Chapter Eight

Megvalósult álom

- Szia Kincsem, megjöttünk! - hallom meg félálomban Apa hangját. Ezek szerint elbóbiskoltam a kanapén. A szobában sötét van, de tévé fényében még pont látom Kageyama arcát. Alszik. Békésen a vállamra dőlve. Ahogy Apa belép a nappaliba és fel akarja kapcsolni a nagy villanyt, megállítom a suttogásommal.

- Ne Apa! A kicsit kapcsold! - suttogom a lámpa felé mutogatva.

- Kageyama, hogy-hogy itt van? - kérdezi ő is suttogva.

- Hosszú történet, de én kértem, hogy maradjon! - kelek azonnal a fiú védelmére. - Várj! Beszéljünk a konyhában! - szólok utána, mikor látom, hogy kifelé indult. Bólint, majd kimegy.

Kageyama fejét óvatosan támasztom meg a kezemmel, hogy utána lefektessem a kanapéra. Gyorsan kiszaladok egy plédért, majd visszatérve a fiúhoz betakarom. Először nem akarom beismerni magamnak, hogy aranyosnak talál, ahogy itt fekszik előttem, de muszáj elfogadnom, elvégre a szívem ezt érzi. Leguggolva a kanapé elé bámulom pár másodpercig az arcát: a hibátlan bőrét, a barackszínű száját, a hosszú szempilláját és a szemébe lógó hajtincset. Nem gondolkodom, csak cselekszem. A kezem magától mozdul. A huncut tincset óvatosan kifésülöm a szeméből az ujjammal, majd a tenyeremet az arcára teszem és hüvelykujjammal óvatosan cirógatni kezdem. Belefeledkeztem az arcába, így már csak akkor veszem észre, hogy mocorog, amikor laposan ugyan, de kinyitja a szemét és kezét az enyémre simítja. A szemembe néz és ismét lehunyja a szemét, miközben arcára angyali mosoly kúszik. A kezét nem veszi el, továbbra is az én kezemet szorongatja.

- Jobban vagy? - suttogja kicsit rekedt, kómás hangján, mire a szívem gyorsabban kezd verni.

- Hála neked! - mosolyogok én is hálásan. Szemeit ismét kinyitja. - Itt alszol, ugye? Ilyen későn már nem lenne lelkiismeretem hazaengedni! - csak kómásam bólint egyet. - Mindjárt visszajövök, Apa most jött haza! - fájó szívvel veszem el a kezemet az arcáról, amit ő továbbra sem enged el.

- Nem kellene köszönnöm neki? - megrázom a fejemet.

- Aludj csak nyugodtan!

- Köszönöm! - már felálltam, de a kezemet még mindig fogja. Éppen elengedném kezét, amikor hirtelen maga felé ránt és pedig egyenesen a mellkasára esek. Egyik kezét az arcomra vezeti, míg a másikat a tarkómra és megcsókol. Életem első csókja... Elkerekedett szemekkel nézem az ő lehunyt pilláit. A gyomromban pillangók ébrednek, a szívem hevesen ver. Ahogy Kageyama puha párnáival az enyémeket masszírozza, úgy érzem, mentem elolvadok. Kell pár másodperc, míg képes vagyok átadni magam az érzésnek és végre vissza tudok csókolni. Nem tudom miért. Soha nem gondolkodtam el azon, hogy érzek-e valamit Kageyama iránt. De ha nem éreznék semmit, akkor most ez a csók sem váltana ki belőlem ilyen heves reakciót. Kezemmel megkapaszkodom a felsőjében, egyre görcsösebben markolva bele. A szívembe üresség férkőzik, mikor a csóknak vége szakad. Furán bizsereg az egész testem, ahogy mély levegőket véve, belenézek Kageyama szemeibe. A szemében fura csillogás van, amiben egyszerre van egy kis fájdalom, vágyakozás és talán... szerelem. Én csak elkerekedett és értetlen szemekkel nézek rá. Nem tudom, hogy mit érzek iránta, de most mégis azt hiszem, hogy többet, mint gondoltam. És ez az érzés megijeszt.

- M-megyek, beszélek Apával! - mondom vöröslő fejjel, miközben megpróbálok ráállni ingatag lábaimra. Mihelyst képes vagyok megállni ki is iszkolok a szobából.

A konyhába kiérve egy idős hölgyet látok Apa mellett beszélgetni, aki minden bizonnyal a bejárónő lesz. Mikor meglátom, hatalmas kő esik le a vállamról, mondhatni, szikla.

- Jó estét! - hajolok meg halványan a nő előtt.

- Szia Kincsem! - fordul felém Apa. - Ő itt Moryama Shiemi. Mostantól ő lesz a bejárónőnk! - mosolyog, bemutatva nekem az említett nőt, akit talán már néninek is hívhatnék.

- Örülök a találkozásnak Moryama-san! - hajolok meg ismét.

- Én is örülök! Biztosan te vagy Laurel - mosolyog rám kedvesen, a teáját iszogatva.

- De Kincsem?! Miért vagy így kipirulva? Beteg vagy? - vált témát gyorsan Apa és a homlokomra teszi a kezét. El sem hiszem! Még mindig látszana, hogy kipirultam a csók... tól?

- M-mi? - kapok az arcomhoz. - N-nem hinném, csak... m-melegem van! I-igen! Miért van itt ilyen meleg? - legyezem magamat, majd gyorsan meghajolok és visszarohanok a nappaliba. Ahol kizárt, hogy javuljon a zavarom. Elvégre itt fekszik a kanapén a zavarom okozója, ártatlan arckifejezéssel és kócos hajjal.

Halkan odalépek hozzá, leguggolok a kanapé mellé és kiseprem a szeméből a hajat. Vöröslő fejjel fogom fel, hogy mit is teszek éppen, de már mindegy, elvégre képes volt megcsókolni. Egy lágy puszit nyomok az arcára, majd halkan a nevén szólítom

- Kage-kun!? - simogatom az arcát, hogy kicsit magához térjen és ne a kanapén kelljen aludnia. - Kageyama! Kelj fel kérlek! - a kezem az arcáról a hajába siklik. Olyan puha és selymes egyszerre. Lassan elkezdi kinyitni a szemét és ismét kábán néz rám. Én csak elmosolyodok és segítek neki felülni. - Menjünk aludni! - a kezét átvetem a vállamon és segítek neki a lábraállásban is, majd lassan indulok meg vele a szobámba. Ahogy a konyha előtt elhaladunk, kiegyenesedik és elveszi a kezét a vállamról.

- Jó estét! - hajol meg kócos fejjel Apám és Moryama-san előtt. Sikerül majdnem elesnie, de még éppen időben elkapom. - Elnézést a késői zavarkodásért! - kiegyenesedik valamennyire, de még mindig inkább rám támaszkodik.

- Mi... - köszörülöm meg a torkom. - Most megyünk aludni! - vörösödik el az arcom ismét.

- Jóéjt! - azzal gyorsan elviszem Kageyamát Apa látómezején kívülre. - Mindig ennyire részegnek tűnsz, ha álmos vagy? - kérdezek rá, mikor megállítom a lépcső előtt, ahol rá kell jönnöm, nem kis munka lesz felküzdenem ezt a srácot, a lépcső tetejére.

- Még soha, senki nem mondott ilyet nekem - pislog laposan. Szinte alig lát ki a szeme mögül. - Nem voltak barátaim akik elmondják - a szája egy pillanat alatt sírásra görbül, pedig eddig mosolygott. Megállítom a lépcsőn, én pedig egyel feljebb lépek.

- Figyelj! Ha sírni mersz, nem aludhatsz velem! - ebbe a feltételbe még én is belevörösödöm. - És most már van barátod! Ami volt az elmúlt; csak a jelenre és a jövőre koncentrálhatsz, megértetted?! - kérdezem. Mindig is utáltam, ha sírtak körülöttem. Nem szeretem szomorúnak látni az embereket. Kageyama mélyen a szemembe néz és egy könnycsepp gördül végig az arcán. Megmondtam, hogy ne sírjon... Elmosolyodik, majd magához ölel.

- Köszönöm! - mondja szipogva.

- Megmondtam, hogy ne sírj! - fúrtam az arcomat a vállába. - Nem szeretem, ha sírni látom a barátaimat - hirtelen elenged, mire ürességet érzek.

- Akkor sem, ha az örömtől sírok? - mosolyog őszintén, mire megenyhülök.

- Na jó, most az egyszer elnézem! - kuncogok magamban, majd újra a szobám felé kezdem támogatni. Egészen felkelt már; biztos vagyok benne, hogy csak azért tetteti még magát álmosnak, hogy közel lehessen hozzám. Bár egyáltalán nem tagadom, nekem is jól esik. Ugyan eddig még nem ismertem be magamnak, de ahány nap nem láttam, annyiszor voltam szomorú. Mindig magam alatt voltam, ha kizárt az életből és még csak rám sem nézett. A közös edzések során megtudtam róla, hogy mennyire határozott és egyszerre gyengéd tud lenni. Ha akar valamit, azt tűzön, vízen keresztülviszi, még akkor is, ha megsérül. Ha pedig valakinek segítségre van szüksége, őrá számíthat. Ugyan alig ismerem pár hónapja, de fontos lett a számomra, még akkor is, ha nehezen akarom beismerni magamnak. Voltak fiú barátaim, de őhozzá máshogy álltam hozzá, mert ő is más volt velem, mint a többi barátom. Ők kedvesek voltak hozzám. Úgy bántak velem, mint egy törékeny vázával, porcelánpohárkával, vagy egy virágszállal, de nem úgy, mint egy nővel, vagyis lánnyal, aki valamilyen szinten mégiscsak képes megvédeni magát. És jól esett az, ahogyan bántak velem, de Kageyama kettőssége mégis többet jelentett a számomra, bár nehezen ment kiigazodnom rajta. De szerettem, hogy ő elvárta, hogy megfeleljek bizonyos elvárásoknak. Szerettem benne, hogy akkor is őszinte volt, ha tudta jól, fájni fog, amit mond. Azt is értékeltem benne, hogy ennek ellenére mégis ott volt, és ha nem sikerült valami, sokadik próbálkozásra sem, akkor segített, hogy elérjem a célom. Olyan személy volt, aki hagyta, hogy magamtól próbálkoztam, te tudtam jól, hogy ott áll mögöttem, ha szükségem van rá.

- Szerencsédre nem vittem ki ezeket a ruhákat! - nyomom a kezébe azokat a ruhadarabokat, amiket a legutóbb is odaadtam neki.

- Köszi - mosolyog, majd elkezdi levenni a felsőjét, nekem meg az egekbe szökik a pulzusom.

- MI A FENÉT CSINÁLSZ? - állítom meg azonnal.

- Átöltözök - pislog rám értetlenül kiskutyaszemekkel.

- Előttem? A két szemem előtt? - akadok ki. Jó, láttam már rövidnadrágban meg ujjatlanban, de nem állok készen arra, hogy kevesebb ruhában lássam. A gondolatra teljesen zavarba jövök. Mikre nem gondolok?!

- Talán baj?

- Igen! Kérlek menj a fürdőbe és ott öltözz át! - tolom ki a szobából. Magam is gyorsan átöltözök, majd kattogni kezd az agyam. Olyan dolgokon, amin nem nagyon kellene gondolkodnom. Bár tilos tagadnom, hogy Kageyama jól nézne ki egy feszülős felsőben, de nem szép dolog, hogy egy elég ártatlan csók után ilyeneken gondolkodom. Perverz gondolataimból az ajtó nyitódása szakít ki és Kageyama kócos haja. Kár tagadnom, hogy hajfétisem van és azt is, hogy Kageyamának nagyon jól áll, ha kócos a haja.

- Gyere, feküdj le! - helyezkedek el az ágyban úgy, hogy Kageyama még kényelmesen elférjen mellettem. Már pontosan tudja, hogy mi, hogy megy. Mielőtt lefeküdne lekapcsolja a villanyt. Mikor már mind a ketten elhelyezkedtünk, egymással szemben, megfogom Kageyama kezét.

- Kageyama?!

- Hm?

- El kell mondanom valamit! - úgy érzem, ő olyan személy, aki tudhat róla és szeretném is, hogy tudjon róla.

- Mondd! - simít a kezemre a másik kezemmel.

- A... a nevem. A Laurel csak a középső nevem. A másik nevem Rose. Anyukám hívott mindig Rose-nak, ezért a halála után már nem használtam. De szeretném, ha te tudnád ezt a nevet. És... ha szeretnéd, használhatod is! - ugyan nem látom a sötétben pontosan az arcát, de a körvonalait látom, és azt is, hogy elmosolyodik.

- Köszönöm, hogy elmondtad! - ölel magához, én pedig a mellkasába fúrom az arcom, és átölelem a derekát.

- Jóéjt! - suttogom.

- Neked is!

Chapter Seven

“Kageyama vigyáz rám”

Az öt srác nem szól semmit. Tsukkishima egy darabig kifejezéstelen arccal néz rám, majd lassan kaján vigyorra húzza száját. Ekkor elindulnak felénk. Elsőre nem ijedek meg, de aztán eszembe jut, amit Kageyama mesélt róla és a másik négyről. Rettegés fog el, ahogy az is felrémlik előttem, hogy mennyire megaláztam, ráadásul mások előtt. Fokozódó kétségbeesésemen csak ront, hogy Kei folyamatosan közeledik. Viszont a másik négy egy darabig követi őt, majd megállnak az egyik asztalnál és leülnek. Értetlenül nézem, hogy mit csinálnak, de az étel és itallapot veszik el, és nézegetik. Kei azonban tovább közeledik és megáll a pultnál. Közvetlenül mellettem. Kageyama erre váratlanul elhúz onnan és közénk áll. Csak nagyokat pislogok, hogy mégis mi a fenét csinál. Ott áll és nézi Keit. Nem tudom hogyan nézhetett, de a szőke srác arckifejezése megváltozott. Meglepődtem, mert róla nem gondoltam volna. Egyszerre volt értetlen és kissé... riadt?

Kageyama anyukája éppen visszatért, két sütivel,  kedvesen mosolyogva.

- Jajj, fiúk! Már megint mit csináltok? - néz mögénk, oda, ahol a négy srác ül. Követve tekintetét, majdnem hangosan felnevetek, olyan látvány fogad. Az egyikük az étlapokból és az itallapokból, valamiféle várat eszkábál, legalábbis próbálja. Másik kettő, éppen egymást piszkálja. A negyedik pedig, alattomos módon a várat igyekszik lerombolni. Erre az első sértetted durcogni kezd, majd az, éppen kezébe akadó étlapot a negyedikhez vágta. Idilli pillanat volt, amit Kageyama szakított meg, egy apró érintéssel, mire felé kapom a fejem. Elvette a sütiket és az egyiket a kezembe nyomja. Ismét megfogja a csuklómat és a lépcső melletti részre visz, ahol a nagy babzsákfotelek vannak. Nem szólok semmit, tudom, hogy nem akar konfliktusba kerülni Tsukishimával, így csak csöndben követem.

- Mit eszek? - kérdezem, ahogy elfoglaljuk a helyünket.

- Anyukám specialitását, nevezetesen a kedvencemet. Írkávés csokitorta - alig fejezi be a mondatot, már a szájában van egy falat süti, ami nagyon jól néz ki. Kicsit furcsállom ugyan, hogy képes volt elhozni ide és, úgymond megvédeni. Talán még nem ismerem valami jól, de azért ilyenre nem számítottam volna, azok alapján, amit eddig tudtam róla.

Annyira elgondolkodom, hogy elfelejtek enni. Kageyama az, aki kirángat a gondolataimból, ismét. Mostanában elég sokat gondolkodom el, olyannyira, hogy észre sem veszem a külvilágot.

- Te nem eszel? - kérdezi még az evést is abbahagyva.

- De igen, csak elgondolkodtam… megint - mielőtt bárminemű kérdésére alkalmam nyílna válaszolni, a villával levágok egy darabot a sütiből és a számba helyezem. Az, hogy jól néz ki, nem készít fel az ízére. Ez a sütemény, ugyanis sokkal több, mint egyszerűen finom. Még a szeretetet is érezni benne. Elhinni is alig vagyok képes, hogy ilyen sütemény létezik ezen a földön, nem is messze a lakásunktól. Hosszú másodpercekig gondolkodom, összeráncolt szemöldökkel. Valamire emlékeztet az íze. De nem tudom, hogy mire kellene emlékeznem. De inkább nem foglalkozom ehhez hasonló dolgokkal, mert akkor egész végig ezen kattogna az agyam és észre sem venném, hogy mennyi idő telik el. Azt pedig nem akarom. Mosolyogva falom be az egész szelet sütit, majd továbbra is mosolyogva nézek Kageyamára.

- Köszönöm, ez nagyon finom volt! - hiába köszöntem meg, Kageyama nem reagál semmit. Először csak arra gondolok, hogy retard szegény, de mikor már gyanúsan sokáig bootol, meglengetem a kezemet az arca előtt. - Mi történt? Szellemet láttál?

- Hahh? Dehogy! - vörösödik el az egész arca. Nem sejtek semmi jót. - Amúgy csokis lett az arcod! - nyújt nekem egy papírtörlőt. Nem érzem, hogy hol van, de a biztonság kedvéért azért elkezdem megtörölni az arcomat. Biztos, ami biztos alapon. - Nem ott! - kiabál le, de azért nem segítene. A másik oldalra mutat, így a másik oldalon kezdem el törölgetni, de Kageyama arcából ítélve még mindig nem sikerült megtalálnom a csokifoltot. De inkább hagy szenvedni, mintsem, hogy segítsen. Az egy dolog, hogy vannak mazochista hajlamaim, de azért ez távol áll attól a szenvedéstől, amire ezalatt gondolok.

- Most már jó? - nézek rá, de a lenéző arckifejezése mit sem változott. Csak egy lemondó sóhajt hallat és a törlő felé nyúl. Na, ebből nem eszel! Elkapom onnan a kezemet és inkább előveszem a telefonom. - Hagyd, megoldom! - legyintek felé. Visszahúzza a kezét és hagyja, hogy én csináljam. Finom volt a süti, de én már szívesebben lennék a suliban. Ráadásul szívesen foglalkoznék már a barátaimmal is, mert amióta Tadashi kórházba került, senkivel sem volt kedvem rendesen beszélgetni. Elhanyagoltam őket. Pedig olyan kedvesen fogadtak, én meg így hálálom meg nekik. Szörnyű vagyok… Ahogy visszaérünk a suliba és letudjuk az órák előtti edzést, beszélnem kell Kazashi-val, Shiro-val és Sei-jel. De ahhoz előbb-

- Most meg mitől vagy ennyire szerencsétlen? - emeli fel a hangját Kageyama, mire kiránt a gondolataimból és mindenki más tekintetét felénk vonzza. Nyakamat behúzva nézek körbe, hogy mennyire is kötjük le a jelen lévőket, majd Kageyamához visszafordulva kezdek el suttogni:

- Nem vagyok szerencsétlen! És miért kell kiabálni?! Most mindenki minket figyel, hála neked! - korholom meg, de közel sem gondolom véresen komolyan, ami tökéletesen kivehető a hangomból.

- De, szerencsétlen vagy! Add ide azt a szart! - tépi ki a kezemből a papír darabot, amit azért kaptam, hogy a csokoládé foltot letörölhessem az arcomról. Azonban a törlőn egy csepp csoki sem volt, ebből tökéletesen rá lehet jönni, hogy a küldetésem elbukott… Kageyama mit sem foglalkozik azzal, hogy hirtelenjében azt sem tudom, hogy hol vagyok, csupán egy egyszerű, ám annál kecsesebb mozdulattal törli le a csokoládét az arcomról, amit csak ő láthatott. Érzem, ahogy a fülem izzani kezd, éppen úgy, ahogyan az egész fejem teszi. Teljességgel biztos vagyok benne, hogy éppen egy paradicsom színével vetekedhetek.

- E-ezt most miért kelle-

- Nem kellett volna, hogyha képes vagy letörölni a csulát az arcodról! - dobja ki a kukába a papírt. Beszólására kedvem támadna a padló alá süllyedni, de minimum hazáig rohanni.

- Bocsi - tettetem a fájdalmamat. Ami részben igaz, mert most tényleg leharcolt. - Majd növesztek szemet a kezemre - hajtom le a fejemet, hogy az ölembe ejtett kezeimet fixírozhassam.

- Nem azért mondtam… - a tökéletes revans! Most hibásnak érzi magát.

- Jó, hagyjuk! - és most arra van szükség, hogy hanyagoljuk a témát. A reakciójából ítélve eléggé a szívére vette, így emészteni fogja magát. - Inkább menjünk edzésre! - állok fel és a tányérokat vissza viszem az anyukájának, aki mosolyogva fogad.

- Nagyon szépen köszönöm a finom sütit! - nyújtom neki oda a két tányért. - Nagyon ízlett! Mennyivel tartozom? Most nincs nálam pénz, de majd holnap eljövök erre.

- Ugyan! Nem tartozol semmivel!  - veszi el a tányérokat.

- Nem szeretek tartozni! - nézek Kageyama anyukájára boci szemekkel.

- Úgy látom, nem tudlak lebeszélni, igaz?! - kérdésére csak megrázom a fejemet. - Akkor holnap délután gyere be. Várni foglak!

- Rendben! - mosolygok rá, majd visszafordulok Kageyamához. - Akkor mehetünk?

- Várj már! - rohan utánam, ahogy kilépek az ajtón. - Most meg mi bajod van? - hisztizik, mint egy menstruáló nő.

- Semmi! - vágom rá egyből és mosolygok tovább.

Hosszú percekig haladunk egymás mellett csöndben. Érzem, ahogy ez a csönd egyre kínosabb lesz. De igyekszem csak arra koncentrálni, hogy Kageyama hamarosan meg fog ölni.

- Két hét múlva edzőtáborunk lesz! - töri meg hirtelen a csendet a fiú. Ahogy oldalra pillantok furcsa szorítás keríti hatalmába a szívemet. Hirtelen olyan magányosnak tűnik Kageyama. A szemében, mintha könnycsepp csillanna meg. A haja a szemébe lóg, de még így is látszik szomorú ábrázata. A hangja is komollyá vált, a hangulat valahogy megfagyott. Mintha csak egy rossz emléke jutott volna az eszébe. Mégis tudom, hogy a szomorúságának okozója én vagyok, nem pedig holmi mélyen elrejtett emlékek.

- Hol?

- Itt, Tokióban.

- Meddig tart?

-Egy hét.

Ezután már egyikünk sem szólal meg. Se ő, sem én. A szívem egyre nehezebbé válik. Miért nekem kell rosszul éreznem magam azért, amit nem is én tettem? Úgy érzem, mindjárt felrobbanok. Egyszerre fortyog bennem  düh és félelem.

Az edzés úgy, ahogy van kiesik. Tudom, hogy amiatt van izomlázam, de egyáltalán nem figyeltem. Már csak arra emlékszem, amikor a csarnok előtt beszélgetek Kazashi-val, Shiro-val és Sei-jel.

- Mi a baj Lor? - kérdezi Kazashi.

- Semmi. M-miért? - nézek a lányra teljesen értetlenül. Miért hiszi ma mindenki azt, hogy bajom van?! Talán sápadt vagyok, és úgy nézek ki, mint aki itt esik össze? Néha elegem van a túlzott aggódásból. Jól esik, hogy foglalkozik velem valaki, mégis elég kellemetlen érzés, amikor folyamatosan azt hiszik rólad, hogy baj van.

- Csak olyan szomorúnak tűnsz!

- Csak elgondolkodtam. Sok minden történt velem az elmúlt napokban. Ráadásul apám ma mutatja be a bejárónőt. Csak azt remélem, hogy tényleg “nő” lesz - forgatom meg a szemeimet és ráz ki a hideg, ahogy eszembe jut, az előző takarítónk. Ugyan jó munkát végzett, csak eléggé “férfi” volt. Ha még egyszer át kell élnem ugyan azt, mint fél évvel ezelőtt elköltözök az apámtól. De bízom benne. Tudja, hogy mennyire megviselt, így valahol mégis sejtem, hogy nőt fog választani.

- Van egy olyan sejtésem, hogy nincs velük valami jó tapasztalatod?! - száll be a beszélgetésbe Shiro is.

- Úgy is mondhatjuk - rázom meg a fejemet. - Hagyjuk! Akkor is megoldottam, most is meg fogom.

- De ha bármi baj lenne és segítségre van szükséged, minket nyugodtan hívhatsz! - teszi a vállamra a kezét Sei-kun.

- Köszönöm! - mosolygok rájuk. Ők az első olyan személyek az életemben, akikre mondhatom azt, hogy a barátaim, még akkor is, ha nem is olyan régóta ismerem őket. - Nem is tudom, hogyan köszönjem meg!? - hálálkodom, majd elgondolkodom egy pár másodpercre. Tényleg tennem kellene valamit értük. Talán ők úgy érezhetik, hogy nem sok mindent tettek értem, mégis nekem többet jelent, mintha ezer meg ezer ajándékkal leptek volna el. - Tudjátok mit?! Mielőtt elmegyünk az edzőtáborba, mi lenne, ha lenne nálam egy ottalvós buli?! Úgyis folyton üres a házunk, jó volna, hogyha nem csak én lennék benne állandóan! Meghívom az egész csapatot!

- Ez nagyszerű ötlet! - ugrándozik Kazashi. Még soha nem volt nálam ottalvós buli, mégis alig várom! Életemben először érzem azt, hogy tartozom valahová. Talán még nem mindenki fogadott el teljesen; és ezalatt nem csak Kageyamára gondolok, de úgy érzem, hogy végre van szociális életem is, ami nem csak arra jó, hogy kidobjam a kukába.

- Ti benne vagytok? - kérdezem a fiúkat.

- Persze!

- Még szép! Ki nem hagynám! - vigyorog Sei-kun.

- Persze még Hide-kunnal is meg kell beszélnem, de Apa úgyis belemegy. Ha mást nem, akkor pedig majd ti eljöttök! - mosolygok. Az eddigi rossz kedvem hirtelen elillan, és már csak vigyorogni vagyok képes.

- Figyelem! - szól le a magaslesről, ami igazából nem is az, Hide-kun. - Mint azt mindenki tudja, két hét múlva edztőtáborunk lesz. Mielőtt egy hétre elmennénk, kaptunk egy kedves meghívást Laurel-től, hogy a hétvégét töltsük nála. Remélem, hogy mindenki el tud jönni, de szeretnék kérni egy névsort azokról, akik el tudnak jönni! - az edzésnek már vége. Alig várom, hogy hazamenjek és elmeséljem Apának, hogy elhívtam a csapatot a házunkba. Lassan mindenki odalép Hide-kunhoz, aki immár a földön áll és váltanak pár szót, míg az edző neveket ír a papírra, amit a kezében tart. Miután már mindenki elvonult, az edző hozzám lépett.

- Mindenki el tud jönni. Kageyama nem akart, de rá beszéltem. A csapat az csapat - mosolyog. - És még egyszer köszönjük a meghívást. Jót fog tenni a csapatnak egy kis kikapcsolódás.

- Igazán nincs mit! - veszem el a lapot, bár teljesen felesleges. Tudom, hogy mi, lányok, velem együtt nyolcan vagyunk, a fiúk pedig kilencen, plusz Hitoki menedzser és Hide edző, azaz összesen 19 ember. Persze nagy munka lesz, amíg megveszek mindent és előkészítem, amit kell. Talán majd kérek segítséget a srácoktól, de ez még a jövő zenéje. Előbb még Apával kell megbeszélnem a dolgokat. És találkoznom kell az új bejárónővel.

Kilépek a hűvöskés levegőre. Későre jár és még mindig hamar sötétedik, így az utca lámpái már világítanak. Az idő nyirkos, lehet, hogy még köd is lesz, esetleg az eső is elered. Bár remélem, hogy nem így lesz, mert nincs nálam esernyő. Nincs kedvem egyből hazamenni, így más irányba indulok el. Kockáztatok. Mindig is szerettem kockáztatni. És tegyük hozzá, hogy nem is nagyon érdekel az eső. Régen is szerettem elázni, Anyával sokat játszottunk odakint még zuhogó esőben. Persze utána azonnal átöltöztünk és forró fürdőt vettünk, nehogy megfázzunk. Ha esett az eső, mindig eszembe jutott Anya és érdekes, de az emléke már nem mindig fáj, sokkal inkább csak hiányzik és egyre inkább felnézek rá. Talán az idő teszi, talán az, hogy elfogadtam, hogy hiába kívánom, hogy visszatérjen, nem lehet. Megtanultam elfogadni és ez jót tesz a lelkemnek.

Minden egyes lépésemmel sötétebb lesz. Ahelyett azonban, hogy hazafelé venném az irányt, inkább a park felé haladok, ami nem messze van az iskolától. Még nem sok alkalmam nyílt rá, hogy a városban mászkáljak, így most, hogy megtehetem, és nem gyötörtnek fájó kételyek, arra jutottam, jót fog tenni. Minden embernek szüksége van arra, hogy egyedül legyen. A gondolataimban hirtelen felugrik egy fiatal fiú képe. Ébenfekete haja a vállára omlik, szeme fekete ékkőként csillan meg a szórt fényben. Vékony ujjaival dús hajába túr, míg a másik kezében a táskáját tartja. Egy combközépig érő edzőnadrág van rajta. A Karasuno egyenruhája. A felsője nem lóg ki a pulcsija alól, ami majdhogynem a nadrág aljáig lelóg. Mind a két térdén térdvédőt visel. Az arckifejezése komoly. Mintha kicsit haragudna, de a szeméből nem ez tükröződik. Arcvonásai pillanatról pillanatra megváltoznak. Az összehúzott szemöldökei eltávolodnak, a homloka ráncai eltűnnek, a lefelé konyuló szája lassan a másik irányba kezd görbülni. A szeme összeszűkül a mosolytól, az ajkai közül pedig kikandikálnak hófehér fogai, ahogy igazán elmosolyodik. A lábam nem mozdul többé. A lélegzetem megakad, a szívem egy pillanatra megáll, de csak azért, hogy utána kétszer olyan gyorsan verhessen. Olyan érzés, mintha nem férne el többé a helyén és ki akarna törni. Kezemet a mellkasomra kapom. Még soha nem éreztem ilyet, Nem értem magam, hogy mégis miért látom Kageyamát még olyankor is, amikor haragudnom kellene rá.

A gondolataimból egy hangos dudaszó szakít ki. Ahogy körbenézek kétségbeesek. Semmi sem ismerős; egy olyan helyen vagyok, amit nem ismerek. Hiába próbálok visszaemlékezni, hogy merről jöhettem, nem jut eszembe semmi, elvégre mélyen a gondolatvilágomban barangoltam. Csak annyira voltam jelen az élő világban, hogy éppen ne üssön el egyetlen kocsi sem. A telefonomat veszem elő, hogy felhívjam azt, akinek a neve legelőször megjelenik a kijelzőn, de ekkor valaki hátulról megszólít.

- Héj, kislány?! Nem veszélyes ilyen sötétben egyedül mászkálni? - a kérdésre majdnem kiesik a kezemből a telefon, de mielőtt végképp elhagyna az öntudatom, rányomok az egyik névre, és visszacsúsztatom a zsebembe. Ha nem tenném, biztos vagyok benne, hogy ez a pasas a földhöz vágná, és akkor nekem lőttek.

- Mit akar? - mondom magabiztosabb hanggal, mint ahogy reméltem, hogy ki fogom ejteni ezeket a szavakat.

- Én csupán aggódok kegyedért - mondja bájolgó hangon. Legszívesebben a falba verném a fejét, olyan tapló a hangsúlya.

- Nem szükséges! - fordulok azonnal meg és elindulok, hogy ezzel is nyomatékosítsam a szavaimat.

- Ugyan kislány! Veszélyes errefelé mászkálni! Hadd kísérjelek el! - ragadja meg a karomat gusztustalan mosollyal az arcán. Egyre jobban kezdek rettegni. Tudom, hogy mit akar és azt is tudom, hogy meg tudnám védeni magamat, most azonban mégsem megy. Nem mozdul se kezem, se lábam.

- Hagyjon békén! Boldogulok! - rázom le magamról a kezét, de azon pillanatban ragadja meg a másik kezem és lök neki a falnak.

- Ugyan, ugyan! Egy ilyen ajánlatot nem kellene elutasítanod! - hajol fertelmesen közel. Hosszas noszogatások után végre megmozdul a lábam, így egy jól irányzott rúgással szedálom a magas, izmos férfit, akin érezni, hogy rendesen megalapozta az estéjét. Fájdalmasan kétrét görnyed a fájdalomtól. Kihasználva a röpke pillanatot futásnak eredek. Érzem, hogy a sok edzés megtette a hatását, de azzal is tisztában vagyok, hiszen láttam, hogy a férfi jól sportolt, és ugyan ivott, ha eléggé koncentrál még utol is érhet. Mégis reménykedtem abban, hogy azt a valakit, akinek a nevére ráböktem, sikerült felhívnom és tud segíteni. Nem tudom ugyan, hogy kire számítsak, hogy kit kell keresnem… mégis remélem, hogy az a valaki itt lesz, hiszen szükségem van rá.

A legközelebbi sarkon befordulok, egy gyors hátrapillantást követően. Látom, hogy a férfi követ, pont, ahogy sejtettem. A sarkon befordulva nem lassítok, de szemeimmel olyan helyet keresek, ahol lebújhatok. Azt hiszem, ezen túl jobban oda kell figyelnem arra, hogy merre megyek és, hogy ne vesszek el a gondolataimban…

Még egyszer hátrapillantok. A férfi egyre közelebb kerül hozzám, nekem pedig egyre gyorsabban ver a szívem.

Valaki segítsen! - kiáltom magamban. Azt kívánom, bár hallaná valaki, annak ellenére, hogy tudom, hogy ez reménytelen.

De, mintha mégis meghallották volna. Ahogy hátra pillantok, látom, ahogy egy fekete, magas alak a földre löki az üldözőmet. Messze vannak és sötét van, így nem látom, hogy ki az, sziluettjéből mégis sejtem, hogy ki lehet az. Megállok. Nem kell tovább futnom. A lábam meg-meg remeg, a szívem heves dobogása nem csillapodik. Izzadtság folyik végig az arcomon és mosoly jelenik meg az ajkaimon.

- Köszönöm! - mondom, ahogy közelebb ér. - Azt hittem, hogy… hogy…. - nem bírom kimondani. Nem jön szó a számra. Egyetlen lépés választ el tőle. Kezemmel a pólójába kapaszkodom, melyet görcsösen markolok. Egyre közelebb húzom magamhoz, egészen addig, amíg arcomat mellkasába nem temetem. Ekkor gördül le az első könnycsepp az arcomon. - Köszönöm… Kageyama… - zokogom, szorosan átölelve a derekát. Hosszú karjaival szorosan ölel ő is, miközben bátorítón simít hátamra.

- Nincs semmi baj! - suttogja. - Már itt vagyok! Majd én vigyázok rád!

- M-menjünk haza! - nézek fel rá könnyáztatta szemekkel.

- Gyere! - megfogja a kezemet és elindul. Én pedig csak követem. Egészen hazáig.

- Apa még nincs itthon! Itt maradsz velem? - kérdezem megtörten. Biztosra veszem, hogy holnapra már semmi bajom nem lesz, azonban most még a saját árnyékomtól is megijedek.

- Persze! Ameddig csak kell! - simít a hajamra, majd egy puszit nyom a fejem búbjára. Biztonságban vagyok! Kageyama vigyáz rám!

Chapter Six

Kávézó

Napok óta stresszelek. Képtelen vagyok lenyugodni, még akkor is, ha tényleg mindenki megpróbál segíteni. Alig ismerem Tadashit, de akkor is aggódom miatta. Yuko-channal közelebb kerültünk az elmúlt néhány napban, hiszen minden nap azzal kezdtem, hogy megkérdeztem tőle, mi hír van Tadashiról.

Még aznap, amikor megműtötték… Az intenzívre került. A műtét közben, elvágtak egy eret és több, mint 5 liter vért elveszített. Azóta teletömték csövekkel, lélegeztetőn van és folyamatos megfigyelés alatt tartják. Nem mertem elmenni, meglátogatni, mert volt egy olyan érzésem, hogy nem akarta, hogy ilyen állapotban lássam. Yuko-chan ugyan ezt mondta, így végképp lemondtam arról, hogy a közelébe menjek. Mindennek ellenére, a folyamatos aggódás kezdett megőrjíteni. Ez egy egyszerű műtét lett volna, mégis hogy voltak képesek így elszúrni?

Az aggódás miatt elkezdtem szétcsúszni és ez Kageyama agyára ment. Illetve megy. Amióta aznap megfogta a kezemet, sok hasonlót tett, ami megrémített. Mintha nem ő lett volna.

- Laurel! - szakít ki a gondolataimból egy meglehetősen hangos kiabálás. - Már megint nem figyelsz! - a fejemet felé kapom, de nem tudok mit mondani. Csak nézek a fekete, de annál fényesebb szemeibe, amelyekben minden egyes másodpercben képes volnék elveszni. - Ez így nem megy tovább! Gyere velem! - ragadja meg a csuklóm és maga után húz. - Hogy vagy képes egy ismeretlen miatt így aggódni? - teszi fel, inkább csak magának a kérdést. Nem válaszolok, elvégre alig fogom fel, hogy mi történik körülöttem.

Alig lépünk ki a csarnokból, Yuko-chan hirtelen elénk ugrik, felvidult arccal. Ahogy felfogom ez mit is jelent, csillogó szemekkel várom, mit akar mondani.

- Lor! Képzeld! Tadashit megint megműtötték és jobban van! Ha minden rendben halad, jövő héten kiengedik! - ugrándozik örömében, az én mosolyom pedig csak szélesedik.

- Ez nagyszerű! - mosolygok rá, majd mikor kitárja karjait, az ölelésébe bújok. Úgy megkönnyebbültem. Jól esik, hogy ez a kő is legördült végre a vállamról.

- Szóljatok, ha befejeztetek minden nyálas dolgot és visszajövök Laurel-ért! - fordul el Kageyama, majd el is indulna, ha nem kapnék karja után.

- Jövök már! - lövellek felé villámokat. Csak, hogy érezze a szeretetemet. - Szia Yuko-chan! Hívj, ha tudsz valamit! - integetek a lánynak, aki örömködve tűnik el az iskola betondzsungelében.

- Szóval? Hova akartál vinni? - vigyorom már a fülemig ér, ahogy Kageyama felé fordulok a kérdésemmel.

- Úgy látom, már semmi szükség rá! Számodra fontosabbak az idegen emberek, mint a röplabda! Pedig ez az egyetlen dolog, ami még összeköt az anyáddal! Nem tudlak megérteni! Egyszer ésszerűen gondolkozol, és már kezdem azt hinni, hogy normális vagy, aztán hirtelen 180 fokos fordulat, és meghülyülsz! Mire jó ez neked, hah? - akad ki… és sajnos azt kell, hogy mondjam, teljesen jogosan. Szavain gondolkozva hajtom le a fejem és engedem el Kageyama kezét.

- Sajnálom, igazad van… - Miért esik ilyen rosszul, hogy így tekint rám? Én azt akarom, hogy jó emberként tekintsen rám, de totálisan rosszul csinálok mindent! De miért akarom, hogy ne így érezzen? Eddig soha nem akartam megváltozni! Akkor, most miért? Kezdek félni magamtól. Ha, most itt lenne Anya, biztosan tudna mondani valamit, ami helyre billentene. Észhez térnék és folytatnám az életemet ott, ahol abbahagytam. De most mindennel egyedül kell megbirkóznom, és ez nehezebbnek bizonyul, mint hittem.

- Én nem- - úgy látszik, hogy a reakció meglepte Kageyamát, mert nem talál szavakat.

- Hagyd! Inkább menjünk gyakorolni! Szétszórt voltam és nem voltam képes teljesen a röplabdára koncentrálni. Be kell hoznom a lemaradásomat! - erőltetek az arcomra és hazug mosolyt, majd visszaindulok a csarnok felé.

- Laurel, állj már meg! - kiállt utánam Kageyama, de valahogy semmi kedvem a magyarázkodását hallgatni. Csak szó nélkül haladok tovább, hátha letesz arról, hogy beszéljen velem, a röpin kívül bármi másról is. De ezen tervem, még a kitalálása előtt elbukott, valahol ott, hogy Kageyama genetikája nem ismeri a „feladni” szót. Ami persze sok helyzetben jól jött volna, de most nagyon szerettem volna, ha kihagy a belső késztetése.

- Lor! – kiállt ismét utánam. A lábam magától megáll és földbe gyökerezik. Lornak hívott? De miért? Miért lett most hirtelen valami már, ami miatt így szólított? Összeráncolt szemöldökkel fordulok felé. Persze hülye vagyok, mert azt hittem, hogy még ugyan ott áll, ahol az előbb hagytam, de ez nagyon nem így van. Mikor megfordulok alig tíz centire áll tőlem.

- M-mit akarsz? – nyögöm ki. Ha lenne elég lélekjelenlétem, akkor most hátrébb küldeném, legalább négy lépéssel, mert úgy érzem magam, mintha egy zsiráf és egy gnú állna egymás mellett, és a gnú én volnék, akinek a zsiráf szemébe kellene nézni. Lehetetlen, és a nyakam tökéletes kitörési szögben áll. Annyi ideig nem szólal meg, csak néz a szemembe, hogy végül csak sikerül messzebb küldenem: - Állj már hátrébb, kitöröd a nyakam! – tolom mellkasánál fogva hátrébb. Kicsit megszeppenten néz rám, hogy mégis mi üthetett belém. Pedig semmi komoly bajom sincs, csak annyi az egész, hogy a sors véletlenül egy zsiráffal hozott össze, egy töpörödött törp-ördögöt. Van ennek értelme? Semmi! Mégis itt vagyok!

- Most meg mégis mi a fene ütött beléd? – emeli fel a jobb szemöldökét a homloka közepéig.

- Hát, a fene az biztos, hogy nem ütött, se nem kötött belém, mert itt egyetlen kötőtűt sem látok, de hogyha ennyire közel állsz hozzám, nekem olyan szinten kell magasra néznem, már ha a szemeidbe akarok nézni, ami valljuk be, bunkóság lenne, ha nem tenném, hogy nem kapok levegőt, mert szabályos derékszögben áll a nyakam. Bár lehet, hogy ezzel az volt a célod, hogy saját magam által gyilkolj meg… de nem jött össze, mert ez így túl kellemetlen ahhoz, hogy meghaljak; sajnálom! – veszek egy mély levegőt a legvégén, ugyanis levegő nélkül hadartam el az egészet, és már abban is biztos vagyok, hogy a fejem ezúttal nem vörös, hanem szép lila.

- Levegőt azért vegyél! – remek, akkor nem az volt a célja, hogy öngyilkosságnak beállított gyilkossággal végezzen velem. Köszönöm! Örök hálám a sírodig üldöz, ott meg jól beléd rúg. – Ennek semmi értelme sem volt! – húzza össze a szemöldökeit, ahogy elgondolkozik azon, mit is mondtam.

- De, igenis van értelme, csak számodra nincs, mert nem bírtad követni! De, nyugi, nem a te hibád, elvégre „senki sem versenghet hatalmas intelligenciámmal”; ahogy Sherlock Holmes mondotta volt.

- Ismerlek? – lép egyet hátra, mintha hirtelen leprás lennék.

- Igen. Pontosan ilyen vagyok akkor, ha hisztizek, vagy ha éppen nagyon fáradt vagyok – vigyorgok a fejemet balra döntve. Biztos nagyon értelmes lehet a fejem, de bánja már a nyavaja. Kiakadta, aminek Kageyama is tanúja volt; ettől lejjebb, már úgysincs. Bele kell törődnöm, hogy éppen most jártam meg a pokol legmélyebb és legforróbb bugyrait.

- És… most éppen melyik eset is áll fenn? – lép ismét egy kicsit közelebb, de csak tétovázva.

- Igen! – vágom hozzá, a létező legértelmetlenebb választ, majd inkább csak sarkon fordulok, és olyan gyorsan kezdek lépkedni, ahogy csak bírok. Le kell vezetnem a feszültségemet és ezt legjobban a tornateremben tehetem meg. Az sem érdekel, hogyha Kageyama megkínoz, a mai edzés alkalmával.

- Héj! – hirtelen egy kéz ragadja meg az én kezemet és hátraránt egy szoros, meleg és illatos ölelésbe. Egy röpke pillanatra elveszni érzem magam; mint aki most ébredt fel és még nem jött rá, hogy még mindig csak álmodik-e, vagy már felkelt. Két kéz fonódik lágyan a vállaim köré, és valami selymesen puha és lágy dolog simogatja az arcomat. A hátam egy erős és óvó mellkasnak dől; így tökéletesen érezhetem, ahogy a mellkas tulajdonosának szíve hevesen dobog, és mély levegőket vesz. Lélegzetét érzem az arcomon, majd meghallom alig hallható, suttogásszerű hangját, amitől kiráz a hideg:

- Sajnálom! – fúrja arcát a nyakamba, amitől csak még jobban kiráz a hideg. A hasamban, valami fura nyomás keletkezik, a gerincem mentén, mintha zsibbadnék a kellemes bizsergéstől, arcom pedig egyre forróbbá válik. A szívem ugyan olyan hevesen ver, mint a mögöttem álló fiúé. Kezem magától mozdul; nem gondolkodom, csak cselekszem. Hideg kezeim lassan csúsznak a fiú karjára, de nem azért, hogy elvegye onnan az ölelő karokat. Csak azért, hogy én is megérinthessem, ahogyan ő is teszi. Csak azt akarom, érezze, hogy jól esik, amit tesz, és amit mondott.

Egy pillanatra magával ragad a hév. Késztetés érzek rá, hogy megforduljak Kageyama ölelésében. De, ahogy ez végigfut az agyamon, úgy térek magamhoz.

- K-Kageyama? - szólítom meg halkan. Pár másodpercig még némán ölel, majd elenged. Felé fordulok, de ő csak egyik lábáról a másikra áll. Érzem zavarát; elvégre pont annyira van zavarban, mint én. Meg akarom kérdezni, hogy miért tette ezt, de valami nem engedi. Mintha útját állná szavaimnak. Hiába próbálok megszólalni, nem megy. Mikor végre szavak jönnek a számra, csak ennyit tudok kinyögni: - Hová akartál menni? - érdekel az is, hogy miért ölelt meg és kért bocsánatot, de az is, hogy milyen helyre akarhatott vinni.

- Gyere! - fogja meg a csuklómat, majd a korábbi indulatának nyoma nélkül von gyengéden maga után. Ellenkeznék, hogy mégis mi a szent szart csinál, de rá kell jönnöm, hogy én hoztam fel a témát. Lassan mosolyra húzom a számat, ahogy elhagyjuk az iskola épületét és udvarát. Az utcára kiérve lassít a léptein, de a kezemet továbbra sem engedi el. Kissé zavarba hoz, ezzel a tettével, mégis jóleső melegség járja át a testemet. Úgy érzem, kezdek megzakkanni. Olyan dolgokat teszek és érzek, amiket eddig soha, még csak nem is gondoltam volna magamról. Ebben a néhány napban fel sem tűnt, hogy mennyire furcsa, eddig számomra ismeretlen érzéseket kelt bennem egy-egy érintés. Fogalmam sincs, hogy ezt csak Kageyama váltja-e ki belőle, vagy bárki más érintésére így reagálnék. Csak azt tudom, hogy félek.

- Megjöttünk! - szólal meg, a gondolatmenetemet félbeszakítva. Annyira elgondolkodtam, hogy csak most veszem észre, hova is jöttünk. Ez a hely pedig nem más, mint egy kicsi kávézó. Biztos, hogy nincs messze a sulitól, de még nem nagyon jártam itt.

- Mi ez a hely? - kérdezem, mert semmilyen névtáblát nem látok kitéve.

- Ez édesanyám kávézója. Kicsi, de nagyon otthonos és, ahogy láthatod, még neve sincs - vakarja meg tarkóját zavartan. Az anyukájáé? Az anyukája kávézójába hozott! Engem! Alig bírom visszafogni magam, hogy ne sikkantsak fel örömömben és ugorjak a nyakába. El sem hiszem, hogy képes volt elhozni egy ilyen helyre! - Gyerek menjünk be! A vendégem vagy, de csak ma! - még az apró, szúrós megjegyzése sem képes most lelankasztani. Továbbra is csillogó szemekkel és vigyorogva nézek rá. Lehet, hogy hülyének néz, de minek titkolnom, hogy tényleg az is vagyok!?

A kávézóba belépve, tényleg meg kell állapítanom, hogy egy nagyon kicsi helyről van szó, de ahogy Kageyama mondta, nagyon otthonos. Az egész sötétbarna, de nem a hidegfajta. A padló, mintha koptatott beton lenne, de rálépve rájövök, hogy fa. A falak téglával vannak kirakva és hosszúnyakú lámpákkal van megvilágítva az egész tér. A plafon sötétbarna deszkákból van kirakva. Jobb oldalon a székek egyszerű bárszékek, bal oldalon viszont hatalmas, kényelmesen kinéző bőrfotelek vannak. Minden asztalon egy-egy zöld növény, mellette pedig egy-egy gyertya, üvegben. Közvetlenül a bejárat mellett egy csigalépcső vezet az emeletre, amely mellett egy babzsákokkal teli kis sarok van berendezve, egy kisebb könyvesploccal. A bejárattal szemben van a pult a sütikkel és a kávékkal. Kissé sötét a helység, de pontosan ezért olyan otthonos. Az otthon magányát és melegét adja vissza.

- Anya! Itt vagy? - néz körbe Kageyama, de amikor semmi választ nem kap, a lépcső felé veszi az irányt. Vajon mi lehet odafenn? Nem akarok tolakodó lenni, így nem kérdezősködöm és nem is követem Kageyamát. - Nyugodtan ülj le, akárhová! Azonnal jövök! - ereszt meg magának egy félmosolyt. Némán bólintva foglalok helyet az egyik fotelben. Nem csak kényelmesen néz ki, de az is. Alig ülök le, Kageyama és az anyukája már jönnek is le a lépcsőről.

- Oh, szia Kicsikém! Biztosan te vagy Laurel?! - szalad oda hozzám a nő, aki egyáltalán nem néz ki Kageyama anyukájának. Nem a vonásai miatt, hanem mert sokkal fiatalabbnak tűnik a koránál; bár nem tudom pontosan, hány éves is. Azonnal felpattanok a fotelből és meghajolok előtte.

- Jó napot! Én Laurel Riddel vagyok!

- Nahát! Még szebb vagy, mint ahogy Kage -

- Anya! Időre kell visszaérnünk! - vág édesanyja szavába Kageyama. Vörös fejjel… Azért hülye nem vagyok, van egy sejtésem, hogy miről lehet szó, de nem reagálok semmit. Nekem is és Kageyamának is könnyebb így.

- Rendben Kedveskéim! Gyertek, üljetek le! - terelget minket az egyik asztalhoz. - Mit szeretnétek enni? - Kageyama rám néz, mintha azt várná, hogy anélkül mondjak bármit is, hogy tudnám mit lehet kapni. Csak egy apró vállrándítással jelzem, ötletem sincs, és hogy ráhagyom a választást.

- Kettőt szeretnénk a kedvencemből! - mosolyog édesanyjára. - De segí-

- Maradj csak itt! Segíthetsz még eleget, ha nem lesz itt Laurel! - Kageyama válasza csak egy mosoly. Még soha nem láttam így mosolyogni. Így annyira aranyos arca van. Nem tudom, hogy miért nem mosolyog többet, miközben ilyen jól áll neki. Kageyama anyukája eltűnik, mi meg csöndben ülünk és várunk. Nem szólunk egymáshoz és nem is nézünk egymásra. A csöndet végül én törném meg, de pont, mikor szólásra nyitom számat, az ajtó kicsapódik és öt srác lép be az ajtón.

Számunkra öt, egyáltalán nem ismeretlen srác… Kei és a négy kutyája...

Chapter Five

"Gyere, menjünk haza!"

Említettem már, hogy szerencsétlen vagyok? Nos, ha még nem is említettem, talán rá is jöhettetek már! Igen, ismét leesek az ágyról, ahogy meghallom az ébresztőm, agyvízforralóan idegesítő csipogását. Illetve, ettől még nem is fejelném le a gyönyörű, pepecsmunka hajópadlót, ha nem akarnám csukott szemmel kikapcsolni. De akarom, mert egy oltári nagy IQ zsonglőr vagyok. Szóval a padlón fejelve kapcsolom ki a telefonom. De túl fáradt vagyok és kedvem sincs felkelni. Így még... pihenek egy kicsit... félig lelógva az ágyról... a fejemmel a padlón támaszkodva. Legalább... jó a seggem.

- Kincsem, mi volt ez a ko- - nyit be apám, de ahogy meglát, minden szó a torkára fagy. - ppanás?! - fejezi be végül, de még mindig nem megy neki, se a köpés se a nyelés.

- Csak fáradt vagyok, semmi bajom! - támaszkodom meg végre a kezemmel a padlón.

- Biztosan jól vagy? - még mindig nem jön be, elvégre nem ez az első eset, hogy eljátszottam ezt.

- Persze! Mindjárt megyek reggelizni. Azt hiszem, maradok a müzlinél! - emlékszem vissza a tegnapi próbálkozásomra. Nos, nem leszek rá büszke... azt hiszem. És tényleg nem fogok tudni megtanulni főzni.

Leszenvedem magam az ágyról és a fürdőbe megyek. Szörnyen nézek ki. Azt hiszem, tudom, hogy miért is kérdezte meg Apa, hogy biztosan jól vagyok-e. Az ő helyében én is kételkedtem volna. A szokásos reggeli rutinom után, kirakom a ruháimat, de pont annyi kedvem van felvenni őket, mint amennyi kedvem a felkeléshez volt. Azaz semennyi. De... végül is, Kageyamával leszek reggel, szóval mehetek majdnem bármiben. Egy laza nadrágot és egy bő felsőt magamra húzva, mezítláb csattogok le a konyhába.

- Megint korán kell menned? - veszi ki a tejet a hűtőből Apa.

- Igen, Kageyamával óra előtti edzésem van. És este megint későn jövök! - veszek elő egy müzlistálat magamnak is.

- És, tetszik? - felhúzott szemöldökökkel bámulok rá. Mintha nem lenne normális. És tényleg. Aki tőlem ilyen kérdez, az valószínűleg nem normális, vagy Apáról van szó.

- Az iskola? Nagyon! Csak van benne egy népművészeti agyagedény, akinek az agyába szállt a pénz és kikészít! - ecsetelem, pedig pontosan tudom, hogy nem erre értette.

- Kageyamára értettem, nem az iskolára! De ki az a primitív, aki bántani meri az én szemem fényét?! - adja át nekem is a tejet, ahogy magának kiöntötte.

- Lényegtelen, csak egy kis mitugrász, négy agyatlannal, akik csak ahhoz értenek, hogy azt csinálják, amit mások kérnek - kerülöm ki a kínosabb témát gyakorlottan, igen ügyesen.

- Ha bármi bajod lenne velük, csak szólj, Kincsem! - mosolyog rám, majd leveszi a müzlit a hűtő tetejéről. Én is odalépek, hogy az enyémet levegyem... de mindig elfelejtem, hogy ez nem a régi hűtőnk, és ennek nem érem el a tetejét. Szerencsém, hogy Apa eléri, és észre is veszi a szerencsétlenkedésemet.

- Köszi!

- Szívesen! - kapok egy puszit a homlokomra, mire csak elmosolyodom és elkezdem majszolni a kiöntött müzlimet.

- Szia, Apa! Otthon találkozunk! - köszönök el tőle, a kocsiból kiszállva. - Kageyama, gyere már! - rángatom ki az említett személyt is a kocsiból. Nem tudom, hogy miért lehet ennyire belassulva, de olyan, mintha fele annyit aludt volna, mint amennyire szüksége lett volna. Ezért is ajánlottam fel neki, hogy elhozzuk. Nagy vonakodások árán, bele is ment.

- Jövök már! Nem kell kirángatnod a kezem a helyéről! - kászálódik ki a kocsiból nagy nehezen.

- Végre már! - sóhajtok egy hatalmasat. - Apa, elmentünk, este találkozunk otthon! - hajolok be a kocsi ablakán, majd megvárom, míg Apa elhajt.

- Te meg mi a franctól pörögsz ennyire? - fogja két ujja közé az orrnyergét és masszírozni kezdi.

- Na, csak nem idegesítelek?! - hajolok a képébe, hogy szándékosan húzzam az agyát.

- De, igen képzeld! Alig aludtam, hála neked!

- Ajjajj! - távolodom el tőle, mintha valami undorító dolog ragadt volna a hajába. - Te... rólam ábrándoztál? - szöknek fel a szemöldökeim a homlokom közepére. Persze, mindezt csak poénból mondom, valahogy sejtem, hogy másról van szó. De az arca, mindent megér.

- Dehogy, te egoista! - csapja homlokon magát.

- Te meg mazo vagy. Nem sok különbség! - fújtatok egyet, majd karba tett kézzel lépdelek tovább a csarnok felé.

- Menthetetlen! - motyogja csak magának. - Azzal szarakodtam, hogy normális edzéstervet csináljak neked! - nyomja az arcomba a papírt. Gyorsan megfogom, hogy távolabbra tarthassam és így elolvassam, mi is áll rajta.

- Ez tök ugyan olyan, mint amiket tegnap csináltunk, kivéve az utolsó néhányat. Annak már valami köze is van ahhoz amire jelentkeztem. Mit kellett ezen ennyit gondolkodni? - háborodom fel. Jogosan. Röpizni akarok és nem aerobikozni. A következő pillanatban, egy erő, amit nem látok előre tántorít. A tarkómat fogva fordulok meg, hogy lássam mi is történt. Hát persze, hogy Kageyama volt! Kellemesen tarkón csapott.

- Ez meg mi a francnak volt jó, hah? - nézek rá a lehető leggyilkosabb tekintetemmel.

- Ne szólj bele olyanba, amihez nem értesz! - oktat ki majd lesokkolt testemet megkerülve indul tovább, a csarnok felé.

- De Kage...

- Te csak egy nyomorult kis kocka vagy! Ne merj visszafeleselni, vagy fájni fog!

- I-igen, értettem, s-sajnálom, n-nem fordul elő többet! - hallom meg a beszélgetést, valahonnan a közelből. A hang nagyon ismerős. Szerintem Tsukishima egyik izomhegye az. Kageyama kezét megragadva, lopakodó üzemmódban kezdem el megkeresni a hang forrását. Meg is találom őket, hamar. Az összekötő folyosó melletti, fás résznél áll, az egyik szöszke srác, és a falnak szorít egy vékony srácot, akinek barna haja, alul kékbe megy át. Látszik, hogy a kéket tarják sakkban hiszen a falhoz ő lapul és próbál meg eggyé válni a fallal. Jelentem, nem sikerült neki.

- Héj, izomagy?! Nem unod még, hogy mindenki fél tőled? Nem félsz attól, hogy túl sok ellenséget szerzel? - lépek ki a fal biztonságot nyújtó takarásából, egyenesen a szöszke elé. Megjegyezném iróniával, hogy ez egy igen férfias becenévre sikerült.

- Nem te vagy az a liba, aki Tsukkival is packázott?

- Nos.... Nem! - kezdem el a körmeimet birizgálni. - Nem tudom, hogy feltűnt-e, de emlős vagyok, nem pedig madár! - forgatom a szemeimet.

- Laurel ez...

- Kageyama, hagyj kibontakozni! - intem le a mellettem álló fiút.

- Ezt nem kellett volna! - szűri a fogai között a pacák. A kékhajú csak még inkább zavarodottá válik, de a reflektor legalább átkerült rám.

- Azt mondod? Ha adsz egy időgépet, visszacsinálom! - vigyorodom el. Utálom ezeket a megfélemlítős barmokat. Egyszerűen felfordul a gyomrom tőlük. A fújtatott izomtömeg felém indul, mire egy egészem kecses, de annál határozottabb mozdulattal, egészen közel kerülök hozzá és a lábammal a legérzékenyebb pontjába rúgok, ami a lába között található. Összegörnyedve szorongatja fájó tagját, mire megadom a kegyelemdöfést is, egy jól irányzott sípcsontom rúgással. A tortára felkerült a hab is.

- Jól vagy? - lépek a kék elé.

- Igen, azt hiszem. De neked még nem kis bajod lesz ebből. Nem kellett volna... - próbálja menteni a menthetőt.

- Én Laurel Riddel vagyok, ahogy ti mondanátok, Riddel Laurel, de szólíts csak Lornak, vagy Laurelnek! - mutatkozok be illedelmesen, közben a fejemmel a csarnok felé intve, jelezve, hogy odabent talán kellemesebb lenne a légkör.

- Én Shin Tadashi vagyok. Nem tudom, hogy mivel hálálhatnám meg, amit értem tettél... Csak a gépekhez értek - vakarja zavarában a tarkóját.

- Ugyan, pont elég annyi, hogy lett egy barátom, aki bármikor tud segíteni ha bekrepálna valamim és Apa pont nem nem érne rá.

- Milyen könnyen szerzel barátokat - mondja gunyoros hanglejtéssel a kis csapatunk harmadik tagja.

- Csak jókor vagyok, jó helyen! - öltöm ki rá a nyelvem. - Ennyire azért nem kell nyilvánosan féltékenynek lenni!

Ezután már nem szól semmit. Csöndben tesszük helyére a hálót, amíg Tadashi helyet foglal a lelátó egyik padján. Kageyama mára ugrálást tervezett. A nap végére nyúlnak, vagy kengurunak érezem majd magam. Előre sajnálom Tadashit, hogy látnia kell a civakodásunkat és azt, ahogy jóformán egymást próbáljuk megölni. De ő mondta, hogy maradhat, mert nemrég szóltak neki, hogy nem is kellett volna ilyen korán bejönnie. Viszont hazamenni már nem akar. Így, Kageyama ellenkezése ellenére is maradásra bírtam Tadashit.

- Izomlázam lesz! - seggelek a földre, az edzés végén, félig hullaként.

- Tegnap is ezt mondtad, de nem emlékszem, hogy említtetted volna azt, hogy van is?! - rakja a kosárba az utolsó labdát is.

- Időm sem volt említeni! - hisztizek tovább. Nem szokásom a hiszti, de Kageyama agyát imádom húzni.

- Azt hiszem, akkor ma szerencsém volt... - forgatja a szemét.

- Úgy is mondhatjuk! - fonom össze karjaimat a mellkasom előtt. - Azt hiszem, megyek átöltözni! - tápászkodom fel lassan. - Tényleg! - torpanok meg Tadashi előtt. - Melyik osztályba jársz?

- A negyedik B-be. A 203-as terem a miénk - áll fel lassan ő is, de látszik rajta, hogy fájdalmai vannak, mert az oldalát fogja.

- Minden rendben? Fáj valahol? - nézek rá aggódva.

- Persze, semmi bajom! - mosolyog rám, ami egy kicsit talán megnyugtat. - Te melyik osztályban vagy?

- Első B. A terem számára nem emlékszem, deee, - gondolkodom el, hogy legalább helyileg el tudja mondani, hogy hol van.

- Tudom hol van! A barátnőm is oda jár, lehet hogy ismered is, Hamada Yuko a neve - mondja nagy hévvel. Biztosan nagyon szeretheti, látszik a szemén. A pasik mindig olyan... Nos, nem is tudom, mi a legjobb szó rá, de jó érzéssel tölt el, amikor a szerelmükről beszélnek. Már ha nem rosszéletű kandúrok, akik egyik csajt eszik a másik után, ameddig ki nem öregszenek.

- Az igazat megvallva, nem sok mindenkit ismerek onnan, mivel csak most jöttem ide, és nem sok mindenkivel beszéltem - piszkálom a hajamat zavaromban. Nem vagyok rá igazán büszke, hogy nem nyílok meg másoknak egykönnyen. Egy álarcot bármikor tudok mutatni, de a szívemet annál kevésbé vagyok képes kitárni.

- Oh, értem! Nos, egyszer majd bemutatlak titeket egymás- - hirtelen elakad a lélegzete és az oldalához kap. Sejtettem, hogy valami nincs rendben. Mielőtt bármit is tehetnék Kageyama odalép és leülteti.

- Hívom a mentőket! - csak ennyit mondok, mire Kageyama bólint.

Amilyen gyorsan csak tudok tárcsázok és elmondom, hogy mi is történt.

- Azt mondták, legfeljebb 3 perc és itt lesznek. Kibírod addig, Tadashi? - nem válaszol, csak összeszorított ajkakkal bólogat. A fenébe. Minél több időt töltök itt, annál több galibába keveredek. Az is lehet, hogy valami rontás van rajtam és igazából én okozom.

Ahogy Tadashit óvatosan felrakták a hordágyra, a kocsiba tették.

-Önök jönnek? - erre csak gondolkozás nélkül megragadom Kageyama karját és egy bólintás közben beszállok Tadashihoz, a feketét magam után húzva.

- Nekem nem állt szándékomban ellógni a mai órákat! - súgja alig hallhatóan Kageyama.

- Nekem sem, de egy, nem fogom Tadashit egyedül hagyni és kettő, te is kellesz, mert nem tudom, hogyan kell hazajutni - suttogom neki, ugyan olyan halkan, mire csak egy szemforgatást és egy beletörődő sóhajt kapok.

- Tadashi? - szólok még mindig halkan, de kicsit hangosabban, hogy ne csak Kageyama értse, amit mondok. A név tulajdonosa egy fájdalmas grimasszal fordul felém. - A telefonod nálad van? Felhívom a szüleidet.

- A zsebemben... - óvatosan kiveszem onnan, hogy még ezzel a mozdulattal se okozzak neki fájdalmat, majd az anyukáját tárcsázom.

- Jó napot kívánok! Én Laurel Riddel vagyok, Tadashi édesányjával beszélek?

- Igen, én vagyok! - szól bele, egy kedves női hang a telefonba. - Valami baj van? - kérdésére a hangja elkomorodik, és szinte látom a szemem előtt, ahogy a legrosszabbra gondol.

- A fiát a belvárosi kórházba szállítják. Megsérült az oldala, pontosan még nem tudom, hogy mi a baja, de amint többet tudok, szólok, de kérem, ha már nem dolgozik látogassa meg! - mondom, miközben szavaimmal igyekszem olyan hangsúlyt megütni, amivel megnyugtathatom a nőt.

- Jajj, remélem semmi komoly baja nincs?! Azonnal megyek, és köszönöm, hogy szóltál!

- Szívesen tettem és bár' ne kellett volna! Amint többet tudok, hívom! Viszhall!

- Viszont hallásra! - leteszem a telefont, majd elővéve az enyémet megkeresem Kaza-chan számát. Még szerencse, hogy elkértem tőle.

- Kaza-chan! - szólok bele azonnal. - Kérlek szólj Ishikawa-senseinek, hogy ma nem leszek! Az egyik negyedikes rosszul lett és bekísérem a kórházba és Kageyama is velem van!

- Úr isten! Minden rendben?

- Nekem és Kageyamának semmi bajunk, csak Tadashi sérült meg! És kérlek Yuko-channak is szólj, ő a barátnője!

- Ez csak természetes!

- És a csarnokból kivinnéd az én és a Kageyama cuccait a portára? Megkérem apukámat, hogy menjen érte!

- Persze-persze! A házik átküldöm facen, mert ma délutánra már elígérkeztem, szóval nem tudok elmenni!

- Örök hálám! Nagyom köszönöm... Kageyama nevében is! - köszönök el, majd ismét leteszem. Látom, hogy Kageyama megszólalna, de még közel sem végeztem, így egy laza kézmozdulattal elcsendesítem.

- Apa?

- Igen, Kincsem?

- Figyelj csak! Egy fél óra múlva be kellene ugranod a suli portájára az én és a Kageyama cuccáért. Egy srác rosszul lett és mi kísérjük be a kórházba. Meg tudod oldani, vagy kérjek meg valaki mást, hogy vigye haza?

- Oh, minden rendben van a fiúval? - Apa pont olyan aggódó típus, mint én, így nem csoda, hogy az egészből ez érdekli elsőként.

- Eddig úgy néz ki, bár elég sápadt, de már úton vagyunk a kórházba! Viszont nem tudom, hogy mikor érünk haza!

- Semmi baj, Kincsem! Tényleg, nem is említettem, de találtam valakit, aki elvállalta, hogy lesz a komornyikunk

- Hogy... tessék? - a hangom olyan magasan szólal meg, hogy már-már fáj. Nem hittem volna, hogy nélkülem fog dönteni. Bár, az iskoláról is képes volt így dönteni... mit is vártam?!

- Figyelj! Direkt nőt kerestem, és sikerült is! - szavai hallatán egy hatalmas szikla gurul le a vállamról. Bármit, illetve bárkit elviseltem volna, csak egy olyan korú fiút, vagyis fiatal férfit nem, mint aki azelőtt volt. Aki még arra sem méltó, hogy nevét a számra vegyem, bár már megtettem. De soha többé nem akarom... - Ha megfelel, akkor majd ő elmegy a cuccaitokért! És ő lesz otthon, ha hazaértek, nekem megint bent kell maradnom!

- Rendben, de azért siess haza! Puszi!

- Te pedig vigyázz magadra és a többiekre! Puszillak! - azzal leteszi, én pedig Kageyama felé fordulok.

- Mit szerettél volna mondani? - egy pár másodpercig csak egy értetlen tekintet kapok, majd végre megszólal:

- Elmehetnél titkárnőnek is! - nyögi ki nagy nehezen. Mi ebben olyan meglepő? Ha az ember jóformán egyedül marad, mert a szülei soha sincsenek otthon, valahogy hamarabb megtanul egyes dolgokat, mint mások...

- Nos, még nem, de alakul! - forgatom meg a szemeimet.

Az út többi részét csöndben töltjük. Lehet, hogy nem igazán ismerem Tadashit, de aggódom érte. És kétség sem fér hozzá, hogy egyre jobban sápadttá válik.

Az út felénél hirtelen megszólal a sziréna, mert az orvos szerint elkezdett hiperventillálni, ami nagyon nem jó jel. Erre csak még jobban kétségbeesek. Miért nem vettem észre hamarabb? Miért nem erősködtem, hogy legalább a suliorvoshoz menjen el?!

Már legalább egy órája rostokolunk a műtő előtt. Azt mondták, hogy a tüdőhártyája kilyukadt, tehát tulajdonképpen lég mell lépett fel, ami annyit jelent, hogy rossz helyen gyűlt össze a levegő. Így fel kell nyitni az oldalát és kiereszteni a levegőt. De ez megvan, altatással együtt egy fél óra alatt, de nem egy óra alatt... Nem? Valami nagyon nem stimmel! Rossz előérzetem van! Fel-alá járkálok a folyosón, már szédülök is. Kageyama hirtelen megragadja a karomat és leránt maga mellé a székre.

- Maradj már nyugton! Elszédülök tőled! - ráncolja a szemöldökét, de akármennyire próbálja a nemtörődöm srácot játszani, a szemeiből tisztán kivehető, hogy aggódik. Goromba szavaira nem mondok semmit, csak ülve maradok. Néhány perc elteltével rázni kezdem a lábam. Kageyama még ezt sem bírja, így kezét a combomra rakja. Ha nem olyan helyzetben lennénk, mint amilyenben vagyunk, akkor még be is vörösödtem volna. De ebben az esetben semmi esély rá.

- Nyugalom, nem lesz semmi baj! - nyugtat meglepően kedves hangnemben.

- Elnézést, te vagy Miss Riddel? - szólít meg egy ismerős női hang, mire odakapom a fejem. Gyanítom, hogy Tadashi anyukája. Ő is ugyan olyan vékony, mint a fia, fekete szemei és haja van, karakteres és szép arccal, amibe a férfiak anno könnyen beleeshettek. A bája még most is megvan, de néhány ránc már jelzi, hogy sok mindent meg kellett már tapasztalnia.

- Jó napot! - pattanok azonnal fel és hajolok meg illedelmesen. - Tadashi anyukája, ha jól sejtem!? De tessék csak Laurelnek hívni!

- Rendben, te pedig hívj csak Ai-cahnnak! Nem vagyok én olyan idős! - mosolyog kedvesen, de látszik rajta az aggodalom. - Lehet már tudni valamit?

- Csak annyit tudtam meg, hogy a tüdőhártyája kilyukadt és rossz helyen gyűlt fel a levegő, amit ki kell onnan engedni és ezért felvágják az oldalát. Legalábbis ez egy órája volt - tördelem a kezem, mire egy másik kész kúszik rá. Ekkor veszem csak észre, hogy Kageyama mellém áll és ő rakta a kezét az enyémre. A szemei most nem voltak olyan hidegek, mint amilyenek lenni szoktak. Sokkal inkább nyugodtságot sugároztak és, mintha segíteni próbálna.

- Köszönöm, hogy bejöttetek a barátoddal, de most már elmehettek! Biztosan Yuko-chan is itt lesz, nemsokára. Már hívott, hogy ő is bejön, csak egy beadandót mindenképpen le akar adni - simogatja meg a vállamat a nő. Ellenkeznék, hogy nem a barátom és, hogy itt maradok, de egy pár másodpercig lefagyva állok, elkerekedett szemekkel... Ugyanis Kageyama... A nő mozdulatát követve átkarolta a vállamat, és nyugtatóan kezdte el simogatni a karomat. Még soha nem éreztem ilyet és megijeszt az, amit egy ilyen apró mozdulat képes kihozni belőlem. A szívem hevesebben ver és úgy érzem a lábaim nem bírnak el.

- N-nem... Ha nem gond, megvárnám, amíg kijön, majd utána e-elmegyek - a zavartságomat most már, még a dadogásom is tükrözi.

- Nyugodtan menj csak haza, már eleget vigyáztál a fiamra, amiért hálás vagyok! De ha megadod a számodat, szívesen felhívlak és szólok, amint megtudok valamit

- Tessék, itt a száma! - adja át helyettem Kageyama... a számomat? Mi? Mióta van meg neki... az.. ÉN SZÁMOM!? Értetlenül nézek fel rá, még mindig a hóna alatt simulva hozzá...

- Köszönöm! Most pedig nyomás haza! - mondja mind a kettőnknek, majd Kageyama szemébe nézve folytatja: - Kérlek figyelj rá, hogy ne aggódjon ennyire! - int fejével felém. - Nem akarom, hogy emiatt neki is baja legyen! - mosolyog Ai-chan. Fura, hogy arra kért tegezzem. Japánok között ez nem gyakori...

- Úgy lesz! Köszönjük! - hajol meg Kageyama, majd a delériumból felébredve magam is! Ezt követően már csak arra eszmélek fel, ahogy Kageyma éppen a kórház ajtaján rángat ki. Mióta visel meg ennyire, ha valakinek baja lesz? Soha nem voltam ilyen? Akkor meg mégis, miért? És mikor történt ez velem?

- Gyere, menjünk haza! - mosolyog rám Kageyama, egy őszinte mosollyal, majd a kezemet rendesen megfogva, hogy ne a csuklómat szorongassa, elindul felénk, velem a nyomában...