Chapter Six

Kávézó

Napok óta stresszelek. Képtelen vagyok lenyugodni, még akkor is, ha tényleg mindenki megpróbál segíteni. Alig ismerem Tadashit, de akkor is aggódom miatta. Yuko-channal közelebb kerültünk az elmúlt néhány napban, hiszen minden nap azzal kezdtem, hogy megkérdeztem tőle, mi hír van Tadashiról.

Még aznap, amikor megműtötték… Az intenzívre került. A műtét közben, elvágtak egy eret és több, mint 5 liter vért elveszített. Azóta teletömték csövekkel, lélegeztetőn van és folyamatos megfigyelés alatt tartják. Nem mertem elmenni, meglátogatni, mert volt egy olyan érzésem, hogy nem akarta, hogy ilyen állapotban lássam. Yuko-chan ugyan ezt mondta, így végképp lemondtam arról, hogy a közelébe menjek. Mindennek ellenére, a folyamatos aggódás kezdett megőrjíteni. Ez egy egyszerű műtét lett volna, mégis hogy voltak képesek így elszúrni?

Az aggódás miatt elkezdtem szétcsúszni és ez Kageyama agyára ment. Illetve megy. Amióta aznap megfogta a kezemet, sok hasonlót tett, ami megrémített. Mintha nem ő lett volna.

- Laurel! - szakít ki a gondolataimból egy meglehetősen hangos kiabálás. - Már megint nem figyelsz! - a fejemet felé kapom, de nem tudok mit mondani. Csak nézek a fekete, de annál fényesebb szemeibe, amelyekben minden egyes másodpercben képes volnék elveszni. - Ez így nem megy tovább! Gyere velem! - ragadja meg a csuklóm és maga után húz. - Hogy vagy képes egy ismeretlen miatt így aggódni? - teszi fel, inkább csak magának a kérdést. Nem válaszolok, elvégre alig fogom fel, hogy mi történik körülöttem.

Alig lépünk ki a csarnokból, Yuko-chan hirtelen elénk ugrik, felvidult arccal. Ahogy felfogom ez mit is jelent, csillogó szemekkel várom, mit akar mondani.

- Lor! Képzeld! Tadashit megint megműtötték és jobban van! Ha minden rendben halad, jövő héten kiengedik! - ugrándozik örömében, az én mosolyom pedig csak szélesedik.

- Ez nagyszerű! - mosolygok rá, majd mikor kitárja karjait, az ölelésébe bújok. Úgy megkönnyebbültem. Jól esik, hogy ez a kő is legördült végre a vállamról.

- Szóljatok, ha befejeztetek minden nyálas dolgot és visszajövök Laurel-ért! - fordul el Kageyama, majd el is indulna, ha nem kapnék karja után.

- Jövök már! - lövellek felé villámokat. Csak, hogy érezze a szeretetemet. - Szia Yuko-chan! Hívj, ha tudsz valamit! - integetek a lánynak, aki örömködve tűnik el az iskola betondzsungelében.

- Szóval? Hova akartál vinni? - vigyorom már a fülemig ér, ahogy Kageyama felé fordulok a kérdésemmel.

- Úgy látom, már semmi szükség rá! Számodra fontosabbak az idegen emberek, mint a röplabda! Pedig ez az egyetlen dolog, ami még összeköt az anyáddal! Nem tudlak megérteni! Egyszer ésszerűen gondolkozol, és már kezdem azt hinni, hogy normális vagy, aztán hirtelen 180 fokos fordulat, és meghülyülsz! Mire jó ez neked, hah? - akad ki… és sajnos azt kell, hogy mondjam, teljesen jogosan. Szavain gondolkozva hajtom le a fejem és engedem el Kageyama kezét.

- Sajnálom, igazad van… - Miért esik ilyen rosszul, hogy így tekint rám? Én azt akarom, hogy jó emberként tekintsen rám, de totálisan rosszul csinálok mindent! De miért akarom, hogy ne így érezzen? Eddig soha nem akartam megváltozni! Akkor, most miért? Kezdek félni magamtól. Ha, most itt lenne Anya, biztosan tudna mondani valamit, ami helyre billentene. Észhez térnék és folytatnám az életemet ott, ahol abbahagytam. De most mindennel egyedül kell megbirkóznom, és ez nehezebbnek bizonyul, mint hittem.

- Én nem- - úgy látszik, hogy a reakció meglepte Kageyamát, mert nem talál szavakat.

- Hagyd! Inkább menjünk gyakorolni! Szétszórt voltam és nem voltam képes teljesen a röplabdára koncentrálni. Be kell hoznom a lemaradásomat! - erőltetek az arcomra és hazug mosolyt, majd visszaindulok a csarnok felé.

- Laurel, állj már meg! - kiállt utánam Kageyama, de valahogy semmi kedvem a magyarázkodását hallgatni. Csak szó nélkül haladok tovább, hátha letesz arról, hogy beszéljen velem, a röpin kívül bármi másról is. De ezen tervem, még a kitalálása előtt elbukott, valahol ott, hogy Kageyama genetikája nem ismeri a „feladni” szót. Ami persze sok helyzetben jól jött volna, de most nagyon szerettem volna, ha kihagy a belső késztetése.

- Lor! – kiállt ismét utánam. A lábam magától megáll és földbe gyökerezik. Lornak hívott? De miért? Miért lett most hirtelen valami már, ami miatt így szólított? Összeráncolt szemöldökkel fordulok felé. Persze hülye vagyok, mert azt hittem, hogy még ugyan ott áll, ahol az előbb hagytam, de ez nagyon nem így van. Mikor megfordulok alig tíz centire áll tőlem.

- M-mit akarsz? – nyögöm ki. Ha lenne elég lélekjelenlétem, akkor most hátrébb küldeném, legalább négy lépéssel, mert úgy érzem magam, mintha egy zsiráf és egy gnú állna egymás mellett, és a gnú én volnék, akinek a zsiráf szemébe kellene nézni. Lehetetlen, és a nyakam tökéletes kitörési szögben áll. Annyi ideig nem szólal meg, csak néz a szemembe, hogy végül csak sikerül messzebb küldenem: - Állj már hátrébb, kitöröd a nyakam! – tolom mellkasánál fogva hátrébb. Kicsit megszeppenten néz rám, hogy mégis mi üthetett belém. Pedig semmi komoly bajom sincs, csak annyi az egész, hogy a sors véletlenül egy zsiráffal hozott össze, egy töpörödött törp-ördögöt. Van ennek értelme? Semmi! Mégis itt vagyok!

- Most meg mégis mi a fene ütött beléd? – emeli fel a jobb szemöldökét a homloka közepéig.

- Hát, a fene az biztos, hogy nem ütött, se nem kötött belém, mert itt egyetlen kötőtűt sem látok, de hogyha ennyire közel állsz hozzám, nekem olyan szinten kell magasra néznem, már ha a szemeidbe akarok nézni, ami valljuk be, bunkóság lenne, ha nem tenném, hogy nem kapok levegőt, mert szabályos derékszögben áll a nyakam. Bár lehet, hogy ezzel az volt a célod, hogy saját magam által gyilkolj meg… de nem jött össze, mert ez így túl kellemetlen ahhoz, hogy meghaljak; sajnálom! – veszek egy mély levegőt a legvégén, ugyanis levegő nélkül hadartam el az egészet, és már abban is biztos vagyok, hogy a fejem ezúttal nem vörös, hanem szép lila.

- Levegőt azért vegyél! – remek, akkor nem az volt a célja, hogy öngyilkosságnak beállított gyilkossággal végezzen velem. Köszönöm! Örök hálám a sírodig üldöz, ott meg jól beléd rúg. – Ennek semmi értelme sem volt! – húzza össze a szemöldökeit, ahogy elgondolkozik azon, mit is mondtam.

- De, igenis van értelme, csak számodra nincs, mert nem bírtad követni! De, nyugi, nem a te hibád, elvégre „senki sem versenghet hatalmas intelligenciámmal”; ahogy Sherlock Holmes mondotta volt.

- Ismerlek? – lép egyet hátra, mintha hirtelen leprás lennék.

- Igen. Pontosan ilyen vagyok akkor, ha hisztizek, vagy ha éppen nagyon fáradt vagyok – vigyorgok a fejemet balra döntve. Biztos nagyon értelmes lehet a fejem, de bánja már a nyavaja. Kiakadta, aminek Kageyama is tanúja volt; ettől lejjebb, már úgysincs. Bele kell törődnöm, hogy éppen most jártam meg a pokol legmélyebb és legforróbb bugyrait.

- És… most éppen melyik eset is áll fenn? – lép ismét egy kicsit közelebb, de csak tétovázva.

- Igen! – vágom hozzá, a létező legértelmetlenebb választ, majd inkább csak sarkon fordulok, és olyan gyorsan kezdek lépkedni, ahogy csak bírok. Le kell vezetnem a feszültségemet és ezt legjobban a tornateremben tehetem meg. Az sem érdekel, hogyha Kageyama megkínoz, a mai edzés alkalmával.

- Héj! – hirtelen egy kéz ragadja meg az én kezemet és hátraránt egy szoros, meleg és illatos ölelésbe. Egy röpke pillanatra elveszni érzem magam; mint aki most ébredt fel és még nem jött rá, hogy még mindig csak álmodik-e, vagy már felkelt. Két kéz fonódik lágyan a vállaim köré, és valami selymesen puha és lágy dolog simogatja az arcomat. A hátam egy erős és óvó mellkasnak dől; így tökéletesen érezhetem, ahogy a mellkas tulajdonosának szíve hevesen dobog, és mély levegőket vesz. Lélegzetét érzem az arcomon, majd meghallom alig hallható, suttogásszerű hangját, amitől kiráz a hideg:

- Sajnálom! – fúrja arcát a nyakamba, amitől csak még jobban kiráz a hideg. A hasamban, valami fura nyomás keletkezik, a gerincem mentén, mintha zsibbadnék a kellemes bizsergéstől, arcom pedig egyre forróbbá válik. A szívem ugyan olyan hevesen ver, mint a mögöttem álló fiúé. Kezem magától mozdul; nem gondolkodom, csak cselekszem. Hideg kezeim lassan csúsznak a fiú karjára, de nem azért, hogy elvegye onnan az ölelő karokat. Csak azért, hogy én is megérinthessem, ahogyan ő is teszi. Csak azt akarom, érezze, hogy jól esik, amit tesz, és amit mondott.

Egy pillanatra magával ragad a hév. Késztetés érzek rá, hogy megforduljak Kageyama ölelésében. De, ahogy ez végigfut az agyamon, úgy térek magamhoz.

- K-Kageyama? - szólítom meg halkan. Pár másodpercig még némán ölel, majd elenged. Felé fordulok, de ő csak egyik lábáról a másikra áll. Érzem zavarát; elvégre pont annyira van zavarban, mint én. Meg akarom kérdezni, hogy miért tette ezt, de valami nem engedi. Mintha útját állná szavaimnak. Hiába próbálok megszólalni, nem megy. Mikor végre szavak jönnek a számra, csak ennyit tudok kinyögni: - Hová akartál menni? - érdekel az is, hogy miért ölelt meg és kért bocsánatot, de az is, hogy milyen helyre akarhatott vinni.

- Gyere! - fogja meg a csuklómat, majd a korábbi indulatának nyoma nélkül von gyengéden maga után. Ellenkeznék, hogy mégis mi a szent szart csinál, de rá kell jönnöm, hogy én hoztam fel a témát. Lassan mosolyra húzom a számat, ahogy elhagyjuk az iskola épületét és udvarát. Az utcára kiérve lassít a léptein, de a kezemet továbbra sem engedi el. Kissé zavarba hoz, ezzel a tettével, mégis jóleső melegség járja át a testemet. Úgy érzem, kezdek megzakkanni. Olyan dolgokat teszek és érzek, amiket eddig soha, még csak nem is gondoltam volna magamról. Ebben a néhány napban fel sem tűnt, hogy mennyire furcsa, eddig számomra ismeretlen érzéseket kelt bennem egy-egy érintés. Fogalmam sincs, hogy ezt csak Kageyama váltja-e ki belőle, vagy bárki más érintésére így reagálnék. Csak azt tudom, hogy félek.

- Megjöttünk! - szólal meg, a gondolatmenetemet félbeszakítva. Annyira elgondolkodtam, hogy csak most veszem észre, hova is jöttünk. Ez a hely pedig nem más, mint egy kicsi kávézó. Biztos, hogy nincs messze a sulitól, de még nem nagyon jártam itt.

- Mi ez a hely? - kérdezem, mert semmilyen névtáblát nem látok kitéve.

- Ez édesanyám kávézója. Kicsi, de nagyon otthonos és, ahogy láthatod, még neve sincs - vakarja meg tarkóját zavartan. Az anyukájáé? Az anyukája kávézójába hozott! Engem! Alig bírom visszafogni magam, hogy ne sikkantsak fel örömömben és ugorjak a nyakába. El sem hiszem, hogy képes volt elhozni egy ilyen helyre! - Gyerek menjünk be! A vendégem vagy, de csak ma! - még az apró, szúrós megjegyzése sem képes most lelankasztani. Továbbra is csillogó szemekkel és vigyorogva nézek rá. Lehet, hogy hülyének néz, de minek titkolnom, hogy tényleg az is vagyok!?

A kávézóba belépve, tényleg meg kell állapítanom, hogy egy nagyon kicsi helyről van szó, de ahogy Kageyama mondta, nagyon otthonos. Az egész sötétbarna, de nem a hidegfajta. A padló, mintha koptatott beton lenne, de rálépve rájövök, hogy fa. A falak téglával vannak kirakva és hosszúnyakú lámpákkal van megvilágítva az egész tér. A plafon sötétbarna deszkákból van kirakva. Jobb oldalon a székek egyszerű bárszékek, bal oldalon viszont hatalmas, kényelmesen kinéző bőrfotelek vannak. Minden asztalon egy-egy zöld növény, mellette pedig egy-egy gyertya, üvegben. Közvetlenül a bejárat mellett egy csigalépcső vezet az emeletre, amely mellett egy babzsákokkal teli kis sarok van berendezve, egy kisebb könyvesploccal. A bejárattal szemben van a pult a sütikkel és a kávékkal. Kissé sötét a helység, de pontosan ezért olyan otthonos. Az otthon magányát és melegét adja vissza.

- Anya! Itt vagy? - néz körbe Kageyama, de amikor semmi választ nem kap, a lépcső felé veszi az irányt. Vajon mi lehet odafenn? Nem akarok tolakodó lenni, így nem kérdezősködöm és nem is követem Kageyamát. - Nyugodtan ülj le, akárhová! Azonnal jövök! - ereszt meg magának egy félmosolyt. Némán bólintva foglalok helyet az egyik fotelben. Nem csak kényelmesen néz ki, de az is. Alig ülök le, Kageyama és az anyukája már jönnek is le a lépcsőről.

- Oh, szia Kicsikém! Biztosan te vagy Laurel?! - szalad oda hozzám a nő, aki egyáltalán nem néz ki Kageyama anyukájának. Nem a vonásai miatt, hanem mert sokkal fiatalabbnak tűnik a koránál; bár nem tudom pontosan, hány éves is. Azonnal felpattanok a fotelből és meghajolok előtte.

- Jó napot! Én Laurel Riddel vagyok!

- Nahát! Még szebb vagy, mint ahogy Kage -

- Anya! Időre kell visszaérnünk! - vág édesanyja szavába Kageyama. Vörös fejjel… Azért hülye nem vagyok, van egy sejtésem, hogy miről lehet szó, de nem reagálok semmit. Nekem is és Kageyamának is könnyebb így.

- Rendben Kedveskéim! Gyertek, üljetek le! - terelget minket az egyik asztalhoz. - Mit szeretnétek enni? - Kageyama rám néz, mintha azt várná, hogy anélkül mondjak bármit is, hogy tudnám mit lehet kapni. Csak egy apró vállrándítással jelzem, ötletem sincs, és hogy ráhagyom a választást.

- Kettőt szeretnénk a kedvencemből! - mosolyog édesanyjára. - De segí-

- Maradj csak itt! Segíthetsz még eleget, ha nem lesz itt Laurel! - Kageyama válasza csak egy mosoly. Még soha nem láttam így mosolyogni. Így annyira aranyos arca van. Nem tudom, hogy miért nem mosolyog többet, miközben ilyen jól áll neki. Kageyama anyukája eltűnik, mi meg csöndben ülünk és várunk. Nem szólunk egymáshoz és nem is nézünk egymásra. A csöndet végül én törném meg, de pont, mikor szólásra nyitom számat, az ajtó kicsapódik és öt srác lép be az ajtón.

Számunkra öt, egyáltalán nem ismeretlen srác… Kei és a négy kutyája...