Chapter Nine

Lehet, mégsem volt jó ötlet ez az együtt alvás. Egész éjszaka zavarban voltam és nem tudtam mit kezdeni a heves pulzusommal. Csak akkor nyugodtam le egy kicsit, amikor hátat fordítottam Kageyamának, de akkor meg hátulról ölelt át. Alig vártam, hogy reggel legyen. De valahogy nem volt szerencsém. Éppen akkorra sikerült volna elaludnom, mire fel kellett volna kelni.

Az ébresztőm hangjára felriadva, idegesen másztam át az alvó Kageyamán. Majdnem sikerült leesnem az ágyról, de az éjjeliszekrénybe megkapaszkodva, sikerül mégis megállnom. Mikor végre biztonságban érzem magam, hátrapillantok, hogy felébresztettem-e Kageyamát. Képtelen vagyok elhinni, hogy aki tegnap olyan kedvesen bánt velem, az tényleg ő volt. A fejemet megrázva szaladok egyből Apához, hogy még tudjak vele beszélni... mindenről.

- Apa! - állok meg előtte befékezve.

- Igen? - egyet kortyol a kávéjából, majd a bögrét a pultra teszi, és annak támaszkodva figyel rám.

- Két hét múlva edzőtáborunk lesz. Egy hétig odaleszek, viszont előtte szeretném elhívni a csapatot. Ugye nem gond?!

- Ugyan, Kincsem! Csak örülni tudok neki, ha szorosabb kapcsolatod lesz a csapatoddal. Viszont szeretnék kérdezni valamit! - a hangja más lett, amikor az utolsó mondatot kiejtette a száján, ezért kissé félve tekintek fel rá.

- M-mondd csak - pislogok, a nyakamat is behúzva.

- Neked tetszik Kageyama? - teszi karba a kezét. Apai zaklatás következik... Félek.

- N-nem! Miből gondolod, hogy tetszene? Mármint, szépszál legény, de egyébként semmi közöm hozzá, azon kívül, hogy egy csapatban játszunk és ő tart nekem felzárkóztató edzést - magyarázom neki hevesen, mielőtt félreértene bármit is. Bár... Igazából én sem tudom, hogy hányadán állunk, így elég nehéz nyilatkoznom.

- De lányom! Már másodjára alszik itt! Ráadásul látom, hogy hogyan néz rád! És nem mindenkivel bánsz úgy, ahogy vele! Biztos, hogy nem csak nem akarsz érezni iránta semmit? - ezzel tökéletesen rátapintott arra, amit "érzek". Nem tudom, hogy mit kellene erre mondanom. De végül egy dolog ragadja meg a figyelmemet.

- H-hogyan néz rám? - felhúzom magamat a pultra, majd törökülésbe húzva a lábaimat, Apa felé fordulok. Egy gyanús félmosoly jelenik meg az arcán. Csak értetlenül bámulok rá és várom a válaszát.

- Igazából nem tudom, hogy milyen, mikor másra néz, de annyit biztosan tudok, nem néz mindenkire így. Több van a nézésében, mint ami először látszik. Az ember olyankor néz így, amikor valaki, vagy valami fontos a számára.

- De, ezt te honnan tudod? Sokszor láttam már, ahogy rám néz, de én még soha nem láttam, hogy így nézett volna. Biztos vagy benne, hogy nem csak rosszul láttál valamit?! - nem akarom túlkombinálni a dolgokat, de az alapján, amit mondott, nem ok nélkül cselekedett tegnap este.

- Ez egy olyan dolog, amit egy idő után már érzel, nem is kell látnod - simogatja meg a hajamat.

- De biztos vagy benne?

- Teljesen - veszi ismét kézbe a kávéját és kortyol belőle. - De én indulok! Moryama-san fél óra múlva érkezik. Igyekszem haza, kérlek vigyázz magadra! - gyorsan kiissza a bögre teljes tartalmát, majd egy puszi után távozik is. Még van legalább egy órám. Ha tudnék főzni, akkor most akár főzhetnék is. Azon gondolkozom, hogy vissza kellene-e mennem Kageyamához, de visszagondolva a köztünk történtekre, nincs hozzá merszem. Úgy döntök, hogy elmegyek futni. A szobámon keresztül osonok a gardróbomba és felveszem az edzőruhámat, jobb híján. Ahogy a kezembe kerül az edzőnadrágom, eszembe jut Kageyama. De miért jut eszembe folyton Kageyama, az edzőruhában!? Miért izgat, hogy hogyan néz ki? Fejemet a falba verve igyekszem csak arra koncentrálni, hogy végre felöltözzek és rendbe tegyem magam annyira, hogy kimehessek, emberek közé is.

A konyhában hagyok egy üzenetet Kageyamának, majd a telefonomat gondosan elrakva indulok el. Eddig még csak egyszer voltam futni az új helyen, így elég ismeretlenül indulok neki. Persze a hibáimból nem mindig tanulok, de a parkot nagy ívben elkerülöm. Egész sokan sertepertélnek az utakon, de szinte észre sem veszem. Túl hangosak a gondolataim.

Miért változott meg Kageyama? Vagy én változtam meg? M-miért csókoltam vissza? És ő egyáltalán miért tette meg? Egyáltalán miért kellett találkoznom vele? Szívesebben lettem volna magántanuló. De már nem lehetek. Már csapattag vagyok. Kageyamával vagyok egy csapatban. Nem fogok bírni a szemébe nézni! Miért?

Nem akarom, hogy az emberek hülyének nézzenek, ezért a sikítás helyett, csak gyorsabban kezdek futni. Visszaemlékezve az előző "barátaimra", rá kell jönnöm, hogy rengeteg mindenben jobb ez a mostani hely. Mégis... Félek. Egyszer már pórul jártam, nem akarom még egyszer ugyanazt átélni. Főleg nem Kageyamával. Azt hiszem, tényleg szerethetem. Nem szeretném megbántani, és azt sem szeretném, hogy csalódnom kelljen. Teljesen mást érzek rá gondolva, mint amit régen éreztem, valaki más iránt.

Félek a szeme elé kerülni, mégis muszáj lenne ezt megbeszélnünk. Ötletem sincs, hogy hogyan kellene kezdenem. Egyszerűen csak elé kellene állnom és kérdőre vonnom, hogy mégis mi volt ez? Vagy elmondani neki, hogy én nem tudom, mit érzek? Esetleg meg kellene kérnem, hogy várjon, amíg tisztázom magamban a dolgokat? Általában egészen határozott vagyok, de most mégsem tudom, hogy mihez kellene kezdenem.

A következő, amire emlékszem, hogy már otthon vagyok. A házunk előtt állok és a kezemet tördelve filózom; hogyan kellene a bent, rám váró fiú elé állnom. De ha túl sokat gondolkodom, akkor soha nem fogok bemenni, így minden gondolatomat kirázom a fejemből és a kilincset lenyomva lépek be. Moryama-san már dolgozik, bár minden teljesen tiszta.

- Jó reggelt, Moryama-san! - köszönök neki mosolyogva.

- Oh, jó reggelt! Azt hittem, hogy még alszol! Illetve alszotok! - utalt arra, hogy tökéletesen emlékszik, hogy este egy srácot vittem a szobámba.

- Hehe - nevetek kínosan. - Nem akartam felkelteni Kageyamát.

- Csináltam nektek reggelit! Hogyha felkeltetted a párodat, akkor gyertek le enni!

- M-mi? Ő nem a bará-

- Ugyan, előttem nem kell titkolnotok! Tudok titkot tartani - mosolyog, majd eltűnik a konyhában. Elkerekedett szemekkel nézek utána. Miért? Miért képzeli mindenki azt, hogy együtt vagyunk, még akkor is, ha nem látták a csókot? Meg fogok zakkanni! Sietősre véve a lépteimet rohanok fel a szobámba, majd azonnal be is rontok a szobámba. Az ajtót becsapva magam mögött dőlök neki a falapnak és néma, zokogáshoz hasonló érzelemkitöréssel csúszok le annak mentén.

- Ááááááááááá - sikítok halkan, a hajamat tépve. Csak éppen azt felejtettem el, hogy Kageyama is itt van.

- Jesszusom, megőrültél? - kel fel a földről. Kicsit sem kedves tekintettel "jutalmaz", ahogy a fenekét kezdi el masszírozni, a nagy esést követően.

- Eeeh, még ez is! - verem a fejemet a falba. Miért is nem gondoltam arra, hogy részegen jött elém? Elvégre túl kedves volt velem. Kizárt, hogy segítség nélkül ilyen legyen.

- Részeg voltál tegnap, igaz? - állok fel végül, majd felsőjét megragadva vonom kérdőre. Úgy néz rám, mint aki érzi a vesztét. Helyes!

- M-m-mi... bajod? - dadog össze-vissza.

- Semmi! - lököm neki a falnak, még mindig a pólójánál fogva. Gondolatban már legalább kétszer megöltem... - Válaszolj! Részeg voltál? Emlékszel? Miért csináltad azt, amit csináltál? Normális vagy? - ahogy egyre több feszültség csúszik ki a számon, annál hangosabb vagyok.

- É-é-én...

- Ne makogj! Válaszolj! - szorítom még jobban a falnak.

- Csak... csak egy üveg sört ittam, de emlékszem mindenre! Csak a gátlásaim... - elkapta rólam a tekintetét. Fenébe. Reméltem, hogy nem emlékszik. Akkor minden sokkal könnyebb lett volna.

- Akkor... - engedem el. - amit tettél, azt úgy is gondoltad? - Továbbra sem mer rám nézni. Nekem is hatalmas erő kell ahhoz, hogy ne kapjam el a tekintetem és tűnjek el előle. - Figyelj! - lépek egyet hátrébb, hogy kissé kellemesebb légkört teremtsek. - Felejtsünk el mindent, ami tegnap történt, jó?! Elmegyünk az iskolába, letudjuk az edzést, meglátogatom az anyukádat, ahogy ígértem neki és minden megy úgy tovább, ahogy eddig. Áll az alku? - mondom el részletesen a tervemet. Ez tűnik a legésszerűbbnek.

- Igen! Megegyeztünk! - bólogat hevesen.

- Rendben! Moryama-san készített reggelit! Ha elkészültél, gyere le! - kapom fel a bepakolt táskámat és lemegyek a konyhába. Még soha nem éreztem magam ennyire kínosan. Nem értem, hogy is kerülhettem ilyen kapcsolatba ezzel a sráccal. Elvégre semmit sem tudok róla. Csak a nevét, azt, hogy hol lakik, láttam az anyukáját és tudom, hogyan röpizik. De ez közel sem elég ahhoz, hogy így érezzek iránta. Azonban mégis azt érzem, hogy szeretem. Azt hiszem, hogy ő jelenti a vesztem.

Leérve azonnal enni kezdek. Bármit, csak beszélnem ne kelljen, mert abba belehalok. Moryama-san egyszerű rántottát készített. Az íze valami isteni. Főleg, hogy régen ettem már normális reggelit, vagy bármilyen más ételt, amiben ne lett volna műanyag. Alig tartok a felénél, amikor megcsörren a telefonom. Kaza-chan üzent a csoportbeszélgetésbe.

Kaza-chan: Ma nem megyek suliba. T_T Lázam van és nyomom az ágyat.

K.: (Kise-kun) Teleköhögte az egész lakást ><" Egész nap visszhangozni fog a fülem ToT

Sei: a testvéri szeretet... emberek, ez nekem fáj :"D

Shiro: Ha ennyire fáj, miért nem maradsz te is otthon?

Hát ezt rendesen kivesézik, az is biztos. Magamban kuncogva írok én is.

Lor: nem feledkeztünk el vkiről? Monjuk... Kaza-chanról?! *irónia* De mit is várok?! pasiiiik :")

Lor: Na mivan, besértődtünk?! Kaza-chan! Majd elküldöm a házit, hogyha meg valamit oda kellene adnom, elküldöm Kisével.

K.: Engem meg sem kérdezel, hogy elviszem-e? Én be nem teszem többé a lábamat, abba a házba!!!!!!!!! >o<

Lor: te nyomi! Előbb verlek meg, minthogy elhanyagold a húgod!

Sei: oooooooooh! valaki beinduuuult!!!!! AKCIÓ VAN EMBEREK *o*

Shiro: Ajj, fogd be Sei, bezavarsz!

Kaza-chan: Te vagy az én emberem, Lor! <3 Megérdemled, Nee-san! dög vagy! én itt szenvedek, te meg még be is szólsz >< ...

K.: *behúzza fülét-farkát* oké-oké, elviszem xD Egyébként nem kellene Kageyamát is bevenni a csoportba? Lor folyton vele lóg! *ördögi kacaj*

Lor: Hyaaaa! Nem is lógok vele folyton

~ Sei felvette a csoportba: Kageyama ~

~ Sei becenevet állított be Kageyama számára: Lor pasija ~

Lor: Seiiiiiiiiiiiiiiiiiiii! Te rohadék! Ezt azonnal csináld vissza!

Sei: minek? tök igaz XD

Lor: dehogy igfaghsohőu

Sei: wow, nem akarom tudni, hogy mit csinálsz xD

- Add visszaaaaaaaa! - hisztizek a telefonom után kapkodva. De ahelyett, hogy Kageyama ideadná a telefonomat, inkább a közös beszélgetést olvassa. Szépen vagyunk... Hiába kapálózok, képtelen vagyok elérni.

- Hehh? - emeli meg szemöldökeit. - Engem is bevettetek? - a meglepődöttségét kihasználva, szó szerint rávetem magam. Így végre ismét magamnál tudhatom a telefonomat. Az már más kérdés, hogy ismét kínos pózba kerültem. De most nem azt teszem, amit mindig tettem. Magam sem tudom, hogy miért, de lefagyva bámulom a két, ragyogó szemét, ahogy arca kipirul és ahogy hevesen veszi a levegőt. Lehet, hogy el akarom felejteni, a tegnap estét, de ez valami olyan, ami nem fog menni. Érzem, tudom.

- Miért ne vettünk volna be? - kérdezem, elmosolyodva. Magam sem tudom, hogy miért így reagálok. De még mindig nem bírok felkelni.

- Már egy ideje ismerem őket, de még nem beszéltem velük soha. Rám sem néznek. Utálnak, mert folyton parancsolgatok nekik az edzésen. De mit tehetnék, ha nem elég gyorsak? Vagy nem ugranak elég magasra? Te vagy az első, akinek egyből sikerült úgy mozognia, ahogy kellett! Veled is folyton veszekszem! Mindenkivel csak veszekszem. Emiatt nincs mellettem senki! De nem tudom miért csinálom! Ké- - nem akartam, hogy folytassa; az emberek hülyék! Egy puszit nyomok az ajkaira. Azt hiszem, megint kifordultam önmagamból. Azonban elértem a célomat, ugyanis elhallgatott. Kageyama totális lefagyását kihasználva, kikapom a kezéből a telefont.

Igen, én is veszekedtem vele... De az elején ez a veszekedés, igazi vérre menő harc volt, azonban az idő előrehaladtával egyre inkább vált csipkelődéssé, és már csak megszokásból és kedvjavítóként veszekedtünk. De az, hogy így álljanak hozzá, és nem akarják megismerni, az egyáltalán nem emberi.

Lor: boccsesz, Kageyama elcsórta a telóm :")  De Sei-kun! Tényleg csináld vissza!

Sei: Oh, most is ott van? Nem akarom tudni, hogy mit keres ott xDDD

Lor: Ne kombinálj! Hosszú történet, és nem akarsz tudni róla.... De most megyek, valamikor el kell indulni :") A suliban találkozunk! Byebye :D

Ahogy leteszem a telefont, látom, hogy Kageyama még mindig sokkos állapotban van, de legalább már ül. A reggelit letéve elé, várom, hogy megmozduljon, de semmi.

- Hahó! - integetek a szeme előtt.

- Hah? - pillant fel rám kérdően, elkerekedett szemekkel. Ezekkel a szemekkel, olyan aranyosan néz ki. Hiába áltatnám magamat azzal, hogy nem látom aranyosnak. -N-nem az volt, hogy elfelejtjük a tegnap estét? - von kérdőre, zavartan pislogva.

- Hm... Mert? Mi történt este? - mosolygok pont úgy, mintha tényleg mi sem történt volna.

- Öhm... - zavarát inkább az evésbe folytja egy lemondó fejrázás után. A kínos pillanatokat félretéve eszi meg reggelijét, hogy utána minél hamarabb elindulhassunk a suliba.

- Kageyama? - kérdezem pár perc csönd után, az utcán sétálva.

- Hm? - szürcsöl bele a dobozos, ízesített tejébe, amit útközben talált. Folyton ezt issza, mintha függőségben lenne vele.

- Azt mondtad, van egy húgod?! - kezdek bele. Bólint. - Azt mondtad, hogy van egy lova?! - ismét egy bólintás a válasz. - Esetleg... Mesélnél róla?

- Nem tudom mit mesélhetnék. Mit szeretnél tudni? - gondolkodik el, majd hirtelen valami az eszébe jut: - De várj csak! Miért érdekel?

- Én is szeretem a lovakat, csak ennyi - pislogok nagyokat, hogy elhiggye, nincs hátsó szándékom. Holott nagyon is van. Mindent szeretnék megtudni róla. Azt szeretném, ha én lennék az a személy, aki az anyukáján kívül a legtöbbet tud róla. Kageyama egy kissé megilletődött pillantás után, megszólal:

- Igazából én magam sem tudok róla túl sok mindent. Az apámmal él, aki elhagyott minket. Csak néha találkozunk, de elmondása szerint jó volna többet találkozni.

- Akkor miért nem találkoztok többet? - teszem fel azonnal a kérdést. Nem tűnik úgy, mintha Kageyama nem így gondolná, így nem értem, miért találkoznak akkor, mégis olyan keveset.

- Neki ott van a lovaglás, nekem meg a röplabda. Mind a kettőnknek van, ami elveszi az időt, nehéz emellett időt szakítani egymásra.

- Értem - gondolkodom el. Kínosnak kezdem érezni a légkört, így terelek. - Uhm... Kageyama?! - pillantok fel rá. Kérdőn tekint rám vissza.

- Mondd, mit szeretnél!?

- Tudod, meghívtam most hétvégére a csapatot hozzánk! Tudnál edetleg segíteni az előkészületekben?  Egyedül nem bírom azt a sok kaját hazacipelni, apukámat meg nem akarom ezért kirángatni a munkából.

- Persze! Nem ígérem, hogy mindig ráérek, de amikor én nem érek rá akkor te sem, szóval szerintem rendben lesz.

- Köszönöm! - nézek rá vigyorogva. Nem csak azért örülök, mert ugráltathatom Kageyamát, hanem mert addig sem leszek egyedül. Kageyama egy torokköszörülést kövtően bólint. Mire befejezzük a kínos vizekre terelődött beszélgetést, meg is érkezünk a suliba. - Hát, akkor délután az edzésen - köszönök el. - Ja, és anyukádhoz is ma megyek!

- Délután - zárja le ennyivek a témát és már rohan is a dolgára. Éppen úgy, ahogy én is. Azonnal előveszem a telefonomat és privát beszélgetésbe kezdek Kaza-channal. Szerencsémre reggel óta fent van.

Lor: Kaza-chaaan! Segíts!

Kazachan: Mesélj, mi ez a hangulat XD *pletykaszagot érzek*

Lor:  Ne már! Ez komoly! És elég kínos is! Várj egy percet, ha beérek a terembe elmesélem!

Kazachan: Okés, várok!

A telefonomat el nem engedve rohanok be a terembe. Shiro és Sei-kun szerencsére még nimcsenek itt, ahogy Kise-kun sem. Nyugodtan beszélhetek Kaza-channal.

Lor: Szóval....

Kismilliószor kitörlöm az üzenetet újrafogalmazom, mire megállapodok valami mellett.

Lor: Tegnap... Én megcsókoltam Kageyamát. Mármint visszacsókoltam. Ráadásul elmondtam neki az egyik titkomat, este együtt aludtunk és apám meg a bejárónő most szentül hiszik, hogy együtt vagyunk. Pedig a csókról nem is tudnak! De... Reggel azt mondta nekem Kageyama, hogy tegnap ivott... Szerinted mit kellene csinálnom? És mégis miez?

Hosszú percekig várom a választ. Elképzelem, ahogy orrvérezve ugrál előttem. Legalábbis, biztos vagyok benne, hogy ebben a helyzetben ő ezt teszi.

Lor: Ha kifanoltad magad, válaszolhatnál is... ><"

Kazachan: Persze persze, sajnálom! Hát, nővérkém! Gratulálok! Bepasiztál! <3 De azt megkérdezted, hogy emlékszik-e? Vagy hogy mennyit ivott???

Lor: Azt mondta, h emlékszik mindenre... Csak amikor iszik, kivetkőzi a gátlásait.

Kazachan: Akkor mm tuti, hogy bepasiztál! Gratulálok <3

Lor: De megbeszéltül, hogy elfelejtjük... De én ennek ellenére is lekaptam. És fáj, hogy ezt mondta! TwT

Kazachan: Valaki nagyon szerelmes <3 De taka órára! Nemsoká csengetnek!

Lor: Rendben! Majd küldöm a házit!

Kazachan: Okké, kitartást ^^

Ingerülten fújom ki a levegőt, ahogy elterülök a padon. Ekkor érkezik meg Shiro.
- Hát szia! Mi ez a fancsali kép? - ül oda hozzám.

- Nem tudom - tépem a hajamat. - Nem értek semmit, ami velem történik... Még Kaza-chan is félreért. És nem tudom, hogy kinek van igaza! - verem be ismét a fejemet a padba.

- Hadd nézzem, majd én segítek! - hallom a hangján, ahogy vigyorok. Először azt hiszem, hogy majd hozzám vág, megint valami kaját, de hosszú csönd után, gyanakodni kezdek. Fejemet felkapva konstatálom, ahogy a telefonomat nézegeti. Konkrétan azt a beszélgetést, amit Kaza-channal folytattam az imént.

- Héj! Add azt vissza! - nyúlok érte, de ő elkapja a kezét, vele együtt a telefonomat is.
- Bepasiztál! - mondja a kelleténél hangosabban. Minden szem ránk szegeződik. Ekkor lép be Sei-kun is. Időzítés... Az van.

- Komolyan? - ül le ő is mellém.

- Dehogyis! Nincs az az isten!! - ellenkeznék.
- Ja, csak Kageyama! - von vállat Shiro, majd visszaadja a telefonomat.

- Ez nem igaaaaz! - hisztizek. Az osztálytársak kihallgatva a beszélgetésünket, jönnek "részvétet nyílvánítani" Kageyamához. Miért utálja mindenki, amior tök cuki tud lenni???

- Megyek veszek valamit a büfében csengő előtt! Jön valaki? Vagy kértek valamit?

- Valami ütős van? - kínlódok látványosan.

- Nincs! Max ha árulnak baseball ütőt! - elnevetem magam a viccen, amitől egy kicsit lazul a hangulatom.

- Én jövök veled! - áll fel Sei-kun is (nem, nem úgy áll fel).

Visszafekszem a padra és az életem céljáról és miértjéről kezdek gondolkodni. Éppen kezdenek érdekes dolgok is az eszembe jutni, mikor egy erős hang szeli át a termet, engem megcélozva:

- Lor, itt az urad! - és az ajtóban ott áll Kageyama, engem várva.