Őstehetség
Teljesen ledöbbenve és ledermedve állok a történések előtt... Most komolyan ezzel a sráccal lesz együtt edzésem?! Most azonnal falnak megyek!
- Hogy én mit keresek itt? A nem létező kontaklencsémet, szerinted?!
Röpizni jöttem, basszus! - mondom, de csak magamban. Ha ezt hangosan
mondtam volna, talán nem járhatnék ide... Végül hangosan csak ennyit
mondok: - Röplabdázni jöttem, ahogy anyám is tette.
Nem mond semmit, csupán ugyan olyan értetlenül bámul rám, mint én őrá.
- Nos, úgy látom, ismeritek egymást?! - szólal meg az edző.
- Izé... csak látásból. Meg... reggel sikerült... Szóval belerohantam
- húzom össze magam kicsire. Totál zavarba jöttem, csak magam sem
tudom, hogy miért.
- Legalább beismered, hogy te jöttél belém! - húzza fel az orrát. Na
szép! Nem szólok be, nem szólok be... NEM.SZÓLOK.BE! Utasítom magamat.
Nagyon nehezen fogom ugyan vissza, de sikerül.
- Már megint hisztizel? - lép mellém védelmezően Sei-kun. Örök hálám!
- Ez nem hisz- kezd bele idegesen Kageyama, de nincs érkezése befejezni.
- Fejezzétek be a vitát! - torkolja le őket Hide-kun. - Inkább rendeződjetek csapatokra! Lort is vegyétek be! - utasítja őket.
- De most van itt először! Csak egy név és a pénz miatt máris ki kell
nyalni a seggét? - préseli ki fogai között, Hide-kunra gyilkos
pillantásokat vetve. Uhm... gyilkosat mondtam volna? Bocsánat, csupán
nyelvbotlás! Kageyama pillantása semmi, Hide-kunéhoz képest. Magam is
megijedek.
- Kageya-! - emeli fel hangját Hide-kun, de mielőtt befejezhetné, közbeszólok:
- Nézd! Tudom, hogy nincs ínyedre az, hogy itt vagyok. Csak az a baj,
hogy velem ugyan ez a helyzet! Apám bejelentette, hogy költözünk.
Japánt sem akartam, nem hogy ezt az iskolát. A napig, amíg be nem
költöztünk, azt sem tudtam, hogy egyáltalán iskolába járok-e. Azt hittem
magántanuló leszek, de az utolsó pillanatban a pszihiáterem benyögte,
hogy szocializálódnom kell! Szerintem kettőnk közül, nekem van
jobban ellenemre ez az egész. Úgyhogy kérlek, hagyj ezzel békén! -
mondom el neki az igazságot. Tényleg jobban szerettem volna, és még
mindig jobban szeretném, ha magántanuló lehetnék, de mit tegyek, ha az
az átkozott pszihiáter ezt mondta?! Kageyama csak lesokkolt,
elkerekedett szemekkel bámult rám. Hát igen, ez van... Mindig elérem a
döbbenetet az embereknél.
- L-lor?! - teszi a kezét Shiro a vállamra. Felé fordulok, de csak az
aggódást látom a szemében. Értetlenül nézek rá, hiszen gőzöm sincs az
okáról. Mikor észreveszi pillantásom, csak a lefelé néz, mire én is oda
nézek. A fenébe, megint nem vettem észre! A dilidoki szerint ez amolyan
pánikroham szerű. Anyám halála óta, ha lelki "terror" ér ez van... A
kezem önkéntelenül remegni kezd. - Minden rendben?
- Persze! Ez semmiség, egy perc és elmúlik! - fogom le másik
kezemmel, a remegő balomat. Igen, csak a bal kezem szokott remegni, az
okára még a rettenet okos orvosom sem jött rá.
- Biztos minden rendben? - lép oda Hide-kun. - Tudsz így játszani? -
ha ismernének, akkor most már sikítozva kelnék ki magamból, hogy
megmondtam már, semmi bajom.
- Persze. Tényleg mindjárt elmúlik - mosolyodom el, olyan kedvesen, amennyire csak telik tőlem, ebben a helyzetben.
- Rendben, akkor osszátok be a csapatokat! Kageyama, veled pedig még
beszédem van! Edzés után itt maradsz! Shiro és Suga választanak
csapatot!
Suga, mint az utóbb kiderült, a teljes neve Sugawara, egy középmagas,
szürkehajú srác, szintén szürkés, hatalmas szemekkel. Övé a kettes
szám, és ő az, aki második legrégebb óta itt van, a csapatban. Ő
amolyan, fő összetevő, olyan mint egy anya; nélküle nem csapat a csapat.
Suga átadja az első választás jogát Shironak. Azt hiszem, kedvelni
fogom a srácot. Mondjuk... szerintem mindenkit... kivéve Kageyamát.
- Lor, gyere! - int a fejével Shiro. Hogy... mi? Én? Kérdőn, felvont
szemöldökkel bámulok rá, magamra mutatva. Mire csak bólint. Akkor nem
hallottam rosszul. Odasétálok mellé. Még csak néhány órája ismerem őt,
illetve őket, mégis barátjuknak tekintenek. Még azt sem tudja, hogy
hogyan játszom, de mégis beválaszt, ráadásul elsőnek. A régi iskolámban
is volt, hogy csapatot kellett választani, de akármelyik csapathoz is
tartoztam, nem éreztem tagnak magam. Ha lehetett, mindig utolsónak
választottak, annak ellenére is, hogy atletikus típus vagyok.
Mosolyogva lépek a szőke Shiro mellé. Boldogságom már-már méhetetlen.
Remélem nem vagyok túl rossz választás, és nem miattam veszítünk majd.
- Miért én? - kérdezem meg. Shiro kicsit értetlenül bámul rám. - Ugyan már! Azt sem tudod, hogyan játszom!
- És? Nincs semmijen tét! - vigyorog rám, majd el is fordul, hogy
újabb tagot válasszon. A csapatban végül hatan leszünk, ahogy az a
nagykönyvben meg van írva. Kaza-chan és Sei-kun is a mi csapatunkba
kerül. Szerencsétlenségemre Kageyama is hozzánk kerül. A hatodik srácot
nem ismerem, de ha minden igaz, Kaza-chan ikertesója. Kise Ryouta a
neve, és totál másképpen néz ki, mint a húga. Igen, a húga, mert
körülbelül öt perccel később született. Viszont minden mássága ellenére,
a lelke pont ugyan olyan.
- Tudod, hogy mikor kell forogni? - lép elém Shiro, miután felállunk.
- Persze! Az alapokat azért tudom - vigyorodok el.
- Azt majd meglátjuk! - jegyzi meg gúnyosan Kageyama. Nem értem...
egy ember miért leli örömét abban, ha folyamatosan vérig sérti a
másikat? És miért pont én?
Hide-kun szólásra nyitja a száját, de csak kézfeltartással jelzem, hogy hanyagolja, úgysem ért a szép szóból.
A csapatunk végül feláll. Én hátul állok, középen. Jobbra mellettem,
az első szerváló Kageyama. Hogy miért nekem kell mellette állnom?!
Mellettem balra Sei-kun, közvetlenül előttem áll Shiro. Mellette balra,
Sei-kun előtt, Kaza-chan, Shirotól jobbra, Kageyama előtt, pedig
Kise-kun.
Jól esik, hogy így közre fognak. Mintha csak otthon lennék. Mindig is
zárkózott személyiség voltam. Illetve nem is zárkózottnak mondanám
magamat... csak az első lépés nehéz, viszont onnantól kezdve egyre
könnyebben megy. Bár szerintem kicsit mindenkiben ott van ez, de bennem
talán erősebben.
Shiro és a másik csapat kapitánya a hálóhoz sétálnak, de nem látom,
hogy mit is csinálnak. Valamit mintha feldobnának. Sei-kun felém fordul,
gondolom látta, hogy se kép se hang.
- Érmét dobnak! Aki nyer, annak a csapata kezd. Így igazságos; a nagy
meccseken is így szokták - csak bólintok. Így már minden világos.
- Mi kezdünk! - kiált hátra Shiro. Akkor Kageyama szervál. Kíváncsi
vagyok, hogy csak a szája nagy, vagy tényleg olyan ügyes. Hide-kun
felmászik a bírói lelátóra. Ahogy leül megfújja a sípot.
Síri csönd. Minden szem Kageyamára irányul. Kageyama mindent kizár. A
szeme a labdán van, erősen koncentrál. Feldobja a labdát, legalább 3
lépéssel előrébb, már-már a plafont súrolja, de még éppen nem éri el.
Kageyama elrugaszkodik bal lábáról, megtesz három lépést, majd kicsit
oldalra fordulva, a jobb lábával lökve egyet, két lábra érkezik. Egy
pillanat sem kell, a már a legőben van, a labda pedig közvetlenül a keze
előtt, ütésre készen. Ahogy a labdához ér a keze, a labda útját
lehetetlen követni. Egy szempillantás alatt, a másik oldalon van.
Mindjárt földet ér. Ragyogó arccal nézem, hogy mi is történik. A hátsó
ember, szinte a földre fekszik a labdáért, és még éppen elkapja. Az első
ember egy pillanat alatt a labda alá kerül, és hátrafelé elüti. Az
előbb még senki sem volt ott. Ezt nem értem... Mikor került oda az a
gyerek? Teljes erőből elüti a labdát. Felém tart. Mit kellene tennem?
Nem vagyok hozzászokva ehhez az egészhez.
"Csak hagyd, hogy megtörténjen! A tested tudja mit kell tenned, még ha az agyad nem is!" - cseng fel bennem édesanyám hangja.
Lehunyom a szememet. Hagyom, hogy az agyam kikapcsoljon, és csak a testem tegye, amit kell.
- Lor! - hallom meg Sei-kun aggódó hangját.
- Enyém! - kiáltom, ahogy kinyitom a szememet. A labda szinte
pontosan előttem van... Viszont nem forog. Akkor előbb kell, hogy
leessen. Gyorsan előre lépek és oda teszem a kezemet, ahová várom a
labdát. Pontosan oda kerül. Tökéletes ívben továbbítom Shiro-nak.
Meglepődöm még én magam is, hogy ilyenre képes vagyok. Anyámnak mindig
is igaza volt. Még ebben is hasonlítok rá, mint minden másban. Jelen
helyzetben nem tudom, hogy ennek örülnöm kellene-e, vagy pedig félni
attól, hogy meg utálnak?! Kétségtelen, hogy sokat kell még tanulnom, de
bizonyos dolgokban nekem olyan plusz adatott meg, amiért mások a
lelküket is ki teszik.
A többiek pontosan ugyan olyan megdöbbenéssel konstatálják, mint
ahogyan én is teszem. Oké, hogy röpiztem és soha nem volt gond a motoros
reflexeimmel, de ez még engem is meglep. Kétség sem fér hozzá, hogy nem
csupán ennyiből áll a játék... Örömmel tölt el, hogy nem rontottam el a
belépőmet. Azt hiszem, hogy ezzel elégedett leszek. Tökéletes. Nem is
le ges legjobb, azonban elég jó ahhoz, hogy ne égjen a fejem, ha netán
felemlegetnék.
Arra már nincs időm, hogy Kageyama fejét is megnézzem, ahogy
megdöbben és rájön, nincs igaza, mert a labda már a másik csapatnál van,
és a második ember érinti. A következőnél jön. Ismét felém jön. Most,
hogy az első ütésem már megvolt, lazábban állok ehhez az egészhez.
Realizálom magamban, hogy talán nem vagyok a legjobb, de azzal ha meg
sem próbálom, semmire sem jutok. Sőt, azzal másokat is hátráltatok, amit
viszont utálnék, vagy mi több, bele is őrülnék...
Ismét visszaütöm a labdát, bár nem olyan szép íven, mint először, de
Shiro ugyan olyan gyönyörűen adja fel, mint amikor a labdát tökéletesen
juttattam a kezébe.
Minél jobban belelátok abba, hogy milyen hozzáállásuk, annál inkább vágyom arra, hogy jó egyek abban, amit választtottam.
A labda az ellenfél térfelén pattan le, pályán belül, így a pontot mi
kapjuk. Vigyorogva ujjongok magamba, mikor hirtelen odalép elém Shiro,
két kezét feltartva. Tényleg! Majd' elfelejtettem! Ez amolyan
csapatépítés és bátorítás. Összepacsizok mindenkivel; utoljára Kageyama
marad. Ahogy szemeibe nézek, azonnal le is teszem két kezemet és
visszaállok a helyemre. Ha ő meg sem moccan a csapatért, akkor én meg
érte nem fogok. Bár ezzel talán mindenki így van.
Ez így megy még egy darabig. Mi hatan egészen jól kiegészítjük
egymást. Nem mondom, hogy a másik csapat rossz lenne, de a pontok azt
muttatják, hogy a mi csapatunkban nagyobb összhang van.
Rettegés fog el, ahogy elfoglalom a feladói posztot. Mindig is ebben
voltam a legbénább... Ráadásul most, hogy nem is gyakoroltam, legalább
egy éve... de lesz, ami lesz, mint védő, jó voltam, ha most rosszabb
leszek feladóként, hát egye fene. Majd fejlődöm!
Jobbra mellettem Sei-kun, balra pedig Kageyama. Utálok az első sorban
állni, bár ezekben a posztokban nem vagyok béna, inkább csak átlagos
játékosnak számítok. De a leginkább a feladó posztját utálom. Mindig úgy
érzem, hogy túl nagy rajtam a nyomás ilyenkor, így ha tehetem kerülöm,
bár ez jóformán lehetetlen, lévén, hogy a röplaabda szabályzata szerint
forogni kell.
Kaza-chan szervál. Mindenki bátorítja és ösztönzik. Mondataik alapján
nem a legjobb szerváló, és látszik is rajta, hogy ideges. Többször is
megnyalja, idegességtől kiszáradt száját.
Végigfuttatja szemét a csapaton, biztos pontot keresve. Én csak
bíztatóan elmosolyodom és bólintok egyet. Tétován visszamosolyog. Fura,
hogy én is rettegek, hiszen azon a poszton vagyok, amiben a
legbizonytalanabbnak érzem magam, mégis másokat bátorítok.
Kaza-chan minden figyelmét már csak a labdára összpontosítja. A lány
feldobja a labdát, de nem ugrik úgy, mint ahogyan Kageyama tette. Bal
kezét meglendítve - mivelhogy balkezes - megüti a labdát, pont jókor, jó
szögben, ám a labda hálót ér. Éppen csak nem megy át. Pedig annyira
közel volt.
Mindenki bátorítva néz Kaza-chanra. Olyanokat mondanak neki, mint a "Nem történt semmi!", "Ne bándd!" és. "Majd legközelebb sikerül! ".
Figyelmem akaratlanul is Kageyamára terelődik. Nem látok arcán
megvetést, annak ellenére sem, hogy pontot veszítettünk. De... ha én
csináltam volna ugyan ezt, akkor már kiabálni is elkezdett volna. Ez a
srác egy élő, két lábon járó paradoxon. Szerintem soha nem fogom
megérteni.
A labda az ellenséghez kerül. Lassan, de biztosan a szett feléhez
közeledünk. Mivel még mindig feladó vagyok, úgy érzem, egyre nagyobb
rajtam a nyomás. A hálónak és az ellenséges csapatnak háttal állok.
Ezért is utálom, ha feladó vagyok. Nem látom a másik csapatot.
A labda hirtelen felbukkan a látóteremben. Alighogy meglátom
Kaza-chan már fogadja is és továbbadja nekem. Egy rövid pillanatra
megállok. Sei-kun felé fordulok, ahogy várom, hogy elérjen hozzám a
labda. A másik csapatból hárman is Sei-kun elé szaladnak. Ha neki adok
fel, megállítják. Kageyama! Tudod, hogy utállak, de a csapatért mindent!
Ne cseszd el! A labda a kezembe ér és szinte azonnal passzolom is
tovább. Mint kiskoromban, mikor tűzlabdáztunk... Nem ívesen dobom, hanem
egyenesen Kageyama elé.
Nem látom, hogy eléri-e, viszont a másik csapat térfelén ér földet a
labda. Mint ahogy az előzőekben tettük a többi csapattársammal, most is
Kageyama felé fordulok, hogy pacsizzak vele, de leesik, hogy mit is
akartam tenni. Azonnal megfagyok a mozdulatban. Látom rajta, hogy ő is
közel volt ahhoz, hogy pacsizzunk. Gyorsan elfordulok, és a következő
posztomhoz sétálok, ami ugyan még mindig elöl van, de legalább már nem
feladó.
Kageyama középen áll, míg Sei-kun szervál.
Elismerem, hogy mikor Kageyamán volt a sor, gyönyörűen szervált, de
legalább olyan szép indítást produkál Sei-kun is, annyi különbséggel,
hogy Sei-kun sokkal erősebben üti meg. Nem szívesen állnék annak a
labdának az útjába, amit ő üt el, ez már egyszer biztos. A másik csapat
azonban még így is fogadja. Meg kell jegyeznem azt a srácot. Baromi
alacsony, barnahajú, de elöl van benne egy szőke tincs. Hatalmas, barna
szemei vannak és amióta csak beléptem, kizárólag mosolyogni látom. Ja,
és egyfolytában azzal a magas, hosszúhajúval beszél. Mindig is bejöttek
azok a srácok, akiknek hosszabb hajuk van, mert úgy vélekedtem, és
vélekedek még most is, hogy őket mások nem befolyásolják és van saját
stílusuk.
A labdát Kaza-chan fogadja, de kicsit
rövidre sikerül. Kageyama ezt azonnal észre is veszi, és a labda alá
szalad. Meglep gyorsaságával. Láttam eddig is szaladni, de most valahogy
villámcsapásként ér. De... a labda felém jön. Kageyama, te biztos vagy
ebben? Teszem fel magamban a költői kérdést.
- Rose! -
kiálltja, ahogy felém küldi a labdát. Olyan váratlanul él a dolog, hogy
jóformán alig van időm felfogni, hogy mi is történik. A labda vészesen
közeledik felém, nekem pedig fel kellene ugranom. A térdeimet
berogyasztom, de ahogy behajlítom, úgy el is rúgom magamat a földtől. A
labda azonban pont olyan szögben jön, hogy biztosra veszem, hogy jobb
kézzel képtelen volnék elütni, ezért úgy fordulok, hogy a bal kezemmel
tudjam elütni. Várjunk! Nem is vagyok balkezes! A bal kezem az...
borzalmas! Azonban már nincs időm cserélni; a labda elér hozzám, én
pedig a bal kezemmel ütöm el, amilyen erősen csak bírom. Borzalmas ütés
volt, de a labda sikeresen pályán belül földet ér. Megkönnyebbülten érek
földet.
- Balkezes vagy? - lép mellém Kageyama.
-
Nem - válaszolom tömören és egyszerűen. Válaszomra csak egy döbbent,
illetve sok másik döbbent arcot kapok. Na, kössz! - Jó, jó, legközelebb
jobb kézzel ütöm el! - forgatom meg a szememet, majd visszaállok a
helyemre. Különben is... Miért néznek úgy, mintha most váltottam volna
meg a világot! Tök szar leütés volt. Szét fog menni a kezem, amíg meg
nem tanulom rendesen. És az is csak mázli volt, hogy jó helyre ment.
A
játék ismét elkezdődik, és ismét Sei-kun nyit. A másik csapat szintén
fogadja, és átüti. Sei-kun fogad, Kageyama felad, ezúttal a labda Shiro
felé száguld, aki leüti, de a másik csapat fogadja. Azonban a labda nem
jut el a feladóhoz, hanem egyből a háló másik térfelére, azaz felénk
kezd el repülni. Egyenesen közém, és Kageyama közé. Ő a feladó, neki az
esetek nagy többségében egy helyben kell állnia, míg a többiek
szaladnak, így azonnal lépek is a labda alá, hogy egy aprócska
rásegítéssel Kageyamának adhassam. A tekintetem a labdára szegeződik,
hogy pontosan be tudjam mérni, hol is érne földet, hogy oda állhassak.
Aztán... minden egyre gyorsabban kezd el történni. Kaza-chan, és Sei-kun kiabálnak:
-
Rose! Kageyama! Vigyázzatok! - de már semmi időnk nincs feléjük sem
nézni, hogy megtudjuk, miért is szólnak nekünk. Aztán észre veszem, hogy
a látóterembe kerül egy kéz, majd egy arc... Kageyama. A földtől már
elrugaszkodtam és úgy várom, hogy a labda leérjen, pont úgy, ahogyan
Kageyama is teszi. Azonban... Túl közel vagyunk. A figyelmem már
teljesen elterelődik a labdáról, a térdeimet behajlítom, hogy megtörjem a
mozdulatot, hátha megakadályozhatnám az összeütközést, de mindhiába. A
következő pillanatban már mind a ketten a fejünket és én a térdemet
fogva fekszünk a parkettán, miközben mindenki körénk gyűlik. A váratlan
fájdalomból felocsúdva, feltápászkodom, még mindig a fejemet fogva.
- Jól vagy Kageyama? - kúszok hozzá közelebb a térdemen, mire felszisszenek, ugyanis baromira fáj.
- Úristen! Rose! Minden rendben! - tör utat Kaza-chan, Sei-kun és Shiro között. - Mi baja a térdednek?
-
Nyugi semmi bajom! De Kageyama totál sápadt! - mutatok az említett
személyre, aki már ülésbe tornázta magát. - Mondj már valamit, te
féleszű! Élsz még, vagy már csak élőhalott vagy? - próbálom visszaönteni
belé a lelket a szúrkálódásommal.
- Nem vagyok féleszű,
és élőhalottak nem léteznek!- szólal meg azonnal. Szóval akkor nem sok
baja van, ha így piszkálódik. Illetve, vissza... piszkálódik.
-
De... Én vizsgaidőszakban! - öltök rá nyelvet. Kis civódásunk végére
Hide-kunnak is sikerült leugrania a magaslesről (igen, így neveztem el,
nem kiröhögni!).
- Minden rendben? - felnézek az edzőre, mivel még mindig ülök.
-
Persze! - mosolyodom el, majd felállok. Majdnem visszarogyok, ahogy a
térdembe hasít, valamiféle éles fájdalom. Egy halk szisszenéssel
letudom, majd kiegyenesedem.
- Nekem nem úgy tűnik! -
nyújtja felém kezét Hide-kun, mire automatikusan hátrálok. Aztán
rájöttem, hogy nem valószínű, hogy akár nyilvánosan, akár nem, pont ő
meg akarna verni, így lecövekelek. A hajamat elsepri a szememből. Olyan
mintha hajat mostam volna; a homlokomhoz tapad és olyan nehéznek érzem.
De fáj a homlokom. Odaemelem a kezem és meg is találom a fájdalom okát,
ami nem más, mint egy vérző seb.
- 2 perc szünet! - szól Hide-kun. - Gyere velem, bekötöm. Szeretnél visszaállni?
-
Igen, de Kageyamával mi lesz? Még mindig sápadt! - hívom fel a
figyelmet ismételten a másik sérültre, akit mindenki nagy ívben leszar.
Én vagyok itt a kiskedvenc, vagy mi van mindenkivel? Kageyama még mindig
ugyan ott ül, durcásan, összefont kezekkel. Na, most valami rosszat
mondtam?
- Gyere már, te tökkel ütött! - nyújtom neki a
kezemet, hogy felsegítsem. Nem fogja meg, csak durcásan elfordul. A kis
hiszti! Lehajolok és csuklóját megragadva rángatom fel. A haja totál a
szemébe lóg, így nem látom, hogy neki lett-e sebe, ezért elhajtom a
haját a homlokáról. Éppen csak egy apró karcolás, de nagyon vékony
vércsíkban szivárog. - Én mondtam! - Ezzel őt is magam és Hide-kun után
rángatom, hogy ő is kaphasson sebtapaszt. Ha lehet hercegnőset! De
komolyan! Ha van olyan, azt rakok neki rá!
- Rose,
Kageyama! Együtt fogtok edzeni! - mondja, mikor már hallótávolságon
kívül vagyunk a többiektől. Én és Kageyama egymásra nézünk, majd
Hide-kunra, majd ismét egymásra és, ismét Hide-kunra.
- Hogy micsoda?! - kiálltunk fel egyszerre, mire mindenki felénk kapja a fejét...
folytatjuk...
