A következő címkéjű bejegyzések mutatása: könyv. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: könyv. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. február 14., kedd

Chapter Nine

Lehet, mégsem volt jó ötlet ez az együtt alvás. Egész éjszaka zavarban voltam és nem tudtam mit kezdeni a heves pulzusommal. Csak akkor nyugodtam le egy kicsit, amikor hátat fordítottam Kageyamának, de akkor meg hátulról ölelt át. Alig vártam, hogy reggel legyen. De valahogy nem volt szerencsém. Éppen akkorra sikerült volna elaludnom, mire fel kellett volna kelni.
Az ébresztőm hangjára felriadva, idegesen másztam át az alvó Kageyamán. Majdnem sikerült leesnem az ágyról, de az éjjeliszekrénybe megkapaszkodva, sikerül mégis megállnom. Mikor végre biztonságban érzem magam, hátrapillantok, hogy felébresztettem-e Kageyamát. Képtelen vagyok elhinni, hogy aki tegnap olyan kedvesen bánt velem, az tényleg ő volt. A fejemet megrázva szaladok egyből Apához, hogy még tudjak vele beszélni... mindenről.
- Apa! - állok meg előtte befékezve.
- Igen? - egyet kortyol a kávéjából, majd a bögrét a pultra teszi, és annak támaszkodva figyel rám.
- Két hét múlva edzőtáborunk lesz. Egy hétig odaleszek, viszont előtte szeretném elhívni a csapatot. Ugye nem gond?!
- Ugyan, Kincsem! Csak örülni tudok neki, ha szorosabb kapcsolatod lesz a csapatoddal. Viszont szeretnék kérdezni valamit! - a hangja más lett, amikor az utolsó mondatot kiejtette a száján, ezért kissé félve tekintek fel rá.
- M-mondd csak - pislogok, a nyakamat is behúzva.
- Neked tetszik Kageyama? - teszi karba a kezét. Apai zaklatás következik... Félek.
- N-nem! Miből gondolod, hogy tetszene? Mármint, szépszál legény, de egyébként semmi közöm hozzá, azon kívül, hogy egy csapatban játszunk és ő tart nekem felzárkóztató edzést - magyarázom neki hevesen, mielőtt félreértene bármit is. Bár... Igazából én sem tudom, hogy hányadán állunk, így elég nehéz nyilatkoznom.
- De lányom! Már másodjára alszik itt! Ráadásul látom, hogy hogyan néz rád! És nem mindenkivel bánsz úgy, ahogy vele! Biztos, hogy nem csak nem akarsz érezni iránta semmit? - ezzel tökéletesen rátapintott arra, amit "érzek". Nem tudom, hogy mit kellene erre mondanom. De végül egy dolog ragadja meg a figyelmemet.
- H-hogyan néz rám? - felhúzom magamat a pultra, majd törökülésbe húzva a lábaimat, Apa felé fordulok. Egy gyanús félmosoly jelenik meg az arcán. Csak értetlenül bámulok rá és várom a válaszát.
- Igazából nem tudom, hogy milyen, mikor másra néz, de annyit biztosan tudok, nem néz mindenkire így. Több van a nézésében, mint ami először látszik. Az ember olyankor néz így, amikor valaki, vagy valami fontos a számára.
- De, ezt te honnan tudod? Sokszor láttam már, ahogy rám néz, de én még soha nem láttam, hogy így nézett volna. Biztos vagy benne, hogy nem csak rosszul láttál valamit?! - nem akarom túlkombinálni a dolgokat, de az alapján, amit mondott, nem ok nélkül cselekedett tegnap este.
- Ez egy olyan dolog, amit egy idő után már érzel, nem is kell látnod - simogatja meg a hajamat.
- De biztos vagy benne?
- Teljesen - veszi ismét kézbe a kávéját és kortyol belőle. - De én indulok! Moryama-san fél óra múlva érkezik. Igyekszem haza, kérlek vigyázz magadra! - gyorsan kiissza a bögre teljes tartalmát, majd egy puszi után távozik is. Még van legalább egy órám. Ha tudnék főzni, akkor most akár főzhetnék is. Azon gondolkozom, hogy vissza kellene-e mennem Kageyamához, de visszagondolva a köztünk történtekre, nincs hozzá merszem. Úgy döntök, hogy elmegyek futni. A szobámon keresztül osonok a gardróbomba és felveszem az edzőruhámat, jobb híján. Ahogy a kezembe kerül az edzőnadrágom, eszembe jut Kageyama. De miért jut eszembe folyton Kageyama, az edzőruhában!? Miért izgat, hogy hogyan néz ki? Fejemet a falba verve igyekszem csak arra koncentrálni, hogy végre felöltözzek és rendbe tegyem magam annyira, hogy kimehessek, emberek közé is.
A konyhában hagyok egy üzenetet Kageyamának, majd a telefonomat gondosan elrakva indulok el. Eddig még csak egyszer voltam futni az új helyen, így elég ismeretlenül indulok neki. Persze a hibáimból nem mindig tanulok, de a parkot nagy ívben elkerülöm. Egész sokan sertepertélnek az utakon, de szinte észre sem veszem. Túl hangosak a gondolataim.
Miért változott meg Kageyama? Vagy én változtam meg? M-miért csókoltam vissza? És ő egyáltalán miért tette meg? Egyáltalán miért kellett találkoznom vele? Szívesebben lettem volna magántanuló. De már nem lehetek. Már csapattag vagyok. Kageyamával vagyok egy csapatban. Nem fogok bírni a szemébe nézni! Miért?
Nem akarom, hogy az emberek hülyének nézzenek, ezért a sikítás helyett, csak gyorsabban kezdek futni. Visszaemlékezve az előző "barátaimra", rá kell jönnöm, hogy rengeteg mindenben jobb ez a mostani hely. Mégis... Félek. Egyszer már pórul jártam, nem akarom még egyszer ugyanazt átélni. Főleg nem Kageyamával. Azt hiszem, tényleg szerethetem. Nem szeretném megbántani, és azt sem szeretném, hogy csalódnom kelljen. Teljesen mást érzek rá gondolva, mint amit régen éreztem, valaki más iránt.
Félek a szeme elé kerülni, mégis muszáj lenne ezt megbeszélnünk. Ötletem sincs, hogy hogyan kellene kezdenem. Egyszerűen csak elé kellene állnom és kérdőre vonnom, hogy mégis mi volt ez? Vagy elmondani neki, hogy én nem tudom, mit érzek? Esetleg meg kellene kérnem, hogy várjon, amíg tisztázom magamban a dolgokat? Általában egészen határozott vagyok, de most mégsem tudom, hogy mihez kellene kezdenem.
A következő, amire emlékszem, hogy már otthon vagyok. A házunk előtt állok és a kezemet tördelve filózom; hogyan kellene a bent, rám váró fiú elé állnom. De ha túl sokat gondolkodom, akkor soha nem fogok bemenni, így minden gondolatomat kirázom a fejemből és a kilincset lenyomva lépek be. Moryama-san már dolgozik, bár minden teljesen tiszta.
- Jó reggelt, Moryama-san! - köszönök neki mosolyogva.
- Oh, jó reggelt! Azt hittem, hogy még alszol! Illetve alszotok! - utalt arra, hogy tökéletesen emlékszik, hogy este egy srácot vittem a szobámba.
- Hehe - nevetek kínosan. - Nem akartam felkelteni Kageyamát.
- Csináltam nektek reggelit! Hogyha felkeltetted a párodat, akkor gyertek le enni!
- M-mi? Ő nem a bará-
- Ugyan, előttem nem kell titkolnotok! Tudok titkot tartani - mosolyog, majd eltűnik a konyhában. Elkerekedett szemekkel nézek utána. Miért? Miért képzeli mindenki azt, hogy együtt vagyunk, még akkor is, ha nem látták a csókot? Meg fogok zakkanni! Sietősre véve a lépteimet rohanok fel a szobámba, majd azonnal be is rontok a szobámba. Az ajtót becsapva magam mögött dőlök neki a falapnak és néma, zokogáshoz hasonló érzelemkitöréssel csúszok le annak mentén.
- Ááááááááááá - sikítok halkan, a hajamat tépve. Csak éppen azt felejtettem el, hogy Kageyama is itt van.
- Jesszusom, megőrültél? - kel fel a földről. Kicsit sem kedves tekintettel "jutalmaz", ahogy a fenekét kezdi el masszírozni, a nagy esést követően.
- Eeeh, még ez is! - verem a fejemet a falba. Miért is nem gondoltam arra, hogy részegen jött elém? Elvégre túl kedves volt velem. Kizárt, hogy segítség nélkül ilyen legyen.
- Részeg voltál tegnap, igaz? - állok fel végül, majd felsőjét megragadva vonom kérdőre. Úgy néz rám, mint aki érzi a vesztét. Helyes!
- M-m-mi... bajod? - dadog össze-vissza.
- Semmi! - lököm neki a falnak, még mindig a pólójánál fogva. Gondolatban már legalább kétszer megöltem... - Válaszolj! Részeg voltál? Emlékszel? Miért csináltad azt, amit csináltál? Normális vagy? - ahogy egyre több feszültség csúszik ki a számon, annál hangosabb vagyok.
- É-é-én...
- Ne makogj! Válaszolj! - szorítom még jobban a falnak.
- Csak... csak egy üveg sört ittam, de emlékszem mindenre! Csak a gátlásaim... - elkapta rólam a tekintetét. Fenébe. Reméltem, hogy nem emlékszik. Akkor minden sokkal könnyebb lett volna.
- Akkor... - engedem el. - amit tettél, azt úgy is gondoltad? - Továbbra sem mer rám nézni. Nekem is hatalmas erő kell ahhoz, hogy ne kapjam el a tekintetem és tűnjek el előle. - Figyelj! - lépek egyet hátrébb, hogy kissé kellemesebb légkört teremtsek. - Felejtsünk el mindent, ami tegnap történt, jó?! Elmegyünk az iskolába, letudjuk az edzést, meglátogatom az anyukádat, ahogy ígértem neki és minden megy úgy tovább, ahogy eddig. Áll az alku? - mondom el részletesen a tervemet. Ez tűnik a legésszerűbbnek.
- Igen! Megegyeztünk! - bólogat hevesen.
- Rendben! Moryama-san készített reggelit! Ha elkészültél, gyere le! - kapom fel a bepakolt táskámat és lemegyek a konyhába. Még soha nem éreztem magam ennyire kínosan. Nem értem, hogy is kerülhettem ilyen kapcsolatba ezzel a sráccal. Elvégre semmit sem tudok róla. Csak a nevét, azt, hogy hol lakik, láttam az anyukáját és tudom, hogyan röpizik. De ez közel sem elég ahhoz, hogy így érezzek iránta. Azonban mégis azt érzem, hogy szeretem. Azt hiszem, hogy ő jelenti a vesztem.
Leérve azonnal enni kezdek. Bármit, csak beszélnem ne kelljen, mert abba belehalok. Moryama-san egyszerű rántottát készített. Az íze valami isteni. Főleg, hogy régen ettem már normális reggelit, vagy bármilyen más ételt, amiben ne lett volna műanyag. Alig tartok a felénél, amikor megcsörren a telefonom. Kaza-chan üzent a csoportbeszélgetésbe.
Kaza-chan: Ma nem megyek suliba. T_T Lázam van és nyomom az ágyat.
K.: (Kise-kun) Teleköhögte az egész lakást ><" Egész nap visszhangozni fog a fülem ToT
Sei: a testvéri szeretet... emberek, ez nekem fáj :"D
Shiro: Ha ennyire fáj, miért nem maradsz te is otthon?
Hát ezt rendesen kivesézik, az is biztos. Magamban kuncogva írok én is.
Lor: nem feledkeztünk el vkiről? Monjuk... Kaza-chanról?! *irónia* De mit is várok?! pasiiiik :")
Lor: Na mivan, besértődtünk?! Kaza-chan! Majd elküldöm a házit, hogyha meg valamit oda kellene adnom, elküldöm Kisével.
K.: Engem meg sem kérdezel, hogy elviszem-e? Én be nem teszem többé a lábamat, abba a házba!!!!!!!!! >o<
Lor: te nyomi! Előbb verlek meg, minthogy elhanyagold a húgod!
Sei: oooooooooh! valaki beinduuuult!!!!! AKCIÓ VAN EMBEREK *o*
Shiro: Ajj, fogd be Sei, bezavarsz!
Kaza-chan: Te vagy az én emberem, Lor! <3 Megérdemled, Nee-san! dög vagy! én itt szenvedek, te meg még be is szólsz >< ...
K.: *behúzza fülét-farkát* oké-oké, elviszem xD Egyébként nem kellene Kageyamát is bevenni a csoportba? Lor folyton vele lóg! *ördögi kacaj*
Lor: Hyaaaa! Nem is lógok vele folyton
~ Sei felvette a csoportba: Kageyama ~
~ Sei becenevet állított be Kageyama számára: Lor pasija ~
Lor: Seiiiiiiiiiiiiiiiiiiii! Te rohadék! Ezt azonnal csináld vissza!
Sei: minek? tök igaz XD
Lor: dehogy igfaghsohőu
Sei: wow, nem akarom tudni, hogy mit csinálsz xD
- Add visszaaaaaaaa! - hisztizek a telefonom után kapkodva. De ahelyett, hogy Kageyama ideadná a telefonomat, inkább a közös beszélgetést olvassa. Szépen vagyunk... Hiába kapálózok, képtelen vagyok elérni.
- Hehh? - emeli meg szemöldökeit. - Engem is bevettetek? - a meglepődöttségét kihasználva, szó szerint rávetem magam. Így végre ismét magamnál tudhatom a telefonomat. Az már más kérdés, hogy ismét kínos pózba kerültem. De most nem azt teszem, amit mindig tettem. Magam sem tudom, hogy miért, de lefagyva bámulom a két, ragyogó szemét, ahogy arca kipirul és ahogy hevesen veszi a levegőt. Lehet, hogy el akarom felejteni, a tegnap estét, de ez valami olyan, ami nem fog menni. Érzem, tudom.
- Miért ne vettünk volna be? - kérdezem, elmosolyodva. Magam sem tudom, hogy miért így reagálok. De még mindig nem bírok felkelni.
- Már egy ideje ismerem őket, de még nem beszéltem velük soha. Rám sem néznek. Utálnak, mert folyton parancsolgatok nekik az edzésen. De mit tehetnék, ha nem elég gyorsak? Vagy nem ugranak elég magasra? Te vagy az első, akinek egyből sikerült úgy mozognia, ahogy kellett! Veled is folyton veszekszem! Mindenkivel csak veszekszem. Emiatt nincs mellettem senki! De nem tudom miért csinálom! Ké- - nem akartam, hogy folytassa; az emberek hülyék! Egy puszit nyomok az ajkaira. Azt hiszem, megint kifordultam önmagamból. Azonban elértem a célomat, ugyanis elhallgatott. Kageyama totális lefagyását kihasználva, kikapom a kezéből a telefont.
Igen, én is veszekedtem vele... De az elején ez a veszekedés, igazi vérre menő harc volt, azonban az idő előrehaladtával egyre inkább vált csipkelődéssé, és már csak megszokásból és kedvjavítóként veszekedtünk. De az, hogy így álljanak hozzá, és nem akarják megismerni, az egyáltalán nem emberi.
Lor: boccsesz, Kageyama elcsórta a telóm :")  De Sei-kun! Tényleg csináld vissza!
Sei: Oh, most is ott van? Nem akarom tudni, hogy mit keres ott xDDD
Lor: Ne kombinálj! Hosszú történet, és nem akarsz tudni róla.... De most megyek, valamikor el kell indulni :") A suliban találkozunk! Byebye :D
Ahogy leteszem a telefont, látom, hogy Kageyama még mindig sokkos állapotban van, de legalább már ül. A reggelit letéve elé, várom, hogy megmozduljon, de semmi.
- Hahó! - integetek a szeme előtt.
- Hah? - pillant fel rám kérdően, elkerekedett szemekkel. Ezekkel a szemekkel, olyan aranyosan néz ki. Hiába áltatnám magamat azzal, hogy nem látom aranyosnak. -N-nem az volt, hogy elfelejtjük a tegnap estét? - von kérdőre, zavartan pislogva.
- Hm... Mert? Mi történt este? - mosolygok pont úgy, mintha tényleg mi sem történt volna.
- Öhm... - zavarát inkább az evésbe folytja egy lemondó fejrázás után. A kínos pillanatokat félretéve eszi meg reggelijét, hogy utána minél hamarabb elindulhassunk a suliba.
- Kageyama? - kérdezem pár perc csönd után, az utcán sétálva.
- Hm? - szürcsöl bele a dobozos, ízesített tejébe, amit útközben talált. Folyton ezt issza, mintha függőségben lenne vele.
- Azt mondtad, van egy húgod?! - kezdek bele. Bólint. - Azt mondtad, hogy van egy lova?! - ismét egy bólintás a válasz. - Esetleg... Mesélnél róla?
- Nem tudom mit mesélhetnék. Mit szeretnél tudni? - gondolkodik el, majd hirtelen valami az eszébe jut: - De várj csak! Miért érdekel?
- Én is szeretem a lovakat, csak ennyi - pislogok nagyokat, hogy elhiggye, nincs hátsó szándékom. Holott nagyon is van. Mindent szeretnék megtudni róla. Azt szeretném, ha én lennék az a személy, aki az anyukáján kívül a legtöbbet tud róla. Kageyama egy kissé megilletődött pillantás után, megszólal:
- Igazából én magam sem tudok róla túl sok mindent. Az apámmal él, aki elhagyott minket. Csak néha találkozunk, de elmondása szerint jó volna többet találkozni.
- Akkor miért nem találkoztok többet? - teszem fel azonnal a kérdést. Nem tűnik úgy, mintha Kageyama nem így gondolná, így nem értem, miért találkoznak akkor, mégis olyan keveset.
- Neki ott van a lovaglás, nekem meg a röplabda. Mind a kettőnknek van, ami elveszi az időt, nehéz emellett időt szakítani egymásra.
- Értem - gondolkodom el. Kínosnak kezdem érezni a légkört, így terelek. - Uhm... Kageyama?! - pillantok fel rá. Kérdőn tekint rám vissza.
- Mondd, mit szeretnél!?
- Tudod, meghívtam most hétvégére a csapatot hozzánk! Tudnál edetleg segíteni az előkészületekben?  Egyedül nem bírom azt a sok kaját hazacipelni, apukámat meg nem akarom ezért kirángatni a munkából.
- Persze! Nem ígérem, hogy mindig ráérek, de amikor én nem érek rá akkor te sem, szóval szerintem rendben lesz.
- Köszönöm! - nézek rá vigyorogva. Nem csak azért örülök, mert ugráltathatom Kageyamát, hanem mert addig sem leszek egyedül. Kageyama egy torokköszörülést kövtően bólint. Mire befejezzük a kínos vizekre terelődött beszélgetést, meg is érkezünk a suliba. - Hát, akkor délután az edzésen - köszönök el. - Ja, és anyukádhoz is ma megyek!
- Délután - zárja le ennyivek a témát és már rohan is a dolgára. Éppen úgy, ahogy én is. Azonnal előveszem a telefonomat és privát beszélgetésbe kezdek Kaza-channal. Szerencsémre reggel óta fent van.
Lor: Kaza-chaaan! Segíts!
Kazachan: Mesélj, mi ez a hangulat XD *pletykaszagot érzek*
Lor:  Ne már! Ez komoly! És elég kínos is! Várj egy percet, ha beérek a terembe elmesélem!
Kazachan: Okés, várok!
A telefonomat el nem engedve rohanok be a terembe. Shiro és Sei-kun szerencsére még nimcsenek itt, ahogy Kise-kun sem. Nyugodtan beszélhetek Kaza-channal.
Lor: Szóval....
Kismilliószor kitörlöm az üzenetet újrafogalmazom, mire megállapodok valami mellett.
Lor: Tegnap... Én megcsókoltam Kageyamát. Mármint visszacsókoltam. Ráadásul elmondtam neki az egyik titkomat, este együtt aludtunk és apám meg a bejárónő most szentül hiszik, hogy együtt vagyunk. Pedig a csókról nem is tudnak! De... Reggel azt mondta nekem Kageyama, hogy tegnap ivott... Szerinted mit kellene csinálnom? És mégis miez?
Hosszú percekig várom a választ. Elképzelem, ahogy orrvérezve ugrál előttem. Legalábbis, biztos vagyok benne, hogy ebben a helyzetben ő ezt teszi.
Lor: Ha kifanoltad magad, válaszolhatnál is... ><"
Kazachan: Persze persze, sajnálom! Hát, nővérkém! Gratulálok! Bepasiztál! <3 De azt megkérdezted, hogy emlékszik-e? Vagy hogy mennyit ivott???
Lor: Azt mondta, h emlékszik mindenre... Csak amikor iszik, kivetkőzi a gátlásait.
Kazachan: Akkor mm tuti, hogy bepasiztál! Gratulálok <3
Lor: De megbeszéltül, hogy elfelejtjük... De én ennek ellenére is lekaptam. És fáj, hogy ezt mondta! TwT
Kazachan: Valaki nagyon szerelmes <3 De taka órára! Nemsoká csengetnek!
Lor: Rendben! Majd küldöm a házit!
Kazachan: Okké, kitartást ^^
Ingerülten fújom ki a levegőt, ahogy elterülök a padon. Ekkor érkezik meg Shiro.
- Hát szia! Mi ez a fancsali kép? - ül oda hozzám.
- Nem tudom - tépem a hajamat. - Nem értek semmit, ami velem történik... Még Kaza-chan is félreért. És nem tudom, hogy kinek van igaza! - verem be ismét a fejemet a padba.
- Hadd nézzem, majd én segítek! - hallom a hangján, ahogy vigyorok. Először azt hiszem, hogy majd hozzám vág, megint valami kaját, de hosszú csönd után, gyanakodni kezdek. Fejemet felkapva konstatálom, ahogy a telefonomat nézegeti. Konkrétan azt a beszélgetést, amit Kaza-channal folytattam az imént.
- Héj! Add azt vissza! - nyúlok érte, de ő elkapja a kezét, vele együtt a telefonomat is.
- Bepasiztál! - mondja a kelleténél hangosabban. Minden szem ránk szegeződik. Ekkor lép be Sei-kun is. Időzítés... Az van.
- Komolyan? - ül le ő is mellém.
- Dehogyis! Nincs az az isten!! - ellenkeznék.
- Ja, csak Kageyama! - von vállat Shiro, majd visszaadja a telefonomat.
- Ez nem igaaaaz! - hisztizek. Az osztálytársak kihallgatva a beszélgetésünket, jönnek "részvétet nyílvánítani" Kageyamához. Miért utálja mindenki, amior tök cuki tud lenni???
- Megyek veszek valamit a büfében csengő előtt! Jön valaki? Vagy kértek valamit?
- Valami ütős van? - kínlódok látványosan.
- Nincs! Max ha árulnak baseball ütőt! - elnevetem magam a viccen, amitől egy kicsit lazul a hangulatom.
- Én jövök veled! - áll fel Sei-kun is (nem, nem úgy áll fel).
Visszafekszem a padra és az életem céljáról és miértjéről kezdek gondolkodni. Éppen kezdenek érdekes dolgok is az eszembe jutni, mikor egy erős hang szeli át a termet, engem megcélozva:
- Lor, itt az urad! - és az ajtóban ott áll Kageyama, engem várva.

2016. augusztus 13., szombat

News #1

Sziasztok!


Most nem egy újabb résszel jönnék, bánatomra, hanem egy kis érdekességgel... Remélem, hogy ezzel a kis ismertetővel esetleg kedvet kaptok ahhoz, hogy elolvassátok a kedvenc könyvemet és lehet, hogy ti is egy új kedvenc könyvet szereztek. 
De mielőtt a könyvről beszélnék... Említettem még az első fejezetben két zenét, amit szintén szeretnétek veletek megosztani. Lehet, hogy van, aki ismeri is, de azért gondoltam megosztom!

Hollywood Undead - Medicine |Ugyan ez egy AMV, de a zene ugyan az, szóval jó zenehallgatást :3|
A másik pedig nem más, mint a Miss Jackson:

És akkor most jöhetnek is a könyvek!

Az író nem más, mint John Flanagan. Ő egy ausztrál származású férfi, sokadik életévében. Mikor megkérdezték tőle, hogy mennyi időbe került megírnia az első könyvét, azt mondta, hogy 15 év. Ez adott nekem erőt ahhoz, hogy magam is elkezdjek egyet, amit még mindig írok - lassan 6 éve - melyet semmilyen formában nem publikáltam. És talán nem is fogom, de ez természetesen változhat. Magát, a könyvsorozatot a fiának írta (ha jól emlékszem, de nem vagyok benne ezer százalékig biztos, mert lehet, hogy az unokájának... De maradjunk annál, hogy a fiának írta x"D). Először novellának tervezte, a fiának, azonban annyira jól sikerült, hogy egy 12 részes könyvsorozatot írt. Szerencsémre :3 

Mivel Mr. Flanagan ausztrál, következik belőle, hogy ez a könyv angolul van.... sajna .... Egyelőre csak az első négy rész kapható a boltokban magyar nyelven is. Magyarra Acsai Roland fordítja, aki szintén példaképem, és nem csak fordításban, hanem haiku írásban. Gyönyörű, amit művel az az ember!

De vissza a témához!

A könyvsorozat címe, mint említettem A Vadonjáró tanítványa. Igen, így nagybetűvel.

Az első könyv angol címe: The Ruins of Gorlan, ami magyarul annyit tesz: Gorlan romjai. 

Röviden összefoglalnám, hogy miről is szól ez az első könyv. Szóval megismerkedünk a főszereplőkkel és az alap helyzettel. Helyileg is nagyjából betájolja, mi hol van. A történetbe ott kapcsolódunk be, hogy Will ideges. Will a főszereplő egy árva srác. A kép az árvaházban indul, ahogy a vacsorához készülnek. Megismerkedünk Will barátaival, akik közül a két "főbb" Alice és Horác. Horácot igazán nem lehet a barátjának mondani, azonban azért írtam mégis azt, mert a későbbi könyvekben azzá válik. Sőt, kicsit már az első végén is, de nem akarok túl sokat spoilerezni. Az árva gyerekeknek, az uradalom ura, lehetővé tette, hogy egy napon kiválasszák, hogy mivel szeretnének foglalkozni. Az ez előtti napon kezdődik az egész történet. Amint az már mondottam volt, Will nagyon alacsony, így nagy valószínűséggel elutasítják, mint katona. A következő napon, a Kiválasztás napján be is bizonyosodik. A hadúr elutasítja, míg Horácot elfogadják. Más eshetőségként lovászfiú szeretne lenni, de a lovászmester szerint, a nagy csatalovak eltaposnák. Így történik hát, hogy az uradalom Vadonjárója, aki nem más, mint Halt, egy ötlettel áll elő, de csupán egy papírt nyújt át az uradalom vezetőjének. Így Will sorsát illetően, csak egy hatalmas kérdőjel marad. Na, de a történet nem marad ennyiben, ugyanis Will azt tervezi, hogy akkor is megtudja, mit írtak arra a papírdarabra. Tudja, hogy a vár nehezen megmászható, azonban nagyon ügyes ilyen téren, találékony és gyors is. Eltervezi, hogy akkor, amikor a leggyengébb az őrség belopózik, és megnézi az üzenetet. Fel is jut, kisebb gondok bajok árán, de aztán rajtakapják. Halt végig ott állt a trónteremben. 
De, hogy kik is a Vadonjárók? Nos, amolyan harcos kémek. Legfőbb fegyvereik a tejszetőr, egy rövidebb tőr és az íj. Ezenkívül, talán nem a fegyverek közé sorolná az ember, mégis annak mondható, a zöld és szürke-foltos köpenyük, amivel szinte láthatatlanná tudnak válni. Az egyszerű emberek mind azt hiszik, hogy mágusok, azért képesek eltűnni az ember szeme elől. 
Will "büntetése" végül az lesz, hogy Halt tanítványa lesz. Az első könyvből megtudhatjuk, hogy milyen emberek is a Vadonjárók, és mit is csinálnak pontosan.
De a történet közel sem ilyen naivan egyszerű. Rögtön a könyv elején azt is megtudhatjuk, hogy Morgarath, aki bosszút esküdött Araluen vára ellen (itt él Will, és a történet nagy része itt történik). Mielőtt Will eljuthatna a Vadonjáróvá avatásig, a királyságnak és az uradalomnak le kell győznie Morgarathot... Morgarath aljak módon Kalkarákat küldött, hogy a legfélelmetesebb hadurakat, még az összecsapás előtt megölhesse. Will és Halt, valamint Halt korábbi tanítványa, Gilan a Kalkarák nyomába ered. A Kalkarákról nem mesélnék sokat, sem a legyőzésükről, azért az egész könyvet nem szeretném előre lelőni, szóval a lényeg az, hogy Halt kisebb-nagyobb sebesülések árán, de életben maradt, és fiatal tanítvány, Will ölte meg az egyik hatalmas Kalkarát. Ezután még közel sem győztek a gonosz Morgarath fölött, így elindulnak a wargalok nyomába, akik valószínűleg a Három-Lépés szoroson jutottak át a birodalomba.

Az első könyv borítója:
A második könyv angol címe: The Burning Bridge, azaz a Lángoló híd.

Előre szólok, sokkal kevesebbet árulok el mindenről, csak nagyon nagy vonalakban mesélem el. És amiatt is előre szólok, hogyha esetleg valaki elolvassa, akkor nagy az esélye, hogy a második könyv végén bőgni fog, a harmadikat pedig végigbőgi. Pláne a 12-et. Na, de nem spoiler.

Szóval elindulnak a wargalok nyomába. Majd Gilan-nek küldetése van Keltikában, ahová az ifjú Horác és Will követik őt. A helyzet rosszabb, mint hitték. Keltika ugyanis teljesen kihalt, minden ember elmenekült. Csak egy fiatal lánnyal találkoznak, Evelinnel, aki állítólag (na, már megint spoiler .-.) szolgálólány. Aztán kiderül, hogy egy hidat építenek a Háromlépés-szoros-nál, hogy a hadsereg át tudjon masírozni a birodalomba, sokkal könnyebben és kevesebb veszteséggel, mint azt a híd nélkül kellene. Gilan visszatér a királyhoz, hogy figyelmeztesse, addig Horác és Will feladata, hogy vigyázzanak Evelinre. De ez így olyan snassz volna, így hát a hazaszeretetük meg miegyéb miatt, megpróbálják kideríteni, hogy miért is törtek be Keltikába. ÉS ekkor kiderül, hogy a skandok, a csúnya, szőrös, északi zsírkupacok is benne vannak az Araluen elleni támadásban... És akkor jön a csúnya befejezése a második könyvnek. Will, Evelin közreműködésével ugyanis megpróbálják megsemmisíteni a hidat. A lehető legtöbb szurkot kenik rá, és megpróbálják elégetni. Ez egyedül Willnek nem sikerül, így Evelin is a segítségére siet. De két fiatal, és törékeny gyerek mit is tehetne a hatalmas skandok ellen? A híd ugyan elpusztul... De Willt és Evelint, a skand jarl, Erak elrabolja, hogy Hallasholmba vigye és eladja őket rabszolgának. Ugyan Halt még látja a Faraksfő hajót elúszni, és megpróbálja nyilaival megakadályozni, de már késő... Későn ért oda. [Fél órás bőgésszünet... a második könyvet 1 nap alatt kiolvastam .-.]
És itt a borító: T_T (igen, még mindig sírok TwT)
A harmadik könyvet most olvasom másodjára, ugyanis már túl régen olvastam és nem nagyon emlékeztem, így csak az elejét tudom részletesebben felidézni, így bocsánatot kérek T^T De azért, amit tudok leírok, a negyediknek pedig csak a hátsó kis szövegrészét kapjátok most meg, de később majd még írok róla T^T

És akkor a harmadik könyv angol címe: The Icebound Land, magyarul Jégföldje címen találhatjátok meg T^T (igen, most minden mondatom végén sírni fogok....)
T_T Will és Evelin a skandokkal együtt hajóznak a skandok hazájába. T_T Eközben Haltot nem engedi el a nyomi király (bocsi, személyes érzések is vannak szavaimban T_T), hogy megkereshesse Willt, mert most a Vadonjáróknak fontosabb feladatuk van T_T De most őszintén? T_T Mi lehet fontosabb Willnél? T_T Jó, ez elég... személyes vélemény, bár Halt is így gondolja! TwT Szóval Haltnak a el kellene kapnia Foldart, aki Morgarath főfőcsatlósa volt, és még most is van, csak nem találja senki, és minden rossz, gonosz kis falusi nyomi az ő nevét használja. T_T És miért ne, így Haltnak még nehezebb dolga van. T_T De Halt ügyes és okos, így megoldja, hogy ne kelljen ezt tennie... T_T Eközben Willék viharba keverednek, ami majdnem az életüket veszi. T_T De megszállnak egy Skorghijl nevű szigeten. T_T (jajj anyám...) Willnek ekkor árulja el Evelin, hogy ő nem is Evelin... hanem... Cassandra.... hercegnő T_T (bocsi, hardspoiler és már szétcsúszni is kezdek, mert túl epic, és élénk a fantáziámban...) T_T Aztán jön még egy adag skand a szigetre, mert rosszkor indultak el, így hát muszáj megállniuk a félig tengeralattjáró hajójukkal. Így történik, hogy Will és Evellin (mert a lány megkérte Willt, hogy ne hívja Cassandrának) megpróbálnak megszökni... Sikertelenül... T_T (Mennyit kihagytam T^T) De ha ez még nem lenne elég, majdnem megverik Evelint, és megölik Willt, de Erak, aki elrabolta az aralueni fiatalokat, kezdi megkedvelni őket, így semmi rossz nem történik azon, hogy Will kap egy akkora ütést, hogy elájul. T_T Huhh, nagyon belemerültem a részletekbe. T_T
Eközben Halt, felségárulást követ el, ami miatt majdnem megölik, de mivel a király pontosan tudja, hogy mi miatt tette, "csak" egy évre száműzi. T_T Könnyes búcsút vesz - tényleg!!!! - az ottaniaktól és elindul, hogy megkeresse Willt. Korábbi tanítványa Gilan is vele akar menni, de Halt nem engedi, mert tudja, hogy a Foldar kérdés most nagyon fontos, és rajta kívül, Gilan a legalkalmasabb a feladatra. T_T Így bírja maradásra szegény srácot. De Halthoz később csatlakozik a fiatal Horác. T_T Így már ketten indulnak Will keresésére. T_T És ugyan tudom a folytatást, de nem teljesen tiszta, így nem árulok el többet, csak annyit, hogy Willnek és Evelinnek végül sikerül a rabszolgaságból megszökniük, de Skandiából még nem. T___________________T (sírásszünet elrendelve!!!!)

Borító:
A negyedik könyv angol címe: Oakleaf bearers. Mivel az angolt előbb ismertem, mint a magyart, én személy szerint A tölgylevél hordozóinak fordítottam, de a boltokban A Tölgylevelesek néven találhatjátok meg!

Amikor két ellenség összefog egy harmadik ellen, minden megtörténhet.

A tavasz beköszöntével Will és Evelin végre megszökhetnének Skandiából, de a lányt elrabolja egy titokzatos lovas. (már félek ettől a könyvtől, megint .-. T____T) De egy fiúnak öt ádáz harcossal szemben még akkor sincs esélye, ha történetesen vadonjárótanonc. Szerencsére Halt és Horác időben odaérnek, de nincs idő megünnepelni a viszontlátást, mert Halt rájön, hogy a harcos csapat csak a hatalmas és az ország elfoglalására készülő temuj sereg felderítőosztaga...
Vajon az esküdt ellenségek képesek egymás oldalán harcolni az életük és a királyság megmentéséért?

Borító: