Chapter Five

"Gyere, menjünk haza!"

Említettem már, hogy szerencsétlen vagyok? Nos, ha még nem is említettem, talán rá is jöhettetek már! Igen, ismét leesek az ágyról, ahogy meghallom az ébresztőm, agyvízforralóan idegesítő csipogását. Illetve, ettől még nem is fejelném le a gyönyörű, pepecsmunka hajópadlót, ha nem akarnám csukott szemmel kikapcsolni. De akarom, mert egy oltári nagy IQ zsonglőr vagyok. Szóval a padlón fejelve kapcsolom ki a telefonom. De túl fáradt vagyok és kedvem sincs felkelni. Így még... pihenek egy kicsit... félig lelógva az ágyról... a fejemmel a padlón támaszkodva. Legalább... jó a seggem.

- Kincsem, mi volt ez a ko- - nyit be apám, de ahogy meglát, minden szó a torkára fagy. - ppanás?! - fejezi be végül, de még mindig nem megy neki, se a köpés se a nyelés.

- Csak fáradt vagyok, semmi bajom! - támaszkodom meg végre a kezemmel a padlón.

- Biztosan jól vagy? - még mindig nem jön be, elvégre nem ez az első eset, hogy eljátszottam ezt.

- Persze! Mindjárt megyek reggelizni. Azt hiszem, maradok a müzlinél! - emlékszem vissza a tegnapi próbálkozásomra. Nos, nem leszek rá büszke... azt hiszem. És tényleg nem fogok tudni megtanulni főzni.

Leszenvedem magam az ágyról és a fürdőbe megyek. Szörnyen nézek ki. Azt hiszem, tudom, hogy miért is kérdezte meg Apa, hogy biztosan jól vagyok-e. Az ő helyében én is kételkedtem volna. A szokásos reggeli rutinom után, kirakom a ruháimat, de pont annyi kedvem van felvenni őket, mint amennyi kedvem a felkeléshez volt. Azaz semennyi. De... végül is, Kageyamával leszek reggel, szóval mehetek majdnem bármiben. Egy laza nadrágot és egy bő felsőt magamra húzva, mezítláb csattogok le a konyhába.

- Megint korán kell menned? - veszi ki a tejet a hűtőből Apa.

- Igen, Kageyamával óra előtti edzésem van. És este megint későn jövök! - veszek elő egy müzlistálat magamnak is.

- És, tetszik? - felhúzott szemöldökökkel bámulok rá. Mintha nem lenne normális. És tényleg. Aki tőlem ilyen kérdez, az valószínűleg nem normális, vagy Apáról van szó.

- Az iskola? Nagyon! Csak van benne egy népművészeti agyagedény, akinek az agyába szállt a pénz és kikészít! - ecsetelem, pedig pontosan tudom, hogy nem erre értette.

- Kageyamára értettem, nem az iskolára! De ki az a primitív, aki bántani meri az én szemem fényét?! - adja át nekem is a tejet, ahogy magának kiöntötte.

- Lényegtelen, csak egy kis mitugrász, négy agyatlannal, akik csak ahhoz értenek, hogy azt csinálják, amit mások kérnek - kerülöm ki a kínosabb témát gyakorlottan, igen ügyesen.

- Ha bármi bajod lenne velük, csak szólj, Kincsem! - mosolyog rám, majd leveszi a müzlit a hűtő tetejéről. Én is odalépek, hogy az enyémet levegyem... de mindig elfelejtem, hogy ez nem a régi hűtőnk, és ennek nem érem el a tetejét. Szerencsém, hogy Apa eléri, és észre is veszi a szerencsétlenkedésemet.

- Köszi!

- Szívesen! - kapok egy puszit a homlokomra, mire csak elmosolyodom és elkezdem majszolni a kiöntött müzlimet.

- Szia, Apa! Otthon találkozunk! - köszönök el tőle, a kocsiból kiszállva. - Kageyama, gyere már! - rángatom ki az említett személyt is a kocsiból. Nem tudom, hogy miért lehet ennyire belassulva, de olyan, mintha fele annyit aludt volna, mint amennyire szüksége lett volna. Ezért is ajánlottam fel neki, hogy elhozzuk. Nagy vonakodások árán, bele is ment.

- Jövök már! Nem kell kirángatnod a kezem a helyéről! - kászálódik ki a kocsiból nagy nehezen.

- Végre már! - sóhajtok egy hatalmasat. - Apa, elmentünk, este találkozunk otthon! - hajolok be a kocsi ablakán, majd megvárom, míg Apa elhajt.

- Te meg mi a franctól pörögsz ennyire? - fogja két ujja közé az orrnyergét és masszírozni kezdi.

- Na, csak nem idegesítelek?! - hajolok a képébe, hogy szándékosan húzzam az agyát.

- De, igen képzeld! Alig aludtam, hála neked!

- Ajjajj! - távolodom el tőle, mintha valami undorító dolog ragadt volna a hajába. - Te... rólam ábrándoztál? - szöknek fel a szemöldökeim a homlokom közepére. Persze, mindezt csak poénból mondom, valahogy sejtem, hogy másról van szó. De az arca, mindent megér.

- Dehogy, te egoista! - csapja homlokon magát.

- Te meg mazo vagy. Nem sok különbség! - fújtatok egyet, majd karba tett kézzel lépdelek tovább a csarnok felé.

- Menthetetlen! - motyogja csak magának. - Azzal szarakodtam, hogy normális edzéstervet csináljak neked! - nyomja az arcomba a papírt. Gyorsan megfogom, hogy távolabbra tarthassam és így elolvassam, mi is áll rajta.

- Ez tök ugyan olyan, mint amiket tegnap csináltunk, kivéve az utolsó néhányat. Annak már valami köze is van ahhoz amire jelentkeztem. Mit kellett ezen ennyit gondolkodni? - háborodom fel. Jogosan. Röpizni akarok és nem aerobikozni. A következő pillanatban, egy erő, amit nem látok előre tántorít. A tarkómat fogva fordulok meg, hogy lássam mi is történt. Hát persze, hogy Kageyama volt! Kellemesen tarkón csapott.

- Ez meg mi a francnak volt jó, hah? - nézek rá a lehető leggyilkosabb tekintetemmel.

- Ne szólj bele olyanba, amihez nem értesz! - oktat ki majd lesokkolt testemet megkerülve indul tovább, a csarnok felé.

- De Kage...

- Te csak egy nyomorult kis kocka vagy! Ne merj visszafeleselni, vagy fájni fog!

- I-igen, értettem, s-sajnálom, n-nem fordul elő többet! - hallom meg a beszélgetést, valahonnan a közelből. A hang nagyon ismerős. Szerintem Tsukishima egyik izomhegye az. Kageyama kezét megragadva, lopakodó üzemmódban kezdem el megkeresni a hang forrását. Meg is találom őket, hamar. Az összekötő folyosó melletti, fás résznél áll, az egyik szöszke srác, és a falnak szorít egy vékony srácot, akinek barna haja, alul kékbe megy át. Látszik, hogy a kéket tarják sakkban hiszen a falhoz ő lapul és próbál meg eggyé válni a fallal. Jelentem, nem sikerült neki.

- Héj, izomagy?! Nem unod még, hogy mindenki fél tőled? Nem félsz attól, hogy túl sok ellenséget szerzel? - lépek ki a fal biztonságot nyújtó takarásából, egyenesen a szöszke elé. Megjegyezném iróniával, hogy ez egy igen férfias becenévre sikerült.

- Nem te vagy az a liba, aki Tsukkival is packázott?

- Nos.... Nem! - kezdem el a körmeimet birizgálni. - Nem tudom, hogy feltűnt-e, de emlős vagyok, nem pedig madár! - forgatom a szemeimet.

- Laurel ez...

- Kageyama, hagyj kibontakozni! - intem le a mellettem álló fiút.

- Ezt nem kellett volna! - szűri a fogai között a pacák. A kékhajú csak még inkább zavarodottá válik, de a reflektor legalább átkerült rám.

- Azt mondod? Ha adsz egy időgépet, visszacsinálom! - vigyorodom el. Utálom ezeket a megfélemlítős barmokat. Egyszerűen felfordul a gyomrom tőlük. A fújtatott izomtömeg felém indul, mire egy egészem kecses, de annál határozottabb mozdulattal, egészen közel kerülök hozzá és a lábammal a legérzékenyebb pontjába rúgok, ami a lába között található. Összegörnyedve szorongatja fájó tagját, mire megadom a kegyelemdöfést is, egy jól irányzott sípcsontom rúgással. A tortára felkerült a hab is.

- Jól vagy? - lépek a kék elé.

- Igen, azt hiszem. De neked még nem kis bajod lesz ebből. Nem kellett volna... - próbálja menteni a menthetőt.

- Én Laurel Riddel vagyok, ahogy ti mondanátok, Riddel Laurel, de szólíts csak Lornak, vagy Laurelnek! - mutatkozok be illedelmesen, közben a fejemmel a csarnok felé intve, jelezve, hogy odabent talán kellemesebb lenne a légkör.

- Én Shin Tadashi vagyok. Nem tudom, hogy mivel hálálhatnám meg, amit értem tettél... Csak a gépekhez értek - vakarja zavarában a tarkóját.

- Ugyan, pont elég annyi, hogy lett egy barátom, aki bármikor tud segíteni ha bekrepálna valamim és Apa pont nem nem érne rá.

- Milyen könnyen szerzel barátokat - mondja gunyoros hanglejtéssel a kis csapatunk harmadik tagja.

- Csak jókor vagyok, jó helyen! - öltöm ki rá a nyelvem. - Ennyire azért nem kell nyilvánosan féltékenynek lenni!

Ezután már nem szól semmit. Csöndben tesszük helyére a hálót, amíg Tadashi helyet foglal a lelátó egyik padján. Kageyama mára ugrálást tervezett. A nap végére nyúlnak, vagy kengurunak érezem majd magam. Előre sajnálom Tadashit, hogy látnia kell a civakodásunkat és azt, ahogy jóformán egymást próbáljuk megölni. De ő mondta, hogy maradhat, mert nemrég szóltak neki, hogy nem is kellett volna ilyen korán bejönnie. Viszont hazamenni már nem akar. Így, Kageyama ellenkezése ellenére is maradásra bírtam Tadashit.

- Izomlázam lesz! - seggelek a földre, az edzés végén, félig hullaként.

- Tegnap is ezt mondtad, de nem emlékszem, hogy említtetted volna azt, hogy van is?! - rakja a kosárba az utolsó labdát is.

- Időm sem volt említeni! - hisztizek tovább. Nem szokásom a hiszti, de Kageyama agyát imádom húzni.

- Azt hiszem, akkor ma szerencsém volt... - forgatja a szemét.

- Úgy is mondhatjuk! - fonom össze karjaimat a mellkasom előtt. - Azt hiszem, megyek átöltözni! - tápászkodom fel lassan. - Tényleg! - torpanok meg Tadashi előtt. - Melyik osztályba jársz?

- A negyedik B-be. A 203-as terem a miénk - áll fel lassan ő is, de látszik rajta, hogy fájdalmai vannak, mert az oldalát fogja.

- Minden rendben? Fáj valahol? - nézek rá aggódva.

- Persze, semmi bajom! - mosolyog rám, ami egy kicsit talán megnyugtat. - Te melyik osztályban vagy?

- Első B. A terem számára nem emlékszem, deee, - gondolkodom el, hogy legalább helyileg el tudja mondani, hogy hol van.

- Tudom hol van! A barátnőm is oda jár, lehet hogy ismered is, Hamada Yuko a neve - mondja nagy hévvel. Biztosan nagyon szeretheti, látszik a szemén. A pasik mindig olyan... Nos, nem is tudom, mi a legjobb szó rá, de jó érzéssel tölt el, amikor a szerelmükről beszélnek. Már ha nem rosszéletű kandúrok, akik egyik csajt eszik a másik után, ameddig ki nem öregszenek.

- Az igazat megvallva, nem sok mindenkit ismerek onnan, mivel csak most jöttem ide, és nem sok mindenkivel beszéltem - piszkálom a hajamat zavaromban. Nem vagyok rá igazán büszke, hogy nem nyílok meg másoknak egykönnyen. Egy álarcot bármikor tudok mutatni, de a szívemet annál kevésbé vagyok képes kitárni.

- Oh, értem! Nos, egyszer majd bemutatlak titeket egymás- - hirtelen elakad a lélegzete és az oldalához kap. Sejtettem, hogy valami nincs rendben. Mielőtt bármit is tehetnék Kageyama odalép és leülteti.

- Hívom a mentőket! - csak ennyit mondok, mire Kageyama bólint.

Amilyen gyorsan csak tudok tárcsázok és elmondom, hogy mi is történt.

- Azt mondták, legfeljebb 3 perc és itt lesznek. Kibírod addig, Tadashi? - nem válaszol, csak összeszorított ajkakkal bólogat. A fenébe. Minél több időt töltök itt, annál több galibába keveredek. Az is lehet, hogy valami rontás van rajtam és igazából én okozom.

Ahogy Tadashit óvatosan felrakták a hordágyra, a kocsiba tették.

-Önök jönnek? - erre csak gondolkozás nélkül megragadom Kageyama karját és egy bólintás közben beszállok Tadashihoz, a feketét magam után húzva.

- Nekem nem állt szándékomban ellógni a mai órákat! - súgja alig hallhatóan Kageyama.

- Nekem sem, de egy, nem fogom Tadashit egyedül hagyni és kettő, te is kellesz, mert nem tudom, hogyan kell hazajutni - suttogom neki, ugyan olyan halkan, mire csak egy szemforgatást és egy beletörődő sóhajt kapok.

- Tadashi? - szólok még mindig halkan, de kicsit hangosabban, hogy ne csak Kageyama értse, amit mondok. A név tulajdonosa egy fájdalmas grimasszal fordul felém. - A telefonod nálad van? Felhívom a szüleidet.

- A zsebemben... - óvatosan kiveszem onnan, hogy még ezzel a mozdulattal se okozzak neki fájdalmat, majd az anyukáját tárcsázom.

- Jó napot kívánok! Én Laurel Riddel vagyok, Tadashi édesányjával beszélek?

- Igen, én vagyok! - szól bele, egy kedves női hang a telefonba. - Valami baj van? - kérdésére a hangja elkomorodik, és szinte látom a szemem előtt, ahogy a legrosszabbra gondol.

- A fiát a belvárosi kórházba szállítják. Megsérült az oldala, pontosan még nem tudom, hogy mi a baja, de amint többet tudok, szólok, de kérem, ha már nem dolgozik látogassa meg! - mondom, miközben szavaimmal igyekszem olyan hangsúlyt megütni, amivel megnyugtathatom a nőt.

- Jajj, remélem semmi komoly baja nincs?! Azonnal megyek, és köszönöm, hogy szóltál!

- Szívesen tettem és bár' ne kellett volna! Amint többet tudok, hívom! Viszhall!

- Viszont hallásra! - leteszem a telefont, majd elővéve az enyémet megkeresem Kaza-chan számát. Még szerencse, hogy elkértem tőle.

- Kaza-chan! - szólok bele azonnal. - Kérlek szólj Ishikawa-senseinek, hogy ma nem leszek! Az egyik negyedikes rosszul lett és bekísérem a kórházba és Kageyama is velem van!

- Úr isten! Minden rendben?

- Nekem és Kageyamának semmi bajunk, csak Tadashi sérült meg! És kérlek Yuko-channak is szólj, ő a barátnője!

- Ez csak természetes!

- És a csarnokból kivinnéd az én és a Kageyama cuccait a portára? Megkérem apukámat, hogy menjen érte!

- Persze-persze! A házik átküldöm facen, mert ma délutánra már elígérkeztem, szóval nem tudok elmenni!

- Örök hálám! Nagyom köszönöm... Kageyama nevében is! - köszönök el, majd ismét leteszem. Látom, hogy Kageyama megszólalna, de még közel sem végeztem, így egy laza kézmozdulattal elcsendesítem.

- Apa?

- Igen, Kincsem?

- Figyelj csak! Egy fél óra múlva be kellene ugranod a suli portájára az én és a Kageyama cuccáért. Egy srác rosszul lett és mi kísérjük be a kórházba. Meg tudod oldani, vagy kérjek meg valaki mást, hogy vigye haza?

- Oh, minden rendben van a fiúval? - Apa pont olyan aggódó típus, mint én, így nem csoda, hogy az egészből ez érdekli elsőként.

- Eddig úgy néz ki, bár elég sápadt, de már úton vagyunk a kórházba! Viszont nem tudom, hogy mikor érünk haza!

- Semmi baj, Kincsem! Tényleg, nem is említettem, de találtam valakit, aki elvállalta, hogy lesz a komornyikunk

- Hogy... tessék? - a hangom olyan magasan szólal meg, hogy már-már fáj. Nem hittem volna, hogy nélkülem fog dönteni. Bár, az iskoláról is képes volt így dönteni... mit is vártam?!

- Figyelj! Direkt nőt kerestem, és sikerült is! - szavai hallatán egy hatalmas szikla gurul le a vállamról. Bármit, illetve bárkit elviseltem volna, csak egy olyan korú fiút, vagyis fiatal férfit nem, mint aki azelőtt volt. Aki még arra sem méltó, hogy nevét a számra vegyem, bár már megtettem. De soha többé nem akarom... - Ha megfelel, akkor majd ő elmegy a cuccaitokért! És ő lesz otthon, ha hazaértek, nekem megint bent kell maradnom!

- Rendben, de azért siess haza! Puszi!

- Te pedig vigyázz magadra és a többiekre! Puszillak! - azzal leteszi, én pedig Kageyama felé fordulok.

- Mit szerettél volna mondani? - egy pár másodpercig csak egy értetlen tekintet kapok, majd végre megszólal:

- Elmehetnél titkárnőnek is! - nyögi ki nagy nehezen. Mi ebben olyan meglepő? Ha az ember jóformán egyedül marad, mert a szülei soha sincsenek otthon, valahogy hamarabb megtanul egyes dolgokat, mint mások...

- Nos, még nem, de alakul! - forgatom meg a szemeimet.

Az út többi részét csöndben töltjük. Lehet, hogy nem igazán ismerem Tadashit, de aggódom érte. És kétség sem fér hozzá, hogy egyre jobban sápadttá válik.

Az út felénél hirtelen megszólal a sziréna, mert az orvos szerint elkezdett hiperventillálni, ami nagyon nem jó jel. Erre csak még jobban kétségbeesek. Miért nem vettem észre hamarabb? Miért nem erősködtem, hogy legalább a suliorvoshoz menjen el?!

Már legalább egy órája rostokolunk a műtő előtt. Azt mondták, hogy a tüdőhártyája kilyukadt, tehát tulajdonképpen lég mell lépett fel, ami annyit jelent, hogy rossz helyen gyűlt össze a levegő. Így fel kell nyitni az oldalát és kiereszteni a levegőt. De ez megvan, altatással együtt egy fél óra alatt, de nem egy óra alatt... Nem? Valami nagyon nem stimmel! Rossz előérzetem van! Fel-alá járkálok a folyosón, már szédülök is. Kageyama hirtelen megragadja a karomat és leránt maga mellé a székre.

- Maradj már nyugton! Elszédülök tőled! - ráncolja a szemöldökét, de akármennyire próbálja a nemtörődöm srácot játszani, a szemeiből tisztán kivehető, hogy aggódik. Goromba szavaira nem mondok semmit, csak ülve maradok. Néhány perc elteltével rázni kezdem a lábam. Kageyama még ezt sem bírja, így kezét a combomra rakja. Ha nem olyan helyzetben lennénk, mint amilyenben vagyunk, akkor még be is vörösödtem volna. De ebben az esetben semmi esély rá.

- Nyugalom, nem lesz semmi baj! - nyugtat meglepően kedves hangnemben.

- Elnézést, te vagy Miss Riddel? - szólít meg egy ismerős női hang, mire odakapom a fejem. Gyanítom, hogy Tadashi anyukája. Ő is ugyan olyan vékony, mint a fia, fekete szemei és haja van, karakteres és szép arccal, amibe a férfiak anno könnyen beleeshettek. A bája még most is megvan, de néhány ránc már jelzi, hogy sok mindent meg kellett már tapasztalnia.

- Jó napot! - pattanok azonnal fel és hajolok meg illedelmesen. - Tadashi anyukája, ha jól sejtem!? De tessék csak Laurelnek hívni!

- Rendben, te pedig hívj csak Ai-cahnnak! Nem vagyok én olyan idős! - mosolyog kedvesen, de látszik rajta az aggodalom. - Lehet már tudni valamit?

- Csak annyit tudtam meg, hogy a tüdőhártyája kilyukadt és rossz helyen gyűlt fel a levegő, amit ki kell onnan engedni és ezért felvágják az oldalát. Legalábbis ez egy órája volt - tördelem a kezem, mire egy másik kész kúszik rá. Ekkor veszem csak észre, hogy Kageyama mellém áll és ő rakta a kezét az enyémre. A szemei most nem voltak olyan hidegek, mint amilyenek lenni szoktak. Sokkal inkább nyugodtságot sugároztak és, mintha segíteni próbálna.

- Köszönöm, hogy bejöttetek a barátoddal, de most már elmehettek! Biztosan Yuko-chan is itt lesz, nemsokára. Már hívott, hogy ő is bejön, csak egy beadandót mindenképpen le akar adni - simogatja meg a vállamat a nő. Ellenkeznék, hogy nem a barátom és, hogy itt maradok, de egy pár másodpercig lefagyva állok, elkerekedett szemekkel... Ugyanis Kageyama... A nő mozdulatát követve átkarolta a vállamat, és nyugtatóan kezdte el simogatni a karomat. Még soha nem éreztem ilyet és megijeszt az, amit egy ilyen apró mozdulat képes kihozni belőlem. A szívem hevesebben ver és úgy érzem a lábaim nem bírnak el.

- N-nem... Ha nem gond, megvárnám, amíg kijön, majd utána e-elmegyek - a zavartságomat most már, még a dadogásom is tükrözi.

- Nyugodtan menj csak haza, már eleget vigyáztál a fiamra, amiért hálás vagyok! De ha megadod a számodat, szívesen felhívlak és szólok, amint megtudok valamit

- Tessék, itt a száma! - adja át helyettem Kageyama... a számomat? Mi? Mióta van meg neki... az.. ÉN SZÁMOM!? Értetlenül nézek fel rá, még mindig a hóna alatt simulva hozzá...

- Köszönöm! Most pedig nyomás haza! - mondja mind a kettőnknek, majd Kageyama szemébe nézve folytatja: - Kérlek figyelj rá, hogy ne aggódjon ennyire! - int fejével felém. - Nem akarom, hogy emiatt neki is baja legyen! - mosolyog Ai-chan. Fura, hogy arra kért tegezzem. Japánok között ez nem gyakori...

- Úgy lesz! Köszönjük! - hajol meg Kageyama, majd a delériumból felébredve magam is! Ezt követően már csak arra eszmélek fel, ahogy Kageyma éppen a kórház ajtaján rángat ki. Mióta visel meg ennyire, ha valakinek baja lesz? Soha nem voltam ilyen? Akkor meg mégis, miért? És mikor történt ez velem?

- Gyere, menjünk haza! - mosolyog rám Kageyama, egy őszinte mosollyal, majd a kezemet rendesen megfogva, hogy ne a csuklómat szorongassa, elindul felénk, velem a nyomában...