Chapter Eight

Megvalósult álom

- Szia Kincsem, megjöttünk! - hallom meg félálomban Apa hangját. Ezek szerint elbóbiskoltam a kanapén. A szobában sötét van, de tévé fényében még pont látom Kageyama arcát. Alszik. Békésen a vállamra dőlve. Ahogy Apa belép a nappaliba és fel akarja kapcsolni a nagy villanyt, megállítom a suttogásommal.

- Ne Apa! A kicsit kapcsold! - suttogom a lámpa felé mutogatva.

- Kageyama, hogy-hogy itt van? - kérdezi ő is suttogva.

- Hosszú történet, de én kértem, hogy maradjon! - kelek azonnal a fiú védelmére. - Várj! Beszéljünk a konyhában! - szólok utána, mikor látom, hogy kifelé indult. Bólint, majd kimegy.

Kageyama fejét óvatosan támasztom meg a kezemmel, hogy utána lefektessem a kanapéra. Gyorsan kiszaladok egy plédért, majd visszatérve a fiúhoz betakarom. Először nem akarom beismerni magamnak, hogy aranyosnak talál, ahogy itt fekszik előttem, de muszáj elfogadnom, elvégre a szívem ezt érzi. Leguggolva a kanapé elé bámulom pár másodpercig az arcát: a hibátlan bőrét, a barackszínű száját, a hosszú szempilláját és a szemébe lógó hajtincset. Nem gondolkodom, csak cselekszem. A kezem magától mozdul. A huncut tincset óvatosan kifésülöm a szeméből az ujjammal, majd a tenyeremet az arcára teszem és hüvelykujjammal óvatosan cirógatni kezdem. Belefeledkeztem az arcába, így már csak akkor veszem észre, hogy mocorog, amikor laposan ugyan, de kinyitja a szemét és kezét az enyémre simítja. A szemembe néz és ismét lehunyja a szemét, miközben arcára angyali mosoly kúszik. A kezét nem veszi el, továbbra is az én kezemet szorongatja.

- Jobban vagy? - suttogja kicsit rekedt, kómás hangján, mire a szívem gyorsabban kezd verni.

- Hála neked! - mosolyogok én is hálásan. Szemeit ismét kinyitja. - Itt alszol, ugye? Ilyen későn már nem lenne lelkiismeretem hazaengedni! - csak kómásam bólint egyet. - Mindjárt visszajövök, Apa most jött haza! - fájó szívvel veszem el a kezemet az arcáról, amit ő továbbra sem enged el.

- Nem kellene köszönnöm neki? - megrázom a fejemet.

- Aludj csak nyugodtan!

- Köszönöm! - már felálltam, de a kezemet még mindig fogja. Éppen elengedném kezét, amikor hirtelen maga felé ránt és pedig egyenesen a mellkasára esek. Egyik kezét az arcomra vezeti, míg a másikat a tarkómra és megcsókol. Életem első csókja... Elkerekedett szemekkel nézem az ő lehunyt pilláit. A gyomromban pillangók ébrednek, a szívem hevesen ver. Ahogy Kageyama puha párnáival az enyémeket masszírozza, úgy érzem, mentem elolvadok. Kell pár másodperc, míg képes vagyok átadni magam az érzésnek és végre vissza tudok csókolni. Nem tudom miért. Soha nem gondolkodtam el azon, hogy érzek-e valamit Kageyama iránt. De ha nem éreznék semmit, akkor most ez a csók sem váltana ki belőlem ilyen heves reakciót. Kezemmel megkapaszkodom a felsőjében, egyre görcsösebben markolva bele. A szívembe üresség férkőzik, mikor a csóknak vége szakad. Furán bizsereg az egész testem, ahogy mély levegőket véve, belenézek Kageyama szemeibe. A szemében fura csillogás van, amiben egyszerre van egy kis fájdalom, vágyakozás és talán... szerelem. Én csak elkerekedett és értetlen szemekkel nézek rá. Nem tudom, hogy mit érzek iránta, de most mégis azt hiszem, hogy többet, mint gondoltam. És ez az érzés megijeszt.

- M-megyek, beszélek Apával! - mondom vöröslő fejjel, miközben megpróbálok ráállni ingatag lábaimra. Mihelyst képes vagyok megállni ki is iszkolok a szobából.

A konyhába kiérve egy idős hölgyet látok Apa mellett beszélgetni, aki minden bizonnyal a bejárónő lesz. Mikor meglátom, hatalmas kő esik le a vállamról, mondhatni, szikla.

- Jó estét! - hajolok meg halványan a nő előtt.

- Szia Kincsem! - fordul felém Apa. - Ő itt Moryama Shiemi. Mostantól ő lesz a bejárónőnk! - mosolyog, bemutatva nekem az említett nőt, akit talán már néninek is hívhatnék.

- Örülök a találkozásnak Moryama-san! - hajolok meg ismét.

- Én is örülök! Biztosan te vagy Laurel - mosolyog rám kedvesen, a teáját iszogatva.

- De Kincsem?! Miért vagy így kipirulva? Beteg vagy? - vált témát gyorsan Apa és a homlokomra teszi a kezét. El sem hiszem! Még mindig látszana, hogy kipirultam a csók... tól?

- M-mi? - kapok az arcomhoz. - N-nem hinném, csak... m-melegem van! I-igen! Miért van itt ilyen meleg? - legyezem magamat, majd gyorsan meghajolok és visszarohanok a nappaliba. Ahol kizárt, hogy javuljon a zavarom. Elvégre itt fekszik a kanapén a zavarom okozója, ártatlan arckifejezéssel és kócos hajjal.

Halkan odalépek hozzá, leguggolok a kanapé mellé és kiseprem a szeméből a hajat. Vöröslő fejjel fogom fel, hogy mit is teszek éppen, de már mindegy, elvégre képes volt megcsókolni. Egy lágy puszit nyomok az arcára, majd halkan a nevén szólítom

- Kage-kun!? - simogatom az arcát, hogy kicsit magához térjen és ne a kanapén kelljen aludnia. - Kageyama! Kelj fel kérlek! - a kezem az arcáról a hajába siklik. Olyan puha és selymes egyszerre. Lassan elkezdi kinyitni a szemét és ismét kábán néz rám. Én csak elmosolyodok és segítek neki felülni. - Menjünk aludni! - a kezét átvetem a vállamon és segítek neki a lábraállásban is, majd lassan indulok meg vele a szobámba. Ahogy a konyha előtt elhaladunk, kiegyenesedik és elveszi a kezét a vállamról.

- Jó estét! - hajol meg kócos fejjel Apám és Moryama-san előtt. Sikerül majdnem elesnie, de még éppen időben elkapom. - Elnézést a késői zavarkodásért! - kiegyenesedik valamennyire, de még mindig inkább rám támaszkodik.

- Mi... - köszörülöm meg a torkom. - Most megyünk aludni! - vörösödik el az arcom ismét.

- Jóéjt! - azzal gyorsan elviszem Kageyamát Apa látómezején kívülre. - Mindig ennyire részegnek tűnsz, ha álmos vagy? - kérdezek rá, mikor megállítom a lépcső előtt, ahol rá kell jönnöm, nem kis munka lesz felküzdenem ezt a srácot, a lépcső tetejére.

- Még soha, senki nem mondott ilyet nekem - pislog laposan. Szinte alig lát ki a szeme mögül. - Nem voltak barátaim akik elmondják - a szája egy pillanat alatt sírásra görbül, pedig eddig mosolygott. Megállítom a lépcsőn, én pedig egyel feljebb lépek.

- Figyelj! Ha sírni mersz, nem aludhatsz velem! - ebbe a feltételbe még én is belevörösödöm. - És most már van barátod! Ami volt az elmúlt; csak a jelenre és a jövőre koncentrálhatsz, megértetted?! - kérdezem. Mindig is utáltam, ha sírtak körülöttem. Nem szeretem szomorúnak látni az embereket. Kageyama mélyen a szemembe néz és egy könnycsepp gördül végig az arcán. Megmondtam, hogy ne sírjon... Elmosolyodik, majd magához ölel.

- Köszönöm! - mondja szipogva.

- Megmondtam, hogy ne sírj! - fúrtam az arcomat a vállába. - Nem szeretem, ha sírni látom a barátaimat - hirtelen elenged, mire ürességet érzek.

- Akkor sem, ha az örömtől sírok? - mosolyog őszintén, mire megenyhülök.

- Na jó, most az egyszer elnézem! - kuncogok magamban, majd újra a szobám felé kezdem támogatni. Egészen felkelt már; biztos vagyok benne, hogy csak azért tetteti még magát álmosnak, hogy közel lehessen hozzám. Bár egyáltalán nem tagadom, nekem is jól esik. Ugyan eddig még nem ismertem be magamnak, de ahány nap nem láttam, annyiszor voltam szomorú. Mindig magam alatt voltam, ha kizárt az életből és még csak rám sem nézett. A közös edzések során megtudtam róla, hogy mennyire határozott és egyszerre gyengéd tud lenni. Ha akar valamit, azt tűzön, vízen keresztülviszi, még akkor is, ha megsérül. Ha pedig valakinek segítségre van szüksége, őrá számíthat. Ugyan alig ismerem pár hónapja, de fontos lett a számomra, még akkor is, ha nehezen akarom beismerni magamnak. Voltak fiú barátaim, de őhozzá máshogy álltam hozzá, mert ő is más volt velem, mint a többi barátom. Ők kedvesek voltak hozzám. Úgy bántak velem, mint egy törékeny vázával, porcelánpohárkával, vagy egy virágszállal, de nem úgy, mint egy nővel, vagyis lánnyal, aki valamilyen szinten mégiscsak képes megvédeni magát. És jól esett az, ahogyan bántak velem, de Kageyama kettőssége mégis többet jelentett a számomra, bár nehezen ment kiigazodnom rajta. De szerettem, hogy ő elvárta, hogy megfeleljek bizonyos elvárásoknak. Szerettem benne, hogy akkor is őszinte volt, ha tudta jól, fájni fog, amit mond. Azt is értékeltem benne, hogy ennek ellenére mégis ott volt, és ha nem sikerült valami, sokadik próbálkozásra sem, akkor segített, hogy elérjem a célom. Olyan személy volt, aki hagyta, hogy magamtól próbálkoztam, te tudtam jól, hogy ott áll mögöttem, ha szükségem van rá.

- Szerencsédre nem vittem ki ezeket a ruhákat! - nyomom a kezébe azokat a ruhadarabokat, amiket a legutóbb is odaadtam neki.

- Köszi - mosolyog, majd elkezdi levenni a felsőjét, nekem meg az egekbe szökik a pulzusom.

- MI A FENÉT CSINÁLSZ? - állítom meg azonnal.

- Átöltözök - pislog rám értetlenül kiskutyaszemekkel.

- Előttem? A két szemem előtt? - akadok ki. Jó, láttam már rövidnadrágban meg ujjatlanban, de nem állok készen arra, hogy kevesebb ruhában lássam. A gondolatra teljesen zavarba jövök. Mikre nem gondolok?!

- Talán baj?

- Igen! Kérlek menj a fürdőbe és ott öltözz át! - tolom ki a szobából. Magam is gyorsan átöltözök, majd kattogni kezd az agyam. Olyan dolgokon, amin nem nagyon kellene gondolkodnom. Bár tilos tagadnom, hogy Kageyama jól nézne ki egy feszülős felsőben, de nem szép dolog, hogy egy elég ártatlan csók után ilyeneken gondolkodom. Perverz gondolataimból az ajtó nyitódása szakít ki és Kageyama kócos haja. Kár tagadnom, hogy hajfétisem van és azt is, hogy Kageyamának nagyon jól áll, ha kócos a haja.

- Gyere, feküdj le! - helyezkedek el az ágyban úgy, hogy Kageyama még kényelmesen elférjen mellettem. Már pontosan tudja, hogy mi, hogy megy. Mielőtt lefeküdne lekapcsolja a villanyt. Mikor már mind a ketten elhelyezkedtünk, egymással szemben, megfogom Kageyama kezét.

- Kageyama?!

- Hm?

- El kell mondanom valamit! - úgy érzem, ő olyan személy, aki tudhat róla és szeretném is, hogy tudjon róla.

- Mondd! - simít a kezemre a másik kezemmel.

- A... a nevem. A Laurel csak a középső nevem. A másik nevem Rose. Anyukám hívott mindig Rose-nak, ezért a halála után már nem használtam. De szeretném, ha te tudnád ezt a nevet. És... ha szeretnéd, használhatod is! - ugyan nem látom a sötétben pontosan az arcát, de a körvonalait látom, és azt is, hogy elmosolyodik.

- Köszönöm, hogy elmondtad! - ölel magához, én pedig a mellkasába fúrom az arcom, és átölelem a derekát.

- Jóéjt! - suttogom.

- Neked is!

Chapter Seven

“Kageyama vigyáz rám”

Az öt srác nem szól semmit. Tsukkishima egy darabig kifejezéstelen arccal néz rám, majd lassan kaján vigyorra húzza száját. Ekkor elindulnak felénk. Elsőre nem ijedek meg, de aztán eszembe jut, amit Kageyama mesélt róla és a másik négyről. Rettegés fog el, ahogy az is felrémlik előttem, hogy mennyire megaláztam, ráadásul mások előtt. Fokozódó kétségbeesésemen csak ront, hogy Kei folyamatosan közeledik. Viszont a másik négy egy darabig követi őt, majd megállnak az egyik asztalnál és leülnek. Értetlenül nézem, hogy mit csinálnak, de az étel és itallapot veszik el, és nézegetik. Kei azonban tovább közeledik és megáll a pultnál. Közvetlenül mellettem. Kageyama erre váratlanul elhúz onnan és közénk áll. Csak nagyokat pislogok, hogy mégis mi a fenét csinál. Ott áll és nézi Keit. Nem tudom hogyan nézhetett, de a szőke srác arckifejezése megváltozott. Meglepődtem, mert róla nem gondoltam volna. Egyszerre volt értetlen és kissé... riadt?

Kageyama anyukája éppen visszatért, két sütivel,  kedvesen mosolyogva.

- Jajj, fiúk! Már megint mit csináltok? - néz mögénk, oda, ahol a négy srác ül. Követve tekintetét, majdnem hangosan felnevetek, olyan látvány fogad. Az egyikük az étlapokból és az itallapokból, valamiféle várat eszkábál, legalábbis próbálja. Másik kettő, éppen egymást piszkálja. A negyedik pedig, alattomos módon a várat igyekszik lerombolni. Erre az első sértetted durcogni kezd, majd az, éppen kezébe akadó étlapot a negyedikhez vágta. Idilli pillanat volt, amit Kageyama szakított meg, egy apró érintéssel, mire felé kapom a fejem. Elvette a sütiket és az egyiket a kezembe nyomja. Ismét megfogja a csuklómat és a lépcső melletti részre visz, ahol a nagy babzsákfotelek vannak. Nem szólok semmit, tudom, hogy nem akar konfliktusba kerülni Tsukishimával, így csak csöndben követem.

- Mit eszek? - kérdezem, ahogy elfoglaljuk a helyünket.

- Anyukám specialitását, nevezetesen a kedvencemet. Írkávés csokitorta - alig fejezi be a mondatot, már a szájában van egy falat süti, ami nagyon jól néz ki. Kicsit furcsállom ugyan, hogy képes volt elhozni ide és, úgymond megvédeni. Talán még nem ismerem valami jól, de azért ilyenre nem számítottam volna, azok alapján, amit eddig tudtam róla.

Annyira elgondolkodom, hogy elfelejtek enni. Kageyama az, aki kirángat a gondolataimból, ismét. Mostanában elég sokat gondolkodom el, olyannyira, hogy észre sem veszem a külvilágot.

- Te nem eszel? - kérdezi még az evést is abbahagyva.

- De igen, csak elgondolkodtam… megint - mielőtt bárminemű kérdésére alkalmam nyílna válaszolni, a villával levágok egy darabot a sütiből és a számba helyezem. Az, hogy jól néz ki, nem készít fel az ízére. Ez a sütemény, ugyanis sokkal több, mint egyszerűen finom. Még a szeretetet is érezni benne. Elhinni is alig vagyok képes, hogy ilyen sütemény létezik ezen a földön, nem is messze a lakásunktól. Hosszú másodpercekig gondolkodom, összeráncolt szemöldökkel. Valamire emlékeztet az íze. De nem tudom, hogy mire kellene emlékeznem. De inkább nem foglalkozom ehhez hasonló dolgokkal, mert akkor egész végig ezen kattogna az agyam és észre sem venném, hogy mennyi idő telik el. Azt pedig nem akarom. Mosolyogva falom be az egész szelet sütit, majd továbbra is mosolyogva nézek Kageyamára.

- Köszönöm, ez nagyon finom volt! - hiába köszöntem meg, Kageyama nem reagál semmit. Először csak arra gondolok, hogy retard szegény, de mikor már gyanúsan sokáig bootol, meglengetem a kezemet az arca előtt. - Mi történt? Szellemet láttál?

- Hahh? Dehogy! - vörösödik el az egész arca. Nem sejtek semmi jót. - Amúgy csokis lett az arcod! - nyújt nekem egy papírtörlőt. Nem érzem, hogy hol van, de a biztonság kedvéért azért elkezdem megtörölni az arcomat. Biztos, ami biztos alapon. - Nem ott! - kiabál le, de azért nem segítene. A másik oldalra mutat, így a másik oldalon kezdem el törölgetni, de Kageyama arcából ítélve még mindig nem sikerült megtalálnom a csokifoltot. De inkább hagy szenvedni, mintsem, hogy segítsen. Az egy dolog, hogy vannak mazochista hajlamaim, de azért ez távol áll attól a szenvedéstől, amire ezalatt gondolok.

- Most már jó? - nézek rá, de a lenéző arckifejezése mit sem változott. Csak egy lemondó sóhajt hallat és a törlő felé nyúl. Na, ebből nem eszel! Elkapom onnan a kezemet és inkább előveszem a telefonom. - Hagyd, megoldom! - legyintek felé. Visszahúzza a kezét és hagyja, hogy én csináljam. Finom volt a süti, de én már szívesebben lennék a suliban. Ráadásul szívesen foglalkoznék már a barátaimmal is, mert amióta Tadashi kórházba került, senkivel sem volt kedvem rendesen beszélgetni. Elhanyagoltam őket. Pedig olyan kedvesen fogadtak, én meg így hálálom meg nekik. Szörnyű vagyok… Ahogy visszaérünk a suliba és letudjuk az órák előtti edzést, beszélnem kell Kazashi-val, Shiro-val és Sei-jel. De ahhoz előbb-

- Most meg mitől vagy ennyire szerencsétlen? - emeli fel a hangját Kageyama, mire kiránt a gondolataimból és mindenki más tekintetét felénk vonzza. Nyakamat behúzva nézek körbe, hogy mennyire is kötjük le a jelen lévőket, majd Kageyamához visszafordulva kezdek el suttogni:

- Nem vagyok szerencsétlen! És miért kell kiabálni?! Most mindenki minket figyel, hála neked! - korholom meg, de közel sem gondolom véresen komolyan, ami tökéletesen kivehető a hangomból.

- De, szerencsétlen vagy! Add ide azt a szart! - tépi ki a kezemből a papír darabot, amit azért kaptam, hogy a csokoládé foltot letörölhessem az arcomról. Azonban a törlőn egy csepp csoki sem volt, ebből tökéletesen rá lehet jönni, hogy a küldetésem elbukott… Kageyama mit sem foglalkozik azzal, hogy hirtelenjében azt sem tudom, hogy hol vagyok, csupán egy egyszerű, ám annál kecsesebb mozdulattal törli le a csokoládét az arcomról, amit csak ő láthatott. Érzem, ahogy a fülem izzani kezd, éppen úgy, ahogyan az egész fejem teszi. Teljességgel biztos vagyok benne, hogy éppen egy paradicsom színével vetekedhetek.

- E-ezt most miért kelle-

- Nem kellett volna, hogyha képes vagy letörölni a csulát az arcodról! - dobja ki a kukába a papírt. Beszólására kedvem támadna a padló alá süllyedni, de minimum hazáig rohanni.

- Bocsi - tettetem a fájdalmamat. Ami részben igaz, mert most tényleg leharcolt. - Majd növesztek szemet a kezemre - hajtom le a fejemet, hogy az ölembe ejtett kezeimet fixírozhassam.

- Nem azért mondtam… - a tökéletes revans! Most hibásnak érzi magát.

- Jó, hagyjuk! - és most arra van szükség, hogy hanyagoljuk a témát. A reakciójából ítélve eléggé a szívére vette, így emészteni fogja magát. - Inkább menjünk edzésre! - állok fel és a tányérokat vissza viszem az anyukájának, aki mosolyogva fogad.

- Nagyon szépen köszönöm a finom sütit! - nyújtom neki oda a két tányért. - Nagyon ízlett! Mennyivel tartozom? Most nincs nálam pénz, de majd holnap eljövök erre.

- Ugyan! Nem tartozol semmivel!  - veszi el a tányérokat.

- Nem szeretek tartozni! - nézek Kageyama anyukájára boci szemekkel.

- Úgy látom, nem tudlak lebeszélni, igaz?! - kérdésére csak megrázom a fejemet. - Akkor holnap délután gyere be. Várni foglak!

- Rendben! - mosolygok rá, majd visszafordulok Kageyamához. - Akkor mehetünk?

- Várj már! - rohan utánam, ahogy kilépek az ajtón. - Most meg mi bajod van? - hisztizik, mint egy menstruáló nő.

- Semmi! - vágom rá egyből és mosolygok tovább.

Hosszú percekig haladunk egymás mellett csöndben. Érzem, ahogy ez a csönd egyre kínosabb lesz. De igyekszem csak arra koncentrálni, hogy Kageyama hamarosan meg fog ölni.

- Két hét múlva edzőtáborunk lesz! - töri meg hirtelen a csendet a fiú. Ahogy oldalra pillantok furcsa szorítás keríti hatalmába a szívemet. Hirtelen olyan magányosnak tűnik Kageyama. A szemében, mintha könnycsepp csillanna meg. A haja a szemébe lóg, de még így is látszik szomorú ábrázata. A hangja is komollyá vált, a hangulat valahogy megfagyott. Mintha csak egy rossz emléke jutott volna az eszébe. Mégis tudom, hogy a szomorúságának okozója én vagyok, nem pedig holmi mélyen elrejtett emlékek.

- Hol?

- Itt, Tokióban.

- Meddig tart?

-Egy hét.

Ezután már egyikünk sem szólal meg. Se ő, sem én. A szívem egyre nehezebbé válik. Miért nekem kell rosszul éreznem magam azért, amit nem is én tettem? Úgy érzem, mindjárt felrobbanok. Egyszerre fortyog bennem  düh és félelem.

Az edzés úgy, ahogy van kiesik. Tudom, hogy amiatt van izomlázam, de egyáltalán nem figyeltem. Már csak arra emlékszem, amikor a csarnok előtt beszélgetek Kazashi-val, Shiro-val és Sei-jel.

- Mi a baj Lor? - kérdezi Kazashi.

- Semmi. M-miért? - nézek a lányra teljesen értetlenül. Miért hiszi ma mindenki azt, hogy bajom van?! Talán sápadt vagyok, és úgy nézek ki, mint aki itt esik össze? Néha elegem van a túlzott aggódásból. Jól esik, hogy foglalkozik velem valaki, mégis elég kellemetlen érzés, amikor folyamatosan azt hiszik rólad, hogy baj van.

- Csak olyan szomorúnak tűnsz!

- Csak elgondolkodtam. Sok minden történt velem az elmúlt napokban. Ráadásul apám ma mutatja be a bejárónőt. Csak azt remélem, hogy tényleg “nő” lesz - forgatom meg a szemeimet és ráz ki a hideg, ahogy eszembe jut, az előző takarítónk. Ugyan jó munkát végzett, csak eléggé “férfi” volt. Ha még egyszer át kell élnem ugyan azt, mint fél évvel ezelőtt elköltözök az apámtól. De bízom benne. Tudja, hogy mennyire megviselt, így valahol mégis sejtem, hogy nőt fog választani.

- Van egy olyan sejtésem, hogy nincs velük valami jó tapasztalatod?! - száll be a beszélgetésbe Shiro is.

- Úgy is mondhatjuk - rázom meg a fejemet. - Hagyjuk! Akkor is megoldottam, most is meg fogom.

- De ha bármi baj lenne és segítségre van szükséged, minket nyugodtan hívhatsz! - teszi a vállamra a kezét Sei-kun.

- Köszönöm! - mosolygok rájuk. Ők az első olyan személyek az életemben, akikre mondhatom azt, hogy a barátaim, még akkor is, ha nem is olyan régóta ismerem őket. - Nem is tudom, hogyan köszönjem meg!? - hálálkodom, majd elgondolkodom egy pár másodpercre. Tényleg tennem kellene valamit értük. Talán ők úgy érezhetik, hogy nem sok mindent tettek értem, mégis nekem többet jelent, mintha ezer meg ezer ajándékkal leptek volna el. - Tudjátok mit?! Mielőtt elmegyünk az edzőtáborba, mi lenne, ha lenne nálam egy ottalvós buli?! Úgyis folyton üres a házunk, jó volna, hogyha nem csak én lennék benne állandóan! Meghívom az egész csapatot!

- Ez nagyszerű ötlet! - ugrándozik Kazashi. Még soha nem volt nálam ottalvós buli, mégis alig várom! Életemben először érzem azt, hogy tartozom valahová. Talán még nem mindenki fogadott el teljesen; és ezalatt nem csak Kageyamára gondolok, de úgy érzem, hogy végre van szociális életem is, ami nem csak arra jó, hogy kidobjam a kukába.

- Ti benne vagytok? - kérdezem a fiúkat.

- Persze!

- Még szép! Ki nem hagynám! - vigyorog Sei-kun.

- Persze még Hide-kunnal is meg kell beszélnem, de Apa úgyis belemegy. Ha mást nem, akkor pedig majd ti eljöttök! - mosolygok. Az eddigi rossz kedvem hirtelen elillan, és már csak vigyorogni vagyok képes.

- Figyelem! - szól le a magaslesről, ami igazából nem is az, Hide-kun. - Mint azt mindenki tudja, két hét múlva edztőtáborunk lesz. Mielőtt egy hétre elmennénk, kaptunk egy kedves meghívást Laurel-től, hogy a hétvégét töltsük nála. Remélem, hogy mindenki el tud jönni, de szeretnék kérni egy névsort azokról, akik el tudnak jönni! - az edzésnek már vége. Alig várom, hogy hazamenjek és elmeséljem Apának, hogy elhívtam a csapatot a házunkba. Lassan mindenki odalép Hide-kunhoz, aki immár a földön áll és váltanak pár szót, míg az edző neveket ír a papírra, amit a kezében tart. Miután már mindenki elvonult, az edző hozzám lépett.

- Mindenki el tud jönni. Kageyama nem akart, de rá beszéltem. A csapat az csapat - mosolyog. - És még egyszer köszönjük a meghívást. Jót fog tenni a csapatnak egy kis kikapcsolódás.

- Igazán nincs mit! - veszem el a lapot, bár teljesen felesleges. Tudom, hogy mi, lányok, velem együtt nyolcan vagyunk, a fiúk pedig kilencen, plusz Hitoki menedzser és Hide edző, azaz összesen 19 ember. Persze nagy munka lesz, amíg megveszek mindent és előkészítem, amit kell. Talán majd kérek segítséget a srácoktól, de ez még a jövő zenéje. Előbb még Apával kell megbeszélnem a dolgokat. És találkoznom kell az új bejárónővel.

Kilépek a hűvöskés levegőre. Későre jár és még mindig hamar sötétedik, így az utca lámpái már világítanak. Az idő nyirkos, lehet, hogy még köd is lesz, esetleg az eső is elered. Bár remélem, hogy nem így lesz, mert nincs nálam esernyő. Nincs kedvem egyből hazamenni, így más irányba indulok el. Kockáztatok. Mindig is szerettem kockáztatni. És tegyük hozzá, hogy nem is nagyon érdekel az eső. Régen is szerettem elázni, Anyával sokat játszottunk odakint még zuhogó esőben. Persze utána azonnal átöltöztünk és forró fürdőt vettünk, nehogy megfázzunk. Ha esett az eső, mindig eszembe jutott Anya és érdekes, de az emléke már nem mindig fáj, sokkal inkább csak hiányzik és egyre inkább felnézek rá. Talán az idő teszi, talán az, hogy elfogadtam, hogy hiába kívánom, hogy visszatérjen, nem lehet. Megtanultam elfogadni és ez jót tesz a lelkemnek.

Minden egyes lépésemmel sötétebb lesz. Ahelyett azonban, hogy hazafelé venném az irányt, inkább a park felé haladok, ami nem messze van az iskolától. Még nem sok alkalmam nyílt rá, hogy a városban mászkáljak, így most, hogy megtehetem, és nem gyötörtnek fájó kételyek, arra jutottam, jót fog tenni. Minden embernek szüksége van arra, hogy egyedül legyen. A gondolataimban hirtelen felugrik egy fiatal fiú képe. Ébenfekete haja a vállára omlik, szeme fekete ékkőként csillan meg a szórt fényben. Vékony ujjaival dús hajába túr, míg a másik kezében a táskáját tartja. Egy combközépig érő edzőnadrág van rajta. A Karasuno egyenruhája. A felsője nem lóg ki a pulcsija alól, ami majdhogynem a nadrág aljáig lelóg. Mind a két térdén térdvédőt visel. Az arckifejezése komoly. Mintha kicsit haragudna, de a szeméből nem ez tükröződik. Arcvonásai pillanatról pillanatra megváltoznak. Az összehúzott szemöldökei eltávolodnak, a homloka ráncai eltűnnek, a lefelé konyuló szája lassan a másik irányba kezd görbülni. A szeme összeszűkül a mosolytól, az ajkai közül pedig kikandikálnak hófehér fogai, ahogy igazán elmosolyodik. A lábam nem mozdul többé. A lélegzetem megakad, a szívem egy pillanatra megáll, de csak azért, hogy utána kétszer olyan gyorsan verhessen. Olyan érzés, mintha nem férne el többé a helyén és ki akarna törni. Kezemet a mellkasomra kapom. Még soha nem éreztem ilyet, Nem értem magam, hogy mégis miért látom Kageyamát még olyankor is, amikor haragudnom kellene rá.

A gondolataimból egy hangos dudaszó szakít ki. Ahogy körbenézek kétségbeesek. Semmi sem ismerős; egy olyan helyen vagyok, amit nem ismerek. Hiába próbálok visszaemlékezni, hogy merről jöhettem, nem jut eszembe semmi, elvégre mélyen a gondolatvilágomban barangoltam. Csak annyira voltam jelen az élő világban, hogy éppen ne üssön el egyetlen kocsi sem. A telefonomat veszem elő, hogy felhívjam azt, akinek a neve legelőször megjelenik a kijelzőn, de ekkor valaki hátulról megszólít.

- Héj, kislány?! Nem veszélyes ilyen sötétben egyedül mászkálni? - a kérdésre majdnem kiesik a kezemből a telefon, de mielőtt végképp elhagyna az öntudatom, rányomok az egyik névre, és visszacsúsztatom a zsebembe. Ha nem tenném, biztos vagyok benne, hogy ez a pasas a földhöz vágná, és akkor nekem lőttek.

- Mit akar? - mondom magabiztosabb hanggal, mint ahogy reméltem, hogy ki fogom ejteni ezeket a szavakat.

- Én csupán aggódok kegyedért - mondja bájolgó hangon. Legszívesebben a falba verném a fejét, olyan tapló a hangsúlya.

- Nem szükséges! - fordulok azonnal meg és elindulok, hogy ezzel is nyomatékosítsam a szavaimat.

- Ugyan kislány! Veszélyes errefelé mászkálni! Hadd kísérjelek el! - ragadja meg a karomat gusztustalan mosollyal az arcán. Egyre jobban kezdek rettegni. Tudom, hogy mit akar és azt is tudom, hogy meg tudnám védeni magamat, most azonban mégsem megy. Nem mozdul se kezem, se lábam.

- Hagyjon békén! Boldogulok! - rázom le magamról a kezét, de azon pillanatban ragadja meg a másik kezem és lök neki a falnak.

- Ugyan, ugyan! Egy ilyen ajánlatot nem kellene elutasítanod! - hajol fertelmesen közel. Hosszas noszogatások után végre megmozdul a lábam, így egy jól irányzott rúgással szedálom a magas, izmos férfit, akin érezni, hogy rendesen megalapozta az estéjét. Fájdalmasan kétrét görnyed a fájdalomtól. Kihasználva a röpke pillanatot futásnak eredek. Érzem, hogy a sok edzés megtette a hatását, de azzal is tisztában vagyok, hiszen láttam, hogy a férfi jól sportolt, és ugyan ivott, ha eléggé koncentrál még utol is érhet. Mégis reménykedtem abban, hogy azt a valakit, akinek a nevére ráböktem, sikerült felhívnom és tud segíteni. Nem tudom ugyan, hogy kire számítsak, hogy kit kell keresnem… mégis remélem, hogy az a valaki itt lesz, hiszen szükségem van rá.

A legközelebbi sarkon befordulok, egy gyors hátrapillantást követően. Látom, hogy a férfi követ, pont, ahogy sejtettem. A sarkon befordulva nem lassítok, de szemeimmel olyan helyet keresek, ahol lebújhatok. Azt hiszem, ezen túl jobban oda kell figyelnem arra, hogy merre megyek és, hogy ne vesszek el a gondolataimban…

Még egyszer hátrapillantok. A férfi egyre közelebb kerül hozzám, nekem pedig egyre gyorsabban ver a szívem.

Valaki segítsen! - kiáltom magamban. Azt kívánom, bár hallaná valaki, annak ellenére, hogy tudom, hogy ez reménytelen.

De, mintha mégis meghallották volna. Ahogy hátra pillantok, látom, ahogy egy fekete, magas alak a földre löki az üldözőmet. Messze vannak és sötét van, így nem látom, hogy ki az, sziluettjéből mégis sejtem, hogy ki lehet az. Megállok. Nem kell tovább futnom. A lábam meg-meg remeg, a szívem heves dobogása nem csillapodik. Izzadtság folyik végig az arcomon és mosoly jelenik meg az ajkaimon.

- Köszönöm! - mondom, ahogy közelebb ér. - Azt hittem, hogy… hogy…. - nem bírom kimondani. Nem jön szó a számra. Egyetlen lépés választ el tőle. Kezemmel a pólójába kapaszkodom, melyet görcsösen markolok. Egyre közelebb húzom magamhoz, egészen addig, amíg arcomat mellkasába nem temetem. Ekkor gördül le az első könnycsepp az arcomon. - Köszönöm… Kageyama… - zokogom, szorosan átölelve a derekát. Hosszú karjaival szorosan ölel ő is, miközben bátorítón simít hátamra.

- Nincs semmi baj! - suttogja. - Már itt vagyok! Majd én vigyázok rád!

- M-menjünk haza! - nézek fel rá könnyáztatta szemekkel.

- Gyere! - megfogja a kezemet és elindul. Én pedig csak követem. Egészen hazáig.

- Apa még nincs itthon! Itt maradsz velem? - kérdezem megtörten. Biztosra veszem, hogy holnapra már semmi bajom nem lesz, azonban most még a saját árnyékomtól is megijedek.

- Persze! Ameddig csak kell! - simít a hajamra, majd egy puszit nyom a fejem búbjára. Biztonságban vagyok! Kageyama vigyáz rám!