Chapter Eight

Megvalósult álom

- Szia Kincsem, megjöttünk! - hallom meg félálomban Apa hangját. Ezek szerint elbóbiskoltam a kanapén. A szobában sötét van, de tévé fényében még pont látom Kageyama arcát. Alszik. Békésen a vállamra dőlve. Ahogy Apa belép a nappaliba és fel akarja kapcsolni a nagy villanyt, megállítom a suttogásommal.

- Ne Apa! A kicsit kapcsold! - suttogom a lámpa felé mutogatva.

- Kageyama, hogy-hogy itt van? - kérdezi ő is suttogva.

- Hosszú történet, de én kértem, hogy maradjon! - kelek azonnal a fiú védelmére. - Várj! Beszéljünk a konyhában! - szólok utána, mikor látom, hogy kifelé indult. Bólint, majd kimegy.

Kageyama fejét óvatosan támasztom meg a kezemmel, hogy utána lefektessem a kanapéra. Gyorsan kiszaladok egy plédért, majd visszatérve a fiúhoz betakarom. Először nem akarom beismerni magamnak, hogy aranyosnak talál, ahogy itt fekszik előttem, de muszáj elfogadnom, elvégre a szívem ezt érzi. Leguggolva a kanapé elé bámulom pár másodpercig az arcát: a hibátlan bőrét, a barackszínű száját, a hosszú szempilláját és a szemébe lógó hajtincset. Nem gondolkodom, csak cselekszem. A kezem magától mozdul. A huncut tincset óvatosan kifésülöm a szeméből az ujjammal, majd a tenyeremet az arcára teszem és hüvelykujjammal óvatosan cirógatni kezdem. Belefeledkeztem az arcába, így már csak akkor veszem észre, hogy mocorog, amikor laposan ugyan, de kinyitja a szemét és kezét az enyémre simítja. A szemembe néz és ismét lehunyja a szemét, miközben arcára angyali mosoly kúszik. A kezét nem veszi el, továbbra is az én kezemet szorongatja.

- Jobban vagy? - suttogja kicsit rekedt, kómás hangján, mire a szívem gyorsabban kezd verni.

- Hála neked! - mosolyogok én is hálásan. Szemeit ismét kinyitja. - Itt alszol, ugye? Ilyen későn már nem lenne lelkiismeretem hazaengedni! - csak kómásam bólint egyet. - Mindjárt visszajövök, Apa most jött haza! - fájó szívvel veszem el a kezemet az arcáról, amit ő továbbra sem enged el.

- Nem kellene köszönnöm neki? - megrázom a fejemet.

- Aludj csak nyugodtan!

- Köszönöm! - már felálltam, de a kezemet még mindig fogja. Éppen elengedném kezét, amikor hirtelen maga felé ránt és pedig egyenesen a mellkasára esek. Egyik kezét az arcomra vezeti, míg a másikat a tarkómra és megcsókol. Életem első csókja... Elkerekedett szemekkel nézem az ő lehunyt pilláit. A gyomromban pillangók ébrednek, a szívem hevesen ver. Ahogy Kageyama puha párnáival az enyémeket masszírozza, úgy érzem, mentem elolvadok. Kell pár másodperc, míg képes vagyok átadni magam az érzésnek és végre vissza tudok csókolni. Nem tudom miért. Soha nem gondolkodtam el azon, hogy érzek-e valamit Kageyama iránt. De ha nem éreznék semmit, akkor most ez a csók sem váltana ki belőlem ilyen heves reakciót. Kezemmel megkapaszkodom a felsőjében, egyre görcsösebben markolva bele. A szívembe üresség férkőzik, mikor a csóknak vége szakad. Furán bizsereg az egész testem, ahogy mély levegőket véve, belenézek Kageyama szemeibe. A szemében fura csillogás van, amiben egyszerre van egy kis fájdalom, vágyakozás és talán... szerelem. Én csak elkerekedett és értetlen szemekkel nézek rá. Nem tudom, hogy mit érzek iránta, de most mégis azt hiszem, hogy többet, mint gondoltam. És ez az érzés megijeszt.

- M-megyek, beszélek Apával! - mondom vöröslő fejjel, miközben megpróbálok ráállni ingatag lábaimra. Mihelyst képes vagyok megállni ki is iszkolok a szobából.

A konyhába kiérve egy idős hölgyet látok Apa mellett beszélgetni, aki minden bizonnyal a bejárónő lesz. Mikor meglátom, hatalmas kő esik le a vállamról, mondhatni, szikla.

- Jó estét! - hajolok meg halványan a nő előtt.

- Szia Kincsem! - fordul felém Apa. - Ő itt Moryama Shiemi. Mostantól ő lesz a bejárónőnk! - mosolyog, bemutatva nekem az említett nőt, akit talán már néninek is hívhatnék.

- Örülök a találkozásnak Moryama-san! - hajolok meg ismét.

- Én is örülök! Biztosan te vagy Laurel - mosolyog rám kedvesen, a teáját iszogatva.

- De Kincsem?! Miért vagy így kipirulva? Beteg vagy? - vált témát gyorsan Apa és a homlokomra teszi a kezét. El sem hiszem! Még mindig látszana, hogy kipirultam a csók... tól?

- M-mi? - kapok az arcomhoz. - N-nem hinném, csak... m-melegem van! I-igen! Miért van itt ilyen meleg? - legyezem magamat, majd gyorsan meghajolok és visszarohanok a nappaliba. Ahol kizárt, hogy javuljon a zavarom. Elvégre itt fekszik a kanapén a zavarom okozója, ártatlan arckifejezéssel és kócos hajjal.

Halkan odalépek hozzá, leguggolok a kanapé mellé és kiseprem a szeméből a hajat. Vöröslő fejjel fogom fel, hogy mit is teszek éppen, de már mindegy, elvégre képes volt megcsókolni. Egy lágy puszit nyomok az arcára, majd halkan a nevén szólítom

- Kage-kun!? - simogatom az arcát, hogy kicsit magához térjen és ne a kanapén kelljen aludnia. - Kageyama! Kelj fel kérlek! - a kezem az arcáról a hajába siklik. Olyan puha és selymes egyszerre. Lassan elkezdi kinyitni a szemét és ismét kábán néz rám. Én csak elmosolyodok és segítek neki felülni. - Menjünk aludni! - a kezét átvetem a vállamon és segítek neki a lábraállásban is, majd lassan indulok meg vele a szobámba. Ahogy a konyha előtt elhaladunk, kiegyenesedik és elveszi a kezét a vállamról.

- Jó estét! - hajol meg kócos fejjel Apám és Moryama-san előtt. Sikerül majdnem elesnie, de még éppen időben elkapom. - Elnézést a késői zavarkodásért! - kiegyenesedik valamennyire, de még mindig inkább rám támaszkodik.

- Mi... - köszörülöm meg a torkom. - Most megyünk aludni! - vörösödik el az arcom ismét.

- Jóéjt! - azzal gyorsan elviszem Kageyamát Apa látómezején kívülre. - Mindig ennyire részegnek tűnsz, ha álmos vagy? - kérdezek rá, mikor megállítom a lépcső előtt, ahol rá kell jönnöm, nem kis munka lesz felküzdenem ezt a srácot, a lépcső tetejére.

- Még soha, senki nem mondott ilyet nekem - pislog laposan. Szinte alig lát ki a szeme mögül. - Nem voltak barátaim akik elmondják - a szája egy pillanat alatt sírásra görbül, pedig eddig mosolygott. Megállítom a lépcsőn, én pedig egyel feljebb lépek.

- Figyelj! Ha sírni mersz, nem aludhatsz velem! - ebbe a feltételbe még én is belevörösödöm. - És most már van barátod! Ami volt az elmúlt; csak a jelenre és a jövőre koncentrálhatsz, megértetted?! - kérdezem. Mindig is utáltam, ha sírtak körülöttem. Nem szeretem szomorúnak látni az embereket. Kageyama mélyen a szemembe néz és egy könnycsepp gördül végig az arcán. Megmondtam, hogy ne sírjon... Elmosolyodik, majd magához ölel.

- Köszönöm! - mondja szipogva.

- Megmondtam, hogy ne sírj! - fúrtam az arcomat a vállába. - Nem szeretem, ha sírni látom a barátaimat - hirtelen elenged, mire ürességet érzek.

- Akkor sem, ha az örömtől sírok? - mosolyog őszintén, mire megenyhülök.

- Na jó, most az egyszer elnézem! - kuncogok magamban, majd újra a szobám felé kezdem támogatni. Egészen felkelt már; biztos vagyok benne, hogy csak azért tetteti még magát álmosnak, hogy közel lehessen hozzám. Bár egyáltalán nem tagadom, nekem is jól esik. Ugyan eddig még nem ismertem be magamnak, de ahány nap nem láttam, annyiszor voltam szomorú. Mindig magam alatt voltam, ha kizárt az életből és még csak rám sem nézett. A közös edzések során megtudtam róla, hogy mennyire határozott és egyszerre gyengéd tud lenni. Ha akar valamit, azt tűzön, vízen keresztülviszi, még akkor is, ha megsérül. Ha pedig valakinek segítségre van szüksége, őrá számíthat. Ugyan alig ismerem pár hónapja, de fontos lett a számomra, még akkor is, ha nehezen akarom beismerni magamnak. Voltak fiú barátaim, de őhozzá máshogy álltam hozzá, mert ő is más volt velem, mint a többi barátom. Ők kedvesek voltak hozzám. Úgy bántak velem, mint egy törékeny vázával, porcelánpohárkával, vagy egy virágszállal, de nem úgy, mint egy nővel, vagyis lánnyal, aki valamilyen szinten mégiscsak képes megvédeni magát. És jól esett az, ahogyan bántak velem, de Kageyama kettőssége mégis többet jelentett a számomra, bár nehezen ment kiigazodnom rajta. De szerettem, hogy ő elvárta, hogy megfeleljek bizonyos elvárásoknak. Szerettem benne, hogy akkor is őszinte volt, ha tudta jól, fájni fog, amit mond. Azt is értékeltem benne, hogy ennek ellenére mégis ott volt, és ha nem sikerült valami, sokadik próbálkozásra sem, akkor segített, hogy elérjem a célom. Olyan személy volt, aki hagyta, hogy magamtól próbálkoztam, te tudtam jól, hogy ott áll mögöttem, ha szükségem van rá.

- Szerencsédre nem vittem ki ezeket a ruhákat! - nyomom a kezébe azokat a ruhadarabokat, amiket a legutóbb is odaadtam neki.

- Köszi - mosolyog, majd elkezdi levenni a felsőjét, nekem meg az egekbe szökik a pulzusom.

- MI A FENÉT CSINÁLSZ? - állítom meg azonnal.

- Átöltözök - pislog rám értetlenül kiskutyaszemekkel.

- Előttem? A két szemem előtt? - akadok ki. Jó, láttam már rövidnadrágban meg ujjatlanban, de nem állok készen arra, hogy kevesebb ruhában lássam. A gondolatra teljesen zavarba jövök. Mikre nem gondolok?!

- Talán baj?

- Igen! Kérlek menj a fürdőbe és ott öltözz át! - tolom ki a szobából. Magam is gyorsan átöltözök, majd kattogni kezd az agyam. Olyan dolgokon, amin nem nagyon kellene gondolkodnom. Bár tilos tagadnom, hogy Kageyama jól nézne ki egy feszülős felsőben, de nem szép dolog, hogy egy elég ártatlan csók után ilyeneken gondolkodom. Perverz gondolataimból az ajtó nyitódása szakít ki és Kageyama kócos haja. Kár tagadnom, hogy hajfétisem van és azt is, hogy Kageyamának nagyon jól áll, ha kócos a haja.

- Gyere, feküdj le! - helyezkedek el az ágyban úgy, hogy Kageyama még kényelmesen elférjen mellettem. Már pontosan tudja, hogy mi, hogy megy. Mielőtt lefeküdne lekapcsolja a villanyt. Mikor már mind a ketten elhelyezkedtünk, egymással szemben, megfogom Kageyama kezét.

- Kageyama?!

- Hm?

- El kell mondanom valamit! - úgy érzem, ő olyan személy, aki tudhat róla és szeretném is, hogy tudjon róla.

- Mondd! - simít a kezemre a másik kezemmel.

- A... a nevem. A Laurel csak a középső nevem. A másik nevem Rose. Anyukám hívott mindig Rose-nak, ezért a halála után már nem használtam. De szeretném, ha te tudnád ezt a nevet. És... ha szeretnéd, használhatod is! - ugyan nem látom a sötétben pontosan az arcát, de a körvonalait látom, és azt is, hogy elmosolyodik.

- Köszönöm, hogy elmondtad! - ölel magához, én pedig a mellkasába fúrom az arcom, és átölelem a derekát.

- Jóéjt! - suttogom.

- Neked is!