Chapter Four

Tobio-chan és a fogócska

Valami nyom. És illatos. Valami piszkálja az arcomat. Mi a fene! Hagyjatok aludni! Kezdek el kalimpálni a kezeimmel és a lábaimmal egyszerre. De... Beleütközök valamibe, ami puha... És selymes?! Ennek ellenére tovább kalimpálok, mire két erős marok szorít bele az ágyamba.

Mi vaaaaan?

Szemeim kipattannak, mire egy bosszús arcot látok, álmos tekintettel és kócos hajjal.

- K... Kageyama? - a hangom még rekedt, de mivel elég közel van, biztos, hogy hallja.

- Te... Normális vagy? - emeli fel az egyik szemöldökét, amitől még ijesztőbb lesz. - Fél hat van!

- Te... Mit keresel az ágyamban? - kerekedik el a szemem.

- Alszom, képzeld el! - száll le végre rólam, mire azonnal felülök.

- Jó, de miért az... - eszembe jut a tegnap este. Hogyan is felejthettem el?!

- Wah! - dől arccal a párnájába, majd onnan motyogja: - Ha most visszaalszok, képtelen leszek felkelni többé! Túl jó ez az ágy!

A kócos haját bámulom. Ahogy szétterül a párnán és ónixként csillog. Mindig is volt, egyfajta hajfétisem, de úgy érzem, hogy én most becsavarodok. Muszáj hozzá érnem! Pont olyan ez, mint a kölyökkutya! Ahogy meglátod, hozzá kell érned. Már csak arra eszmélek fel, hogy a kezem Kageyama hajába túrom. Én tényleg nem vagyok normális. Mit tesz majd velem ezután?! Aztán Kageyama felkapja a fejét. Én elhúzom onnan a kezemet, de olyan hirtelen, hogy elvesztem az egyensúlyom és leesek az ágyról. Áucs! Ennek nyoma lesz!

- Istenem, te szerencsétlen! - csapja magát homlokon, majd leszáll az ágyról. - Gyere! - segít fel. - Kérsz valamit reggelire?

- Mi?

- Mondtam, hogy ha most visszaaludnék, akkor nem tudnék felkelni időben - mondja a szemét forgatva, ahogy leül az ágyra.

- De nem akarom, hogy megint te főzz! - fonom karba a kezeimet. Ekkor fogom csak fel... Én... Pizsamában állok Kageyama előtt! A fejem azonnal vörös lesz, de igyekszem nem mutatni zavartságom. Inkább leülök Kageyama mellé, de a lehető legtávolabb.

- Akkor majd nem én főzök! - vigyorodik el, mint akinek az imént pattant ki ez a zseniális ötlet a fejéből. Gyanítom, hogy ez pontosan így is van.

- De... én nem tudok főzni! - mondom, mintha még nem tudná...

- Jó, jó, tudom, de azt mondtad, hogy szeretnél megtanulni főzni. Valamikor el kell kezdened, nem?! - csak bólintok. - Akkor éppen itt az ideje. Legyen ez a reggeli edzésed! - húzza ördögi vigyorra a száját. Én már most félek; mi lesz itt még később. El akarok menekülni innen.

- Oké, de előre szólok, hogy a poroltó a spájzban van - állok fel a gardrób ajtajához csámpázva. Ja, igen! Említettem már, hogy amíg nem kelek fel, képtelen vagyok a normális sétára? Ugyanez történik akkor, hogyha fáradt vagyok. Ahány lábam, annyi felé megyek.

- Nyugi, azért arra majd vigyázok, hogy ne gyújtsd fel a házat! - mikor ezt mondja én már javában Narniát keresem, csak nem a szekrényben, hanem a gardróbomban. Végülis majdnem... Jelen állás szerint nem merem felvenni az egyenruhámat, mert amilyen kétbalkezes vagyok, biztos, hogy a ruhám is bánná; ha mást nem legalább egyszer összefröcskölném. Egyszerű, "koszolható" ruhák mellett döntök, ami egyenlő egy szürke cicanadrággal, fűzöld rövidujjúval és egy szürke pulcsival. A hajamat csak csurkába összefogom, fésülés nélkül, aztán... eszembe jut, hogy a sminket nem mostam le este. A fenébe! Én tényleg szerencsétlen vagyok! A tükörhöz rohanok, de megnyugodva konstatálom, hogy ezúttal mázlim volt, ugyanis nem mászott fél centivel sem arrébb a szemem. Ahogy késznek nyilvánítottam a készülődésemet, visszamegyek a szobába, kezemben Kageyama ruháival. Mármint az apum ruháival, amiket még tegnap költöztettem a gardróbomba.

- Tessék! Öltözz át, én addig a mosdóban leszek, de sietek. Ha kell valami, ordíts!

- Rendben, köszönöm!

Talán azért vagyok mindig kék, zöld és lila, mert nem tudok lassan készülődni. Most is, mint minden reggel sietek, a semmi miatt. Bennem van, hogy muszáj sietnem, még akkor is, hogyha igazából semmi szükség nincs. Ennek pedig az a következménye, hogy a könyökömet beverem a fogkefe tartó kispolcba, ahogy fordulok. A következő lépésemnél a kislábujjam és a szennyestartó akasztják össze a nem létező bajszukat. Aztán a hajkefe, amit amúgy nem is akartam használni, beleesik a WC-be, hangos csobbanás az én káromkodásom kíséretében.

- Minden rendben? - hallom meg Kageyama hangját.

- Velem? Igen! A hajkefével már annál kevésbbé! De mindjárt megoldom! - azzal kihalászom a hajkefémet és a mosdókagylóba dobva megeresztem rá a forró vizet. Megkeresem a tisztítószert és egy kupakkal öntök bele. Jelentem, hogy a hajkefém újra használható és túlélte a reggeli úszást. Az ablakba rakom száradni, majd diadalittasan kilépek a fürdőből, széles vigyorral az arcomon.

- Szabad a fürdő! - mondom kicsit hangosabban, ugyanis nem látom Kageyamát a szobában. Ekkor látom meg, hogy az ajtó nyitva van, így arra indulok el. Apa és Kageyama a folyosón beszélgetnek.

- Igen, minden rendben volt! Köszönöm, hogy maradhattam! - hallani lehet Kageyama hangján, hogy mosolyog.

- Ugyan, fiam! Ez csak természetes! Nem szeretném, ha valami bajod történne! - fiam? Apa! Ezt nem gondolhatod komolyan?! Oké, hogy ő az eddigi legnormálisabb, vagyis egyetlen srác, akit elhoztam a házunkba, de azért nem kell máris a fiadnak fogadni! - dühöngök magamban, majd fejemet kidugom az ajtón.

- Reggelt! - vigyorodom el. - Kageyama, szabad a fürdő! - mosolygok rá egész kedvesen. - Apa, veled meg beszédem van! - nézek rá kicsit csúnyábban és megkomolyodva.

- Ajjaj! - apámnak ennyi az összes reakciója, mire Kageyama értetlenül néz rá. - Ha esetleg túl nagy lenne a csönd, hívd a mentőket! - néz a fiúra az apám. Csak megforgatom a szemem, majd eléjük lépek.

- Kageyama, akár mehetnél is! - mondom tettetett sértettséggel a hangomban. Ahogy Kageyama elmegy, még egy kicsit arrébb tessékelem Apát a folyosón, hogy még messzebb legyünk az ajtómtól.

- Nézd, Apa! Tudom, hogy furcsa ez az egész! Hogy hazahoztam egy totál ismeretlen srácot, de kérlek, ne nevezd a fiadnak!

- Miért ne tehetném? - lepődik meg Apa.

- Így olyan, mintha járnánk - mondom úgy, mintha ez evidens lenne. Hűt úgy tűnik, hogy az én apámnak nagyon nem az. Kijelentésemre csak elneveti magát. Hát szép...

- Kincsem, ebben semmi ilyen nincs! Pontosan tudom, hogy nem azért hoztad őt haza. Csak... tudod, ha rá nézek, anyádat látom benne - mondja elérzékenyült hangon. Lassan fátyolossá válik a tekintete. Ne, ezt ne! Apa, kérlek ne! Nem akarok sírni! Ugyan nem tudom, hogy pontosan mire is érti azt, hogy emlékezteti Anyára, de valahol... talán engem is, csak még nem jöttem rá, hogy pontosan miről is van szó. - Egyébként ha nem tudom, hogy mi is a neve, hogy szólíthatnám máshogy? - tereli hirtelen a témát, ismét széles mosollyal az arcán. De most, hogy megkérdezte, rájövök, hogy nem is tudom a teljes nevét... Csak annyit, hogy mindenki Kageyamának szólítja. Szép kis ismerettség ez, mondhatom!

- Már mondtam, hogy Kageyama a neve! - utalok vissza a tegnap estére.

- De egy embernek általában két neve van! - na ez is igaz, és most vagyon nagy bajban!

- Nos, ez igaz, de ő csak Kageyama! - vigyorodom el hamiskásan.

- Ahha, szóval te is csak ennyit tudsz! - nevet halkan. Megfogott. Elvégre mit is vártam?! Már 17 éve ismer.

- Ja, és Apa!

- Igen?

- Direkt a Karasunoba küldtél, igaz? - hosszú percekig csak bámul rám. Látom a szemein, hogy azon gondolkodik vajon az igazat mondja-e, vagy találjon ki valami hazugságot. De látom rajta, hogy végül az igazság mellett dönt.

- Arra gondoltam, talán neked is segítene. Tudod anyád, a te korodban, ugyan úgy járt, mint te. Annyi volt a különbség, hogy ő már a klubban edzett, amikor az édesanyja meghalt. Majdnem abbahagyta, de pont ez segített neki később, kilábalni a nehézségből - elgondolkodom apám szavain. Tényleg csak jót akart nekem. Mit is gondoltam? Hogy pont anyám emlékének felidézésével akar ártani nekem? Pont az apám, aki a saját élete árán is képes lenne megvédeni? Kizárt! Hogy is lehettem ennyire ostoba?!

- Köszönöm! - ölelem hirtelen át. Valahogy... ahogy egyre idősebb leszek, egyre jobban megszeretem.

- Ugyan, Kincsem! Csak azt akarom, hogy jó legyen neked! - simogatja kedvesen a hátamat.

- Szeretlek! - adok egy puszit az arcára. - Csinálunk Kageyamával reggelit! - engedem el és visszamegyek a szobába. Kageyama is pont akkor lett készen.

- Akkor... Harcra fel? - mutatok az ajtó felé, a főzésre utalva.

- Harcra fel! - sóhajt egyet, majd megindulunk, mintha csak csatába készülnénk.

- Apa, kész a reggeli! - kiáltom el magam, a müzlit az asztalra téve. Apa lejön az emeletről és helyet foglal.

- Mintha főzést említettetek volna? - mutat a müzlire. Igen, a müzlit tényleg nem kell főzni...

- Valóban? Én csak arra emlékszem, hogy annyit mondtam, hogy reggelit készítünk! - mosolygok, majd leülök Apa elé.

- Kageyama? - ajjjaj...

- Öhm... a fürdőben - mondom olyan halkan, amennyire csak tudom.

- Akarsz róla beszélni? - megrázom a fejem. - Rendben! - ekkor megérkezik Kageyama is, tiszta ruhában, de hajában még mindig van egy kis... Leül. - Jó étvágyat! - mosolyodik el apám, és azonnal lapátolni kezdi a müzlit...

- Jó étvágyat! - szinte suttogom, a saját müzlimet nézve. Nem fogok tudni Kageyamára nézni...

- Aha! Neked is! - mondja gúnyosan. Majd csak a kanalak és a tányérok összekoccanását lehet hallani.

- Lor, siess már! El fogunk késni! - kiabál utánam Apa a földszintről.

- Jövök már! - kiáltok neki vissza, a táskámat a hátamra kapom és már rohanok is. - Bocsi, csak nem száradt meg a hajkefém! - zárom be magunk után az ajtót.

- Miért volt egyáltalán vizes? - lepődik Apa. Hát igen, egy hajkefe általában nem szokott vizes lenni. Legalábbis nem feltétlen egészséges.

- Balesete volt - zárom le ennyivel a témát. Amíg Apa kiáll a kocsival, beírom a riasztó kódját.

- Ugye most magaddal hoztad a kapu távirányítóját? - kérdezem a kocsiba beszállva.

- Igen, még te nyomtad a kezembe - mutatja fel az említett tárgyat. Lehet, hogy ma is később érünk haza, így az a biztos, ha magával viszi. Bár ő általában még később ér haza.

- Köszi, Apa! - hajolok be a kocsi ablakán, hogy puszit adhassak apum arcára. Majd Apa elmegy és újra kettesben maradok Kageyamával.

- Ha bárki kérdezi, csak reggel futottunk össze!

- Miért?

- Te sem akarhatod, hogy megtudják, hogy tegnap egész este együtt voltunk - halkul el. És megint igaza van.

- Micsoda? Ti együtt voltatok? Nahát Kageyama! Végre nem vagy szűz? - hallom meg Kageyama háta mögül egy szőkehajú srác hangját, akinek a nyomában négy másik srác loholt.

- Ha ezalatt azt érted, hogy most először volt egy csaj lakásában, akkor igen! - nézek rá, felhúzva az egyik szemöldököm. Minidig is utáltam, ha valakit kipécéztek és egyfolytában zaklatták. És ez a mostani elég hasonlít ezekhez az esetekhez. - Egyébként meg éppen nem veled beszélgettem, hanem közös barátunkkal! És ha most megengeded... - Kageyama nem fordult meg. Arcán egyszerre volt jelen a düh, harag, kétségbeesés és a zavartság. Fura így látni, hiszen még nem ismerem annyira, hogy tudjam, pontosan mit is érezhet most. Bár ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy nem igazán egymás szíve csücske ez a két jómadár.

- Nem tudtam, hogy a nagyszájúakat szereted! - nevet fel a díszpinty. Elég tapló... szerű. Ha az ember ránéz, egy okos, jó tanuló, anyuci-kicsifia srácot lát, aki a szemüvege nélkül az orráig sem lát és ha ráesne egy falevél összeroppanna alatta. Pláne ha egy zongora.

- Elnézést, de még mindig nem veled beszélgetek! - mosolygok nyájasan. Kageyama összeszorított szemekkel áll előttem, de látom rajta, hogy mozdulni sem bír. A keze ökölbe szorult és idegesen, mégis halkan szuszogott. Ha most kitörne, akkor mindenki halott lenne tízméteres körzetben. Szavaimra a másik srác csak meglepődik, de még mindig nem megy el. Ah, nehéz eset. Olyan mint a félig megrágott rágógumi... Ragad.

- Sültgalambra vársz? Erre nincsenek! De a suliban megnézheted! - az álla egyre közelebb áll a föld súrolásához. Kageyama is meglepődötten néz rám. Mintha hülye volnék, és a tekinteteik miatt úgy is érzem magam.

- Na! Most mi van? Itt fog mindenki szobrozni és azon csodálkozni, hogy "Jé, ez a csaj tud beszélni?"?! Be lehet húzni a beleteket! Kageyama, te meg mozdulj meg végre! - megragadom a csuklóját és elindulok vele a suli felé. Csak annyit hallok, hogy a másik srác mögött álló többi fiú összesúg, de még mindig nem indulnak el. Ezek szerint nem szoktak hozzá, hogy valaki beolvasson nekik.

- E-ez mi volt? - állítom meg a csarnok előtti füves részen Kageyamát. Még mindig meglepődött fejet vág.

- Ő? Az életem megkeserítője! De... nem kellett volna így... kioktatnod! Most már téged fog bántani...

- Értem... És te ezt eddig hagytad neki? Képtelen voltál a sarkadra állni és azt mondani neki, hogy elég volt? Egyszer sem ütötted meg, hogy befejezze? - fordulok egy kicsit ki magamból. Nehezen tűröm, ha egy férfi, ezesetben még ha fiatalabb is, képtelen kiállni magáért.

- Megpróbáltam... De láttad a másik négy srácot, akik mögötte álltak? - bólintok. - Akkor azt is láthattad, hogy ugyancsak van közöttük testi különbség. Ők négyen a verőemberei. Elég gazdag család tagja, így megengedheti magának, hogy az ostoba, de erős srácokat maga mellett tudhassa. Én megpróbáltam ellen állni, de az lett a vége, hogy egy hétig nem járhattam edzésre - ahogy beszél, egyre hevesebben veszi a levegőt, és érezhető lesz az idegessége. - Érted már? Ha ellenkezel, csak még rosszabb lesz! Az egész iskola tudja és fél tőle! És te képes voltál belekötni! - pár másodpercig emésztenem kell a szavait. Éreztem, hogy nem egy jó emberről van szó.

- De én lány vagyok! - ötletelek. - Engem nem bántana!

- Egyszer volt egy lány, aki ellenállt neki... - a múlt idő már nem tetszik. - Megerőszakolta, a lány feljelentette, de a srác szülei lefizették az esküdteket, a bírót és az ügyvédet és az ügyészt is. Mindenkit. A lány végül öngyilkos lett - elképedve állok Kageyama előtt.

- O-oké... - ennyit nyögök ki és elindulok a csarnok felé. Inkább futkorászok a csarnokban, mint hogy meg többet megtudjak erről a... - Amúgy hogy hívják? - teszem fel a legfontosabb kérdést. Meg kell tudnom a nevét, ha már esélyes rá, hogy meg fogja keseríteni az életemet.

- Tsukishima Kei - követ a fekete is a csarnokba. Fejembe vésem a nevét, majd neki is látunk az edzésnek. Legalább elfelejtem, hogy mi is történt, már kora reggel.

- Ne! Nehm... bhírok... thöbbet! - zihálok a padlón elnyúlva, hassal a föld felé. Látom, hogy Kageyama is kifáradt, de igyekszik nem mutatni egy halvány jelét sem. Egy vizespalackkal a kezében ül le mellém, törökülésben.

- Ezt idd meg! - nyújtja nekem a flakont.

- Nincs az az isten, hogy én most megmozduljak a...

- Hát, ha nem kéred?! - elkezdi lecsavarni és már a szájához emelné, mikor is észbe kapok és egy gyors mozdulattal a vízért nyúlok, azonnal ülő pózt felvéve.

- Köszönöm, elfogadom! - nézek rá, összeszorított szemekkel, majd egy húzásra megiszom a flakon teljes tartalmát.

- Ezt nem-

- Ahh, ez jól esett! - nyúlok el a padlón ismét, de ezúttal háttal. - Azt hiszem holnap mozogni sem fogok tudni... - nyögök kétségbeesetten.

- Jól vagy Lor? - lép oda Kaza-chan, aki eddig a többiekkel a csarnok másik felében gyakorolt. - Nem dolgoztatott agyon ez a szadista? - néz Kageyamára szúrós tekintettel.

- Jól vagyok, csak.... Pihennem kell egy kicsit! - a szememet ki sem nyitom, csak próbálok olyan gyorsan regenerálódni, amilyen gyorsan egy ekkora hajtás után képes az ember.

- Kageyama! Ez még csak az első hete! Nem kellene egyből hullát csinálni be-

- Hagyd, Kaza-chan! - hallom meg Hide-kun hangját is, ahogy mellénk lép. De még ekkor sincs erőm felállni, vagy a szememet kinyitni. - Most nehéz, de erre szükség van. Egy hét és már nem lesz ilyen ramaty állapotban.

- Vagy kettő! - helyesbítek résnyire nyitva a szememet.

- Majd meglátjuk! - hagyja annyiban Hide-kun, majd a többiek felé fordul: - Mehettek, mára ennyi volt! Holnap találkozunk!

- Gyere Lor, 10 percünk van elkészülni! - nyújtja kezét Kaza-chan.

- Aaa, nem akarom! - hisztizek, de közben megfogom a lány kezét, aki fel is húz.

Már az ajtóban vagyok. Már majdnem megmenekülök, mikor Kageyama utánam szól.

- El ne feledd! Ötkor várlak, ugyan itt!

- Ahha! Neked is szia! - integetek neki, azzal a hátam mögött hagyom. Őt is, és a csarnokot is. Végre!

- Ahhh, égnek az izmaim! - borulok a padomra az ebédszünetben. - Hide-kun is ilyen kemény?

- Ami azt illeti, igen. Sőt szerintem még keményebb... - mondja Sei-kun, mintha már csak az említése is fájna a számára.

- Csak mi már megszoktuk - helyeselt Shiro is.

- Van egy olyan érzésem, hogy én ezt nem fogom tudni megszokni! - nyüszítek tovább. Semmi erőm sincs ebédelni.

- Ugyan! - csámcsogja az ebédjét Kaza-chan, ami nem tudom, hogy mi lehet, de az illata nagyon tetszik. - Még nekem is sikerült hozzászoknom! Neked sokkal könnyebb lesz, hiszen a véredben van! - feltápászkodom és a könyökömön támaszkodom meg. Ezen még nem is gondolkodtam, de van benne valami. Ezelőtt is játszottam már, így azért valamicske tudás van a markomban és van benne igazság, tényleg örököltem valamit anyukámtól. De közel sem mondanám azt, hogy könnyen fogom megszokni.

- Nem tudom... tényleg! De, majd meglátjuk! - mosolygok rájuk. Kedves, hogy mind próbálnak bíztatni. Lassan, ahogy az izmaim engedik felállok.

- Hova, hova Hófehér? - vigyorog rám Sei-kun és ő is feláll.

- Séta, kaja! - fejtem ki röviden és tömören.

- Jövök én is! - mondja, majd szavához híven követ a büfébe, majd az udvarra.

- Köszi, hogy elkísértél! Igazából nem is tudtam, hogy hol van a büfé - nevetek kissé zavartan. Bár biztosan megtaláltam volna, de így azért sokkal könnyebb volt.

- Igazán nincs mit! Nekem is jól esik a séta - mosolyog rám.

- Kit látnak szemeim?! - hallok meg egy kísértetiesen ismerős hangot. Gondolkodom azon, hogy ezúttal fogjam-e vissza magam, de végül arra jutok, hogy felesleges. Már úgyis elástam magam nála. Közömbös arccal megfordulok. Vöröske ugyan így tesz.

- Nahát, milyen meglepő, hogy ugyan oda járunk, még annak ellenére is, hogy reggel a suli előtt találkoztunk?! - forgatom a szemeimet csupa iróniával és karba teszem a kezem.

- Nos, ez igaz! De gondoltam Tobio-cchan elmesélte, ki is vagyok és azt hittem megjön az eszed, és megpróbálsz a színem elé sem kerülni.

- Te. Meg. Kiről. Beszélsz? - emelem fel az egyik szemöldököm.

- Oh, el is felejtettem! Nem szokta elmondani akárkinek a teljes nevét! Kageyamáról beszélek! A teljes neve Kageyama Tobio! - mondja kárörvendve. Ah, azok a gesztusok. Kifordul a gyomrom. Halvány fintor úszik át az arcomon.

- Nagyszerű, de nem értem, hogy miért is kellene félnem és elbújni előled. Csak pénzed és lefizetett üresfejűid vannak. Pénzem nekem is van, ha akarod, üres fejeket is szerezhetek! - közlöm egyszerű tényként. Látom, ahogy forr a saját levében és ez örömmel tölt el, de igyekszem nem kimutatni. Hirtelen közelebb lép. Magam sem tudom, honnan van ennyi lélekjelenlétem, de nem ijedek meg. Talán az a pár önvédelmi óra...

- Azt hiszem, vigyáznod kellene a kis szádra! - keze az arcom felé lendül, mire azonnal reagálok és elütöm az arcomtól végtagját.

- Megállj, fiatalember! - lép közbe Sei-kun! Alacsonyabb Kei-től, mégis simán kiáll ellene. Bezzeg Kageyama. - A hölgy az én védelmem alatt áll! Leszel szíves a kezed és a szemed is levenni róla! - áll most már közvetlenül, Kei és közém.

- Te ki a fene vagy? Soha nem láttalak még! - látszik az arcán, hogy próbálja felidézni, hátha mégis látta valahol, de semmi.

- Nos, nem fene, csak egy srác, a hölgy osztályából! És lehet, hogy csak azért nem láttál, mert nem volt nálad a szemüveged! - vigyorodik el Sei-kun. Ajjajj. Bajt hozok mindenki fejére.

- Dehogy! Megnyikkanni sem mert! - nevetek, miközben már a könnyem is kicsordul. - Csak ott állt és hatalmas szemekkel nézett Vörösre! A négy csatlósa nélkül olyan, mint egy elveszett kisfiú a plázában! - Sei-kun csak diadalittasan kihúzza magát, ahogy elmesélem Shironak és Kaza-channak, mi is történt az udvaron pontosan.

- De Vörös! - fordulok hirtelen a büszke srác felé. - Te tényleg nem ismered, vagy csak nem érdekel, hogy ki is ő?

- Nos, egy kicsit is-is! Hallottam már róla, de soha nem láttam még! Valahogy gondoltam, hogy ő az, de úgysem árthat sokat! Vasból vannak a csontjaim, még ha meg is próbálná eltörni őket! - vigyorog, amitől eltűnnek a szemei. Olyan, mint egy fiatal kiskölyök, akit most dicsértek agyon a szülei.

- De legalább ő sem ismer téged! - gondolkodom hangosan.

- Laurel! - hallok meg egy kissé elhaló hangot. De határozottan ismerős a hang. Az ajtó irányába fordulok, ahová mindenki más is néz. Kageyama áll ott, kicsit... megtépázott egyenruhában. Nincs valami túl jó előérzetem.

- Úristen! Ez Kageyama!

- Nézd milyen jól néz ki!

- Nézd milyen magas!

- Oh, annyira jóképű!

Hallom meg a beszélgetésfoszlányokat, ahogy a lányok az osztályban összesúgnak. Mi a háborodás ez? Gyorsan felállok és a fiú felé indulok, csak hogy minél hamarabb befejezzék a fanolást.

- Mondd csak... Te itt valami ikon vagy? - húzom fel az egyik szemöldökömet, ahogy odaérek.

- Nem, csak jól nézek ki! - forgatja szemeit. Egoista... - Gyere! - megragadja a csuklóm és magával ráncigál, a jó ég sem tudja, hogy hová.

- Figyelj! Tudom, hogy nemsokára kezdődik a következő óra, de muszáj most azonnal elmondanom! - csak bólintok; igazából ötletem sincs, hogy mit is akarhatna mondani. - Hallottam, hogy megint összetűzésbe keveredtél Tsukishimával! - ismét bólintok. - És ahogyan hallottam, Sei-kunt is belekeverted! - ismét bólintás a válaszom. - Ha teheted, kerüld el azt az embert, amennyire csak tőled telik, ha pedig mégis a közelébe kerülnél, fogd vissza magad! Ha láttad volna, ahogyan bemasírozott az osztályterembe, jogosan rettegnél tőle! Szabályosan fekete felhőt húzott maga után! Lehet, hogy most még nem tesz semmit, de hidd el, egyszer keservesen megbánod!

- De mit csináljak?! Ha egyszer meglátom és hozzám szól, nem bírom fékezni magam! - mondom a fogaim között szűrve. Ő féltheti a saját bőrét, de az enyémet majd én féltem, ha akarom!

- Hát fogd vissza magad! - néz rám kísértetiesen. Egy lépést hátrálok. Ilyen vigyort még életemben nem láttam embertől.

- Nézd ez Kageyama! - hallom meg halkan egy csaj hangját valahonnan a közelből. Ekkor látom csak meg, hogy kisebb tömegek sétálgatnak, egészen "véletlenül" pont felénk.

- De ki az a csaj?

- Ugye nem a barátnője?

- Még soha nem láttam!

- Ugyan!

- Ki lehet ez?

- Most nézd meg! - nézek Kageyamára. Biztos vagyok benne, hogy úgy nézek, mintha nézéssel képes volnék gyilkolni. Azt is érzem. - Híresség lettem miattad... - bosszúittasan húzom mosolyra a számat. - Tobio-chan! - Kageyama arcára kiül a rémültség. Azonnal közvetlen elém lép, és kezét a számra tapasztja. Azonnal letépem onnan és hajamat hátracsapva, karbatett kézzel nézek fel rá. - Nem kellene így viselkedned a barátnőddel... - mondom az utolsó szót, kicsit hangosabban ejtve.

- Könyörgöm, csak maradj csendben! - néz rám fájdalmas arckifejezéssel.

- Hát jó! - majd elindulok vissza, a terembe. - Este találkozunk! - dobom még utána a búcsú szavaimat, amit természetesen mindenki más is hallott.

- Nem, miután visszamentem a terembe már megsajnáltam! És én is áldozat vagyok! - mondom a könnyeimet törölgetve. Már majdnem mindenki itt volt, hogy elkezdődhezzen az edzés, csak Kageyamára vártunk.

- Hát, jó kis hírneved lesz! - röhög még mindig Vörös.

- Az biztos! - lép mögém Kageyama, mire összerezzenek.

- Szia To- - nem engedi, hogy befejezzem a mondatot, ismét a számra teszi a kezét. Én meg csak szemforgatva nézek rá.

- Bezzeg, ha azt mesélném el, hogy te meg reggel az ágyba- - hirtelen én is a szájára teszem a kezem. Na neeeeem! A fétiseimmel nem foglalkozunk, hagyjuk szépen elúszni őket, és ellebegni a saját medrükben. Nem kell ide publikum!

- Úristen, mi történt? - néz ránk kicsi ijedt arckifejezéssel Vörös.

- Semmi! - próbálom Kageyama keze ellenére kinyögni, ami többé kevésbé sikerül is.

Ekkor észrevettem, hogy valami nem stimmel... A kezemhez valami....

- Fúj te perverz állat! - ugrottam hátra azonnal, ahogy felfogtam, hogy Kageyama tényleg képes volt megnyalni a kezemet, csak hogy elengedjem.

- Kageyama, te nem vagy normális! - röhög Vörös. Köszi az együttérzést!

- Na, jó, ez visszamegy a gazdájához! - stírölöm a kezem. Természetesen a fekete, fel sem fogja, hogy mit mondtam, így elég váratlanul éri, amikor a melegítőfelsőjének ujjába törlöm a nyálát.

- Most van véged! - név a nyálas területre, majd rám. Éppen elkapna, mikor elkezdek futni előle. Engem ugyan el nem kap!

Már egy jó ideje fogócskázhatunk, de még mindig nem sikerült elkapnia.

- Hát az a két gyerek, mit csinál? - hallom meg Hide-kun hangját, de minden további szó és beszéd feledésbe merül.

- Szerintem soha nem kapsz el - vigyorgok rá. Ő már igencsak zihál, én annyira még nem, magam sem tudom az okát... Talán a sok futás miatt jobban bírom az ilyenfajta mozgást.

- Azt majd meglátjuk! - azzal újra felém iramodik, de én ismét elszaladok előle. Engem ugyan el nem kap.

- Éhn... mondtham... hogyh... elkaphlakh... - zihálta. Már csak mi ketten voltunk a csarnokban. Az egész edzést végigrohangáltuk, és még utána is itt maradtunk, legalább 10 percet.

- Deh... cshak... azérth... - nyelek egy hatalmasat. - merth mhár untham.... hogyh.. bhénázolh! - mosolyogtam a mondatom végére.

- Jó kifogásh... deh... nem elégh jó - vigyorog most már ő is. Pár perc elteltével már mind a ketten jobban kapunk levegőt. - Azt hiszem, ki kellene takarítani a termet - mondja, majd egy hatalmas nyögés kíséretében feltápászkodik. - Gyere! - nyújtja nekem a kezét, amit el is fogadok.

Öt perc sem kellett, hogy lepakoljuk és kitakarítsuk a termet, így hamar mehettünk is haza.

- El ne feledkezz, hogy holnap reggel is lesz edzés!

- Neked is jóéjt! - köszönök el, majd befordulok az utcán, néhány lépés és már otthon is vagyok. Ezek szerint nem lakhat messze...

Otthon a letöltött könyvsorozat második kötetét kezdem el olvasni lefekvés előtt, hiszen még mindig nem kell tanulnom. Azt tervezem, hogy megvárom Apát, míg haza nem ér, de ez a mai nap meglehetősen kifárasztott, így elnyom az álom.