2016. július 25., hétfő

Chapter Three

 "Térj észhez!"

- Ezt te sem gondolhatod komolyan?! - emeli fel a hangját Kageyama már sokadszorra. Én már kezdek hozzászokni a tudathoz, így nem szólok semmit. Kageyama azonban még mindig képtelen megemészteni.
- Kageyama! Már az elején azt szerettem volna, hogy te hozd szintre Laurelt, de most, hogy láttalak titeket együtt is játszani, még inkább így gondolom - meglepődök Hide-kun szavain. Ahogy Kageyama is, aki szólásra nyitja a száját. - És Kageyama! Nincs ellenvetés! Nem csak a ti, de az egész csapat érdekeit szolgálja! - ezzel a mondatával a fiatalabb fiúba folytja a szót.
Pár másodpercnyi csend áll be közénk, majd Hide-kun a kezembe nyomja az elsősegély dobozt.
- Ha kész vagytok beszállhattok! Bár ajánlanék még 10 perc szünetet... Kageyama, tényleg elég sápadt vagy!
Kageyama felhúzza magát az edző szavain, de karját megfogva tartom vissza a beszólástól. Ahogy megragadom a karját, a meglepetés erejét használva, leültetem a kispadra, bár igazából inkább csak esik. Értetlenül néz rám, én pedig ignorálva őt a dobozzal kezdek bajolni. Szó szerint, hiszen az ujjamat sikerült hátratörnöm, mint minden egyes alkalommal, amikor feladok. Lila lett és csúnyán bedagadt. Mozgatni is fáj, de csak a dobozzal törődök, elvégre még vissza kell majd állnom a játékba.
Miután leküzdöttem azt a csúnya, piros szörnyet, kiszedtem egy kis vattát és a fertőtlenítőt. A színtelen folyadékot a vattára öntöm és Kageyama felé fordulok. Mire felé nyúlnék, elhajol és kissé ijedten bámul rám.
- A nagy, kemény Kageyama, csak nem fél a fertőtlenítőtől? - tarkójánál fogva húzom vissza és tartom ott, amíg a pamaccsal megpróbálom olyan óvatosan fertőtleníteni a sebet, amennyire csak tudom. Kicsit még így is felszisszen, de akkor is ellenkezik:
- Különben meg nem félek a fertőtlenítőtől, csak attól, hogy meg akarsz...
- Ölni? Nos, igen, de azt nem itt csinálnám és nem egy vattapamaccsal... És úgy csinálnám, hogy egy szemtanú se legyen, és ne rám mutassanak a bizonyítékok - vigyorgok rá, majd kikutatok egy sebtapaszt. - Nyugi, nem is sebtapasszal akarlak kicsinálni! - mutatom fel az említett tárgyat. Felragasztom a tapaszt, és ezúttal nem húzódik el.
- Köszönöm - tapogatja meg a homlokát. Azt hittem, hogy nem ismeri ezt a kifejezést.
- Nincs mit! Máris jövök! - megragadom az elsősegély dobozt és felállok, de a feketehajú megragadja a kezemet és visszaültet. Felhúzott szemöldökkel néztem rá, hogy mit akarhat. De nem válaszolt, csak kiszedi a kezemből a dobozt. Most komolyan képes lefertőtleníteni? Elvileg utáljuk egymást?! Jó, én is megcsináltam neki, de... én nem is utálom annyira, mint ő engem. Végigcsinálja ugyanazt, amit én is tettem. A pamacs segítségével kitisztítja a sebemet. Nem mondom, hogy nem fáj, de meglehetősen kellemetlen.
- A kezeddel... - kezd bele, nem nézve az említett testrészemre, mely most az ölemben pihen. - ... most történt?
A kezem kétségtelenül kísérteties színt öltött fel. Az alkarom nem csak vörös, de apró pontokban bevérzések és lila vagy éppen zöld, tenyérnyi nagyságú véraláfutások tarkítják, szó szerint. A kezem... a kézfejem és az ujjaim, ugyan olyan árnyalatú lilák, ujjaim pedig virsli méretűre dagadtak. Rosszabbul néz ki, mint amilyen valójában. Kicsit fura, de régen is hamar megszokta a strapát.
- Egy része - tudom végül. Nem akarom az orrára kötni, hogy milyen könnyen tropára tudom tenni a kezemet. Még mindig azon kattog az agyam, hogy miért figyelt fel egy ilyen kis pitiáner dologra, mikor ismét megtöri a kettőnk közé állt csendet:
- Kész! De gyere velem! - feláll és int fejével, hogy menjek. Ahogy én is felállok, és megteszem az első lépést, majdhogynem sírva fakadok. De komolyan. Amíg ültem elfeledkeztem arról, hogy mennyire is fáj a térdem. A kezdeti fájdalmat leküzdve próbálok arra koncentrálni, hogy ne bicegjek egy kicsit sem. Ha Kageyama, vagy Hide-kun meglátná, szerintem halott volnék, attól a perctől kezdve. Annak a következményeképp, hogy a lehető legfájdalommentesebben próbálok menni, a gyorsaságom előjele már-már mínuszos.
Kageyama meg is elégeli, így karon fog, meglepő finomsággal és gyorsabb tempót diktál, mire fájdalmasan felszisszenek.
- Mi a baj? - áll meg azonnal, és fordul hátra.
- Hm? Baj? - tettetem a hülyét. - Jaaaa... - vigyorodom el. - Csak beleakadt egy hajszálam a sebtapaszba és megpróbáltam kiszedni - ekkora hazugságot. Ennél átlátszóbb nem is lehetett volna.
- Milyen hülyeség ez? - futnak fel szemöldökei a homloka közepéig.
- Fogadok, hogy neked sem esik jól! - azzal odalépek hozzá és mielőtt még felfoghatna bármit is, kitépem az egyik hajszálát. Azt hiszem, hogy nagyon beüthettem a fejemet. Veszélyes dolgokat kezdek produkálni.
- Te őrült! - kap a hajához.
- Ahha! - úgy érzem magam, mint aki részeg. De vajon miért? - De miért raboltál el? Csak nem te vagy a hétfejű sárkány? - nevetek fel. Ezt nem gondolhatom komolyan! Honnan jönnek ezek? És miért mondom ki őket és miért nem csak gondolok rájuk?
- Ennyire kemény lenne a fejem? - gondolkodik el hangosan a fiú, majd újra elindul, engem karon fogva, továbbra is azzal a meglepő óvatossággal, mint az előbb.
- Ah! Kageyama! - állok meg. Ha nekem tovább kell mennem, belehalok. Túl régóta nem strapáltam a térdem és most a kisebb dolog is jobban megviseli.
- Mivan már megint? - nem bírom tovább, egyszerűen csak a földre rogyok... most már a seggem is fájni fog.
- Fáj! - remeg meg a hangom. Nagyon fáj, majdhogynem sírni támad kedvem. Egy árva könnycsepp végig is szalad az arcomon.
- Mutasd! - leguggol elém és a térdvédőmet levéve nézi meg, hogy mi baja lehet a térdemnek. - A fájdalom, valószínű csak átmeneti, de be fog lilulni holnapra és fájdalmas lesz a térdelés. Egyébként semmi komoly, csak időre van szüksége.
- Woah, honnan tudod? - kérdezem, akár egy gyerek, aki el van kápráztatva.
- Ugyan ez volt velem is - mondta, majd felvesz az ölébe, hercegnőpózban. Most... megtisztelve kellene éreznem magam? Leginkább csak részegnek érzem magam...
- Kageyama... miért vagyok részeg? - hajtom fejemet a nyakába. Izzadt, mégis tusfürdő illata van. És öblítő, meg sampon és dezodor... meg... bőr? Cserzett bőr? Mint a lovak nyerge?
- Nem vagy részeg, a fájdalom kábít...
- Neked van lovad?
- Nem nekem, a húgomnak, de honnan tudod? - jé, hol vagyunk? Ez a suli épülete, de ebben a részében még nem voltam. Ezek szerint itt van az elsősegélyszoba. Csak úgy benyit és lefektet az egyik ágyra. Nincs bent senki rajtunk kívül.
- Cserzett bőr... érződött az illata - hanyatlok a párnára. Jól esik. Csak egy kicsit... pihenni... Nem! Vissza kell mennem. - Kage...
- Igen? - fogja meg a kezemet. Miért ilyen kedves velem?
- Maradj velem, kérlek! - a szemeim elnehezülnek, majd minden sötét lesz. Csak Kageyama kezének melegét érzem és hangját hallom, ahogy megígéri, hogy marad.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de ahogy kinyitom a szemeimet Kageyama nincs mellettem. Pontosabban senki sincs mellettem. Kicsit kétségbeesek, hiszen nem ismerem az épület ezen szárnyát... Hogy találok így vissza a cuccomhoz?
Hirtelen kinyílik az ajtó. Kageyama lép be, kezében a cuccal. Lassan felülök, hogy kényelmesebb legyen.
- Oh, felébredtél? - pakol le, az ágy melletti székre. - Hide-kun hívott, hogy vége az edzésnek és az öltözőt is zárják, így elhoztam a cuccod.
- Köszönöm! - gyorsan kikutatom a telefonom és megnézem, mennyi az idő. 18:11. Elszaladt az idő. Van két nem fogadott hívásom Apától. - Egy pillanat - mondom a fiúnak, majd tárcsázom Apa számát.
- Szia, Apa!
- Kicsim! Minden rendben? Nem vetted fel a telefont!
- Igen, csak e-edzésem volt - nem akarom neki elmondani, hogy ismét volt pánikrohamom és el is ájultam... Éppen elég lesz a sántikálásomat és a karomat megmagyarázni... - Mit szeretnél?
- Akkor megnyugodtam! Tízre otthon vagyok, viszek haza kínait! És... beszélnünk kell. Az új bejárónőről!
- Micsoda? Apa! Én is tudok takarítani! Minek bejárónő!
- Kincsem! Te is tudod, hogy nem egészséges mindig rendelt kaját enni!
- Akkor megtanulok főzni!
- Ez nem ilyen egyszerű!
- De nem akaro-
- Kincsem, ezt otthon megbeszéljük! Mennem kell, vár a munka! Vigyázz magadra!
- Szia, Apa, te is! - azzal leteszi. Sóhajtva nézek a telefonomra. Nem akarok bejárónőt. Illetve... jól jön, csak ne "férfi" legyen. Az utolsó "bejárónőnk" ugyanis férfi volt. Egy fiatal férfi, akinek bejöttem. Gusztustalan módon próbált nyomulni. Ha nem tanultam volna önvédelmet, szerintem meg is erőszakolt volna. Így viszont megkötözve, a pincében várta, hogy apám hazaérjen... Elvileg azóta börtönben van.
- Nem tudsz főzni? - a lényeg megmaradt Kageyamának. Vagy lehet, hogy csak ennyit ért angolul? Áh, nem hinném, bunkósága ellenére okosnak néz ki.
- De, tudok! - húzom fel az orrom, de inkább csak játékosan. - Isteni ráment készítek! - nevetem el magam, mire, meglepetésemre, Kageyama is elneveti magát.
- Azta, a konyha ördöge!
- Most viccet csinálsz belőle, de ha megkóstolod, nem tudsz neki ellenállni! - vigyorgok szélesen. Ekkor eszembe jut, hogy meghívhatnám vacsira, a segítségéért. - A... Korábbit... Köszönöm - nézek rá, valóban hálásan.
- Nincs mit! Olyan esetlen voltál! Pont, mint a húgom! - neveti el magát. Érdekes, de a hangjából nem hallok gúnyt. Tettetett sértődéssel húzom fel az orrom.
- Meg akartalak hívni a híres ramenemre... De így nem foglak! - nyújtom ki rá végül a nyelvemet.
- És... Ha én készítek valami ehetőt? Ami nem ramen?
- De már így is tartozom neked!
- Lehet, de jobb lenne, ha még pihentetnéd a lábad! Majd csinálsz nekem máskor rament. Viszont én már éhes vagyok, szóval ennünk kellene valamit!
- Akkor menjünk étterembe!
- De az olyan, mintha randiznánk... fúj! Ja, és hallottam, amit apukáddal beszéltetek! Úgyhogy hazakísérlek és csinálok vacsorát!
- Tudtam, hogy kellett volna szereznem egy királyi ételkóstolót!
- Nem foglak megmérgezni, mert én is abból eszem! Micsoda feltételezés! - háborodik fel. Fura... olyan jól elbeszélgetek vele, pedig olyan szemét volt velem. Lehet, hogy... megkedvelt? Az jó volna, mert jó érzéssel tölt el, vele beszélgetni.
- Jó, áll az alku! - adom be a derekam végül, bár amúgy is rábólintottam volna.
- Akkor... mehetünk is? - csak bólintok, mire ölbe vesz... ismét.
- Öhm izé... Muszáj így? - utalok a szexi pózra. Hercegnő... utálom őket, fúj! Nyafognak, naivak és azt hiszik, hogy létezik fehér ló, miközben csak szürke van... (*)
- Igen! A lábad, emlékszel? - úgy tesz, mintha nem emlékeznék, de inkább csak hagyom. A cuccomat is felveszi... A táskámat a vállára kapja, a többit nekem adja. Basszus, baromi jó állóképessége van. Pedig még mindig sápadt.
- Elbírsz? Elég... nehéz vagyok! És még mindig sápadt vagy!
- Nem vagy nehéz! Sőt, meglepően könnyű. És nem vagyok sápadt, csak fehér a bőröm! - ellenkezik, de ebben úgyis én győzök!
- Szóval kövérnek látszom! - női praktika... imádom. Persze iróniával. Csak kihasználni szeretem, de nem az én világom. - És tudom a különbséget aközött, hogy valakinek fehér a bőre, vagy sápadt!
- Hát, igen. Itteni szemmel mindenki kövér! A csajok 80 százaléka anorexiás. Csodálkozol?! - najó, ezt a harcot mégis vesztettem. - És hiába nézek ki úgy, ahogy, teljesen jól vagyok! - ebben is hasonlít rám. Nem akarja, hogy sajnálják.
- Itt balra! - zárom le ennyivel a témát. - A fekete kapus a mi házunk!
- Akarod mondani... kastély?! - utal a házunk nagyságára. Hát... a régi nagyobb volt és a környéken a legkisebb ház az volt.
- Maradjunk a NAAAGY családi háznál! Kérem a pulcsim! - nyújtom a kezemet az említett tárgy irányába. Ahogy megkapom, elkezdek kutatni a zsebében a kulcsom után, amit pár másodperc után meg is találok; pont mire az ajtóhoz érünk.
- Azért most már igazán letehetnél! - ficánkolok a karjai között, mire végre hajlandó letenni.
- Ti tényleg olyan gazdagok vagytok, amilyennek mondtak! - húzza végig ujját a kovácsoltvas kapun.
- Nem mindig voltunk ennyire a létra tetején - fejtem ki, a lehető legjobban. Beengedem magunkat, majd vissza is zárom a kaput. Bepötyögöm a riasztó kódját. - A kód 0511, de ha be mersz törni, megöllek! - mondom neki, a bejárati ajtót kinyitva.
- De ha tudom a kódot, ami a 0511, - hangsúlyozza ki, hogy megjegyezte a számot. - akkor már nem is számít betörésnek, nem?
- Akkor mondom másképp! Ha az engedélyem nélkül lépsz át a küszöbön, nem lesz többé gyereked! - fordulok szembe vele a folyosón megállva. A lábam milliószor jobb, mint amilyen volt, de kicsit még mindig sajog. Ahogy megpillantom Kageyamát, kitör belőlem a röhögés. Amilyen gyorsan csak tudom, előkapom a telefonomat és lövök róla egy sztárfotót. Kell valamilyen eszköz, amivel zsarolni tudom. A helyzet a következő: Kageyama olyan fejet vág, mintha az ígéretemet, miszerint nem lesz nemzőképes, éppen most váltottam volna be; a lába lépés közben megállt a küszöb felett és mind a két kezével, nemesebbik felét védte.
- Azt azonnal töröld ki! - rohan utánam, mire csak lezárom a telefonom és a hátam mögé dugom.
- Arra várhatsz! - vigyorodok el kajánul. - Ezzel foglak zsarolni életed végéig!
Kageyama ezen kijelentésemen felbuzdulva ismét megpróbálja megszerezni a telefonomat. De még ha meg is szerzi... nem tudja a kódomat. Hosszú karja van, ugyanis elérte a hátam mögé rejtett telefonomat, de hozzáférni már nem tud. Hiába csinál akármit...
- Azonnal add meg a kódot!
- Nem!
- Kérem!
- Soha!
- Akkor ne add meg!
- Akkor majd megzsarollak!
- Úgyis velem edzel! - adja vissza a telefonomat. A fenébe, hogy elfelejtettem!
- Franc, tessék, kitöröltem! - mutatom felé a képernyőt. Az már megint más kérdés, hogy nem csak oda menti el a képeket, ahol ő láthatja. Okos telefon, majd később kap jutalomfalatot is...
- Helyes! - fonja össze karját diadalittasan a mellkasa előtt. - Szóval, merre van a konyha?
- Arra! - nyújtom ki a bal kezemet.
A házunk emeletes ház lévén meglehetősen tágas. A földszinten van a nappali, ahová a folyosóról juthatunk be. A folyosó másik oldalán van a konyha az étkezővel. A folyosó legvégén található a lépcső, annak az aljában pedig egy fürdő és egy szoba. Ha apukám későn ér haza és nem akar zavarni az emeleten, akkor itt alszik. Az emelet hasonló a földszinthez, annyi különbséggel, hogy négy szoba nyílt belőle, nem pedig kettő. A jobb oldali, hátsó szoba, az én szobám. Vele szemben van apum szobája, ami hasonló nagyságú, mint az enyém. A különbség az, hogy az ő szobájából külön dolgozó is nyílt, ahová a folyosóról is be lehetett jutni. Ez volt a baloldal első ajtaja. A jobb első szoba egy, jelenleg raktárnak használt vendégszoba. Mivel még mindig nem sikerült kipakolni mindent; a dobozokat csak egymásra pakolva betuszkoltuk ebbe a szobába.
- De előtte öltözz át, ne koszold össze az egyenruhád! - apának biztos nem fog hiányozni egy felső meg egy melegítőgatya.
- Elég egy kötény is!
- Hogy... Mi? - anyám hordott kötényt egyedül, ebben a családban. Szóval kidobtuk az összeset. Azt sem tudom, hogy konyha minek van, mikor szinte soha nem főzünk, csak rendelünk.
- Kötény! Tudod, ami a nyaka-
- Tudom, hogy mi az! De nálunk olyat keresve sem találsz! - csak egy értetlen fejet kapok. Nem, ezt nem fogom vele megosztani. - Hozok ruhát! - tekintem ennyivel lezártnak a témát. - Addig szétnézhetsz a hűtőben! Szerencsére pont tegnap voltunk bevásárolni.
Ezzel magára hagyom a gondolataival. Jómagam felszaladnék az emeletre, de a dolog ott szakad meg, hogy már a vízszintes talajon való szaladás gondot jelent, nem hogy a lépcső. Szóval, csak szép lassan, egyesével... Felmegyek, és apum gardróbjába szabadulok. Igazából, amióta az eszemet tudom, én vettem neki a ruháit, így pontosan tudom, hogy melyik milyen, és nagy volna-e Kageyamára vagy sem. Szerencsére apám egyáltalán nem mondható még testesnek sem, így még ha lógni is fog Kageyamán a ruha, akkor sem lesz vészes.
Végül egy szürke, viszonylag testhezálló melegítőgatyát és egy kisebb méretű rövid ujjú akad a kezembe. Visszaindulok zsörtölődő vendégemhez, legyűrve az ismét elém került akadályt és a kezébe nyomom a ruhákat.
- Tessék! Ha valamelyik nagy, vagy netán kicsi, szólj, és kerítek másikat!
- Ugye, nem a bátyád ruhái, aki ha meglátja, hogy rajtam vannak, megöl?! - veszi el tőlem, de továbbra is csak kérdőn bámul a szemembe.
- Nincs testvérem és ezek az apám ruhái, aki, még ha meg is próbálna kinyírni, a nézésemmel képes lennék leállítani - fejtem ki, röviden és tömören.
- Akkor megnyugodtam. Amíg ezeket átveszem, elővennél néhány edényt, tányért és fakanalat?
- Persze! A fürdő a lépcsőfeljáró mellett van, a folyosó végén! - hagyom meg neki az utasítást. Amint eltűnik az ajtóból, nekiállok keresgélni azokat a dolgokat, amiket mondott. Mire mindent kiteszek, Kageyama is visszaér. Nos... A szemmértékem jónak bizonyult, de amit láttam, arra nem voltam felkészülve. Sem az egyenruhában, sem abban a felsőben, amiben röpizett nem látszott, hogy ilyen izmos volna. Oké, a karján látszott, de a mellkasán vagy hasán egyáltalán nem. Na, jó, akkor most másra figyelünk!
- Kell még valami?
- Nem! Csak ülj le és pihenj! - azzal minden átmenet nélkül leültet a konyhapult másik oldalán lévő bárszékek egyikére. Kicsit megszeppenten konstatálom hirtelen jött és effajta határozottságát. - Viszont ha valamit nem találok, segíthetsz és megmondhatod, hogy merre van - mint utolsó parancsára, csak bólintok egyet és a telefonomat elővéve nézek fel facebookra. Nem igazán szoktam használni; csak a kedvenc sportolóim, festőim és zenészeim oldalai vagy fan-oldalai vannak bejelölve. Mi mást is tehetnék, ha barátaim száma minimális?!
Meglepődve látom, hogy van öt ismerős jelölésem. Kaza-chan, Sei-kun, Shiro, Hide-kun és Kise-kun. Vigyorogva bámulom a telefonom kijelzőjét. Szerintem fogyatékosnak nézhetek ki, de képtelen vagyok uralkodni magamon. Örömködve jelölöm őket vissza, majd le is teszem a készüléket.
- Apukád mindig ilyen későn ér haza? - töri meg a hosszú percek óta közénk állt csendet Kageyama.
- Most korán jön. Általában nagyon későn érkezik, bár igazából korán, mert az már hajnal. Azt nem tudom, hogy mikor oldja meg az alvást - gondolkodom el hangosan.
- Nem rossz? Gondolom, alig van veled?!
- De, rossz, viszont nincs mit tenni! Neki ez nem csak a munkája, hanem az élete is. Amióta a... - mondjam el? Anyám elvesztése mai napig fáj, pedig lassan már egy éve. A fájdalom ugyan már nem olyan intenzív, de nem szívesen mondom el olyanoknak, akiket csak néhány napja ismerek, ráadásul még nem is a szívem csücske. Mégis, valami arra késztet, hogy elmondjam neki. De vajon miért? És mi lehet az? - Anyám halála óta beletemetkezett a munkába. Persze foglalkozik velem is, de közel sincs olyan kapcsolatunk, mint amikor Anya még élt. Azt hiszem Anya volt az, aki összetartott minket... - Kageyama megáll a zöldség mosásában, gondolom, ahogy eljut az agyáig, mit is jelentenek azok a szavak, amiket mondtam. Pár perc csend telepszik ránk, ahogy Kageyama tovább készíti az ételt, amit még mindig nem tudom, hogy pontosan mi is lesz.
- Amit korábban mondtam... - hajtja le a fejét miközben zöldséget szeletel és odarakja a tésztát főni. - Sajnálom! - ebben a percben változott meg a véleményem erről a srácról. Ugyanis az, hogy képes volt megbocsátani, sok mindent elárul róla. Ahhoz, hogy valaki bocsánatot kérjen, hatalmas alázatra van szükség és úgy tűnik, benne megvan.
- Semmi gond, megértem - kissé elpirultam szavai hallatán.
- Tudod... Nekem a röplabda az életem, ezért reagáltam úgy, ahogy. Soha nem szerettem, ha valaki nem bizonyít, mégis elismert. De amikor láttam, hogy hogyan játszol, rájöttem, hogy a véredben van, csak még tanulnod kell - folytatja a zöldségek vagdosását. A szavaira nem tudok mit reagálni, csak ülök és próbálom felfogni, hogy mit is jelent az, amit mondott.
- Megértem - nyögök ki egyszerre csak ennyit. - Ami azt illeti nekem is van hasonló, így azt hiszem, tudom, hogy mit érzel - hajtom le a fejemet, ha netán felnézne, se találkozzon a tekintetünk. De ő nem néz fel. Csak továbbra is aprítja a zöldséget.
Ezután beáll közénk a csönd. Az elején még kínosnak érzem, de aztán rájövök, hogy ez csak csönd. Csak nézem, ahogy főz, - mellesleg szerintem jól áll neki - tesz-vesz és összehúzza a szemöldökét a koncentrálás közben.
Azt hiszem elérkezett az az idő. Az idő, amikor elkezdem értékelni Kageyamát és a tetteit. És ez számomra egy veszélyes időszak. Ugyanis előfordulhat, hogy beleesek. De nem akarom. Attól függetlenül, hogy néha kedves és normális, nem feltétlen a szívem csücske, és nem is kell annak lennie.
- Az evőeszköz, hol van? - ránt ki a gondolataimból ezzel a mondatával.
- Középső fiók! - mutatom is, hogy biztos lehessen benne.
Ahogy kiszedi az említett tárgyat, illetve tárgyakat, már tálal is. A mellettem lévő bárszéken foglal helyet és diadalittasan elvigyorodik.
- Jó étvágyat! - szólal meg, majd már venne is belőle az evőeszközére mikor szavaimmal, mozdulata közepébe vágok.
- És honnan tudjam, hogy nem raktál bele mérget? - vonom fel a szemöldököm. Igyekszek komoly maradni, de éreztetni azt, hogy csak viccből mondom.
- Akkor én nem ennék belőle... - mondja a logikus választ, majd vele nem törődve tovább, enni kezdi a saját adagját. Jómagam csak halkan felkuncogok, majd szintén enni kezdek.
Ahogy az első falat a számba kerül, azt hiszem, hogy azonnal bőgni kezdek. Ez... pontosan olyan soba tészta, mint amilyet Anya is készített nekem. A zöldségek aránya és a fűszerek is... Nem teszek semmit, csak bámulom az ételt és próbálom feldolgozni a bennem kavargó érzéseket. De valahogy nem megy. A könnyem csorog, de egy hangot sem adok ki. Meg sem nyikkanok, és meg sem mozdulok.
- Mi a baj? Csíp? - rángat ki a gondolataimból Kageyama. Már-már el is feledkeztem róla, hogy itt van.
- Tessék? - kapom hirtelen felé a fejemet. - J-ja hogy az... Nem, nagyon finom! - erőltetek magamra egy mosolyt, ami azért annyira nem is erőltetett.
- Ennek örülök! - mosolyodik el ő is, majd tovább eszi az adagját.
Ahogy befejezzük az evést felállok és a mosatlannal együtt a mosogatóhoz lépek. Mert mosogatógépünk, azért nincs...
- Hagyd, majd én! - lép mellém Kageyama is, de csak elhessegetem.
- Te csináltad meg! Legalább a mosogatást én hadd csináljam!
- A lá-
- Nem szaladgálok, csak egy helyben állok! És nem sokáig - kizárt, hogy ennyi mindennel hagyom, hogy tartozzon nekem! Ez túl sok lehetőség a kihasználásomra. Végül megadóan ül vissza a székére. Mire készem vagyok, ő már a telefonján pötyög valamit. Ahogy látom, üzenetet ír. De nem akarom beleütni az orromat.
- Kérsz valamit inni? - kérdezem, miután leraktam a két előszedett poharat az asztalra.
- Egy pohár víz jól esne, köszönöm! - fel sem néz a telefonjából. A kis kocka... Has...
- Tessék! - tolom elé a vizet, mire végre hajlandó kikandikálni a telefonja mögül. Azonnal el is teszi.
- Köszi! - miközben lassan kortyolgatjuk a hűvös vizet azon gondolkodom, hogy mit kellene csinálnunk kettesben, még két órán keresztül. Talán filmet kellene néznünk? Játszani valamit a gépen? Beszélgetni? De miről?
- Minden rendben Laurel?!
- Eh? - kapom fel a fejem. Miért jövök ilyenkor zavarba?
- Tördeled az ujjaidat! Nem kellene! - elveszi a poharakat, mielőtt felfoghatnám, hogy mi is történik, és el is mossa.
- Csak elgondolkodtam! - vigyorodom el kissé kínosan. - Gyere, menjünk - a szobámba nem hívhatom! Az totál félreérthető! - át a nappaliba!
Csak bólint, majd követ az említett helységbe.
- Akkor megbeszéljük, hogy mikor legyenek az edzések? - veti fel azonnal az ötletet! Tökéletes! Letelepedek a kanapéra és az ölembe veszem a laptopomat, hogy lássam magam előtt az órarendemet. Megpaskolom magam mellett a helyet, ezzel mutatva neki, hogy üljön le.
- Mivel a suli csak nyolc negyvenkor kezdődik, hétfőn és csütörtökön megyünk órák előtti edzésre. Kedden délután, öttől, fél nyolcig - a szerdát nézve elgondolkodik. - Szerdára már nem kellene még egy délelőtti edzés, szóval azt majd a rendes edzés után tartjuk. Pénteken már békén hagylak. De ha elmarad valamelyik edzés, akkor hétvégén találkozunk - ezt alig bírtam felírni, nem hogy felfogni. Szerencsémre itt később kezdődik az iskola, így az órák előtti edzés nem lesz annyira megerőltető. Viszont hetente minimum négyszer találkozom Kageyamával. És van egy olyan sejtésem, hogy nem kicsi izomlázam lesz az elkövetkezendő időben.
- Te komolyan vetted a kínzásomat! - nézem a kiegészített órarendemet. Búcsút inthetek a szabadidőmnek.
- Nem kínzás! - dől hátra a kanapén. - Meg kell erősödnöd! Máskülönben úgy fogsz hullani, mint ahogyan ma is tetted! - mondja, az ájulásomra utalva. Erre csak bosszankodva, égő arccal hajtom le a fejemet. - Azért ennyire nem kell szégyellni! Majd hozzászoksz! - hatásszünet. - Viszont Hide-kunnal beszélnem kell, mert az eheti edzéseket kihagyjuk!
- Mi? Miért? - kapom fel azonnal a fejem. Ugye nem akarja, hogy csak vele legyek? Oh anyám! Meg fogok halni!
- Most nem edzhetsz úgy, mintha nem lenne veled semmi. Szóval velem leszel akkor is! Viszont így egy egész hét kimarad - gondolkodik a homlokát ráncolva.
- Könyörgöm ne kínozz meg! - hanyatlok a párnára, a kanapé karfájába verve a fejem... Hurrá! Ettől szerencsétlenebb, nem nagyon lehetek. - Áuuu... Még ez is! - fogom a fejem, kissé hisztisebb hangnemre váltva.
- Oh, te szerencsétlen! - nevet hangosan, majd megpróbál felhúzni a fekvő pózból, ülőbe. De olyannyira váratlanul ér, hogy ha nem kapaszkodom meg Kageyama vállában, ezzel magamhoz rántva őt, akkor lefordulnék a kényelmes ülőalkalmatosságról, aminek az imént találtam meg az egyetlen kemény pontját.
- Úgy tűnik ragályos! - nevetek most már én is elengedve Kageyamát.
Hosszú-hosszú percekig nevetünk még ehhez hasonló badarságokon, mikor megcsörren a telefonom. Ismeretlen szám, de valahol már biztosan láttam. Lehet, hogy az előző telefonomban benne volt ez a szám.
- Hallo? - veszem fel a telefonomat japánul.
- Rose? - szól bele egy férfi. - Te vagy az, Rose? - Noel... Ez Noel!
Ahogy felfogom, azonnal le is teszem és a telefont a földre hajítom, és még az sem érdekel, ha valami baja lesz.
- Laurel? Mi a baj? Ki volt az? - Kageyama szavai rángatnak ki az újabb, pánikrohamom előtti állapotból.
- Cs-csak egy ismerősöm... - harapom el a szavakat.
- Akit, ha jól sejtem, nem akartál, még hallani sem?! - a telefonom újra csörögni kezd. Nincs az az isten, amiért ezt a hívást fogadnám! - Nem akarod felvenni?
- Dehogy! - rázom hevesen a fejemet.
- Mi van, ha apukád az? - teszi fel a kérdést. Ahogy felfogom szavainak értelmét, a kanapéról felpattanva a telefonomhoz rohanok. Apa az. Honnan... Tudta?
- I-igen?
- Kicsim! Kinyitod nekem a kaput?
- Apa! Már megint nem vitted a távirányítót? - trappolok a TV melletti polchoz és a kulcsos tartóból kihalászom a kapu nyitóját.
- Szerintem, ha a kezemhez kötnéd is elhagynám! - nevet bele a telefonba, mire én is felnevetek. - Köszi, Kincsem! - teszi le a telefont, ahogy kinyitom a kaput.
- Megjött Apa! - fordulok Kageyama felé. - Semmiképpen ne magázd! - adom ki az utasítást.
- Akkor én megyek is, csak köszönök apukádnak! - áll fel a kanapéról.
- Ugyan már! Késő van! Ne mászkálj az utcán! Apukám amúgy sem engedné meg, hogy hazamenj ilyenkor.
- De nem akarok zavarni! - kezdi el piszkálni a kezét.
- Nem zavarsz, és ha apumat megkérdezed, ugyan ezt fogja mondani.
- Szia, Kincsem! - lép be Apa, még azelőtt, hogy Kageyama elslisszolhatna.
- Szia, Apa! - futok oda hozzá és ölelem magamhoz szorosan. Legalább, mintha ezer éve nem láttam volna.
- Most már elengedhetsz! Nem kapok levegőt! - eltol magától, majd tekintete Kageyamán állapodik meg.
- Apa, ő Kageyama, Kageyama ő pedig az apám - mutatom be őket egymásnak.
- Örvendek a találkozásnak! - megforgatom a szemeimet. Ugyan ezzel a mondatával nem magázta, de eléggé formális. Pedig én mondtam!
- Én is örülök Kageyama, de kérlek, tegezz! - Apa hozza a szokásos formáját. - Ettetek már?
- Ahha - vigyorgok. - Kageyama főzött.
- Köszönöm! - neveti el magát. - A lányom legalább egy éve nem evett semmi egészségeset.
- Mintha te ettél volna! - durcizok karba tett kézzel.
- Az iskolából ismeritek egymást? - kérdezi Apa. Kíváncsi apamód bekapcsolva. Legalább egy órán keresztül, egyfolytában kérdezni fog mindenről. Mindig is féltett a pasiktól, de miután a drága "bejárónőnk" rájött, hogy "szeret" még inkább elővigyázatos.
- Képzeld Apa! - ülök vissza a kanapéra. Kageyama mellém ül, míg Apa a fotelben foglal helyet. - Ugyan abba a röpiklubba jár, mint én, miután véletlenségből pont egy olyan iskolába kerültem, ami erős röplabdából, és egészen véletlenül, Anya is ide járt... - mondom tele cinizmussal. Pontosan tudja, hogy mire célzok a szavaimmal. A hátam mögött rendezte ezt az egészet.
- Kicsim, ez...
- Apa, tudom, hogy direkt csináltad, de már mindegy. Legalább az idei évet kibírom itt, nem akarok hetente iskolát váltani! - zárom le ennyivel a témát. - Viszont, hol a kínai! Baromi éhes vagyok. Lefárasztottak az edzésen - pillantok csúnyán Kageyama felé.
- Menjünk ki a konyhába! Szerencse, hogy hoztam holnapra is! - áll fel a fotelből mosolyogva. Mind kivonulunk, és szerencsémre Apa nem veszi észre, hogy sántikálok. Bár kétség sem fér hozzá, hogy már sokkal jobb, mint amilyen volt. Ahhoz képest, szinte egyáltalán nem sántítok.
Mind a hárman csöndben esszük az adag kínai kajánkat. Amit, amúgy nem értek... mert Japánban vagyunk, akkor nem japán ételt kellene ennünk? De mindegy, végül is Londonban sem csak angol ételeket ettünk.
- Uhm... Apa?! - jut eszembe a kissé kínos téma, viszont muszáj megbeszélnem vele.
- Igen?
- Megint kell egy új telefon... - turkálok lehajtott fejjel a kajámban, de nem azért mert nem ízlene, csak a téma pont annyira kínos, hogy szégyenemben a föld alá süllyednék, ha most fel kellene néznem.
- De hiszen egy hónapja kaptál újat? Mi történt már megint? - nem bántásból kérdezi. Tud minden zaklatómról, így azt is tudja, hogy ha én azt mondom, hogy új telefon kell, akkor tényleg kell az a telefon.
- Noel... megint megtalált - érzem Kageyama zavarát. És Apa növekvő feszültségét.
- Kageyama! - szól édesapám a mellettem ülő, feketehajú sráchoz.
- Igen?
- Lenne egy kérésem! - ajjaj, csak azt ne! Könyörgöm, Apa, csak azt ne!
- Apa... Ezt... ne! - engem teljesen ignorálva folytatja:
- Ha a lányom egyedül elindulna, tartsd vissza, amíg vissza nem érek, vagy pedig kísérd el, és vigyázz rá!
- Apa, tudok vigyázni ma-
- Lor, ezt most hagyd rám! - csitít el. Utálom, amikor ezt csinálja. Értem én, hogy félt, de az, hogy ilyen módon rendezi le, nagyon nincs az ínyemre.
- Rendben, U- - biztos, hogy azt akarta mondani, hogy uram, de szerencséje, hogy eszébe jutott, és elhallgatott.
- Chris. Szólíts csak Chrisnek!
- Rendben... Chris - mondja Kageyama zavartan.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy elvonuljunk aludni - nyújtózkodik apám, hatalmasat ásítva. Na, igen, már elmúlt fél tizenkettő.
- Akkor én haza-
- Nem mégy haza ilyen későn! - vág közbe Apa. Hiába. Látszik, hogy egy vér vagyunk! Kageyama csak illetődötten bámul apámra. - Ugyan a vendégszoba jelen állapotban, használhatatlan, de a lányomnál van egy matrac, amin alhatsz - ezennel hivatalosan is, hozzám száműzte Kageyamát. Akár meg is kérdezhetett volna...
- De...-
- Fiam, - nagyszerű, befogadta a családba. - ilyen későn ne mászkálj nekem a sötét utcákon, akkor sem, ha erőd teljében vagy! Mit kapnék a szüleidtől, ha valami bajod esne?! Ha kell beszélek velük, csak add meg a telefonszámukat!
- Rendben - köszörüli a torkát a fiú. Teljesen zavarban van, mintha még soha nem élt volna át, ehhez hasonlót. Talán igazam is van. - Akkor elfogadom a... marasztalást - mosolyodik el mondata végére. Most először, egy igazi, szívből jövő mosoly.
- Akkor mars aludni! - hatásszünet. - Mikorra kell holnap bemennetek? - én csak segélykérően Kageyamára nézek. Őszintén, én már egyáltalán nem emlékszem, hogy milyen edzéseket és mikorra beszéltünk meg. Ilyen szempontból eléggé "lyukas" az eszem.
- Azt hiszem, hogy elég, ha hétre bemegyünk!
- Akkor elviszlek titeket!
- Köszi, Apa! - lépek oda hozzá, és egy puszit nyomok az arcára. - Lopok Kageyamának pizsit a gardróbodból! - mosolygok rá, majd én is kapok egy jó éjt puszit.
- Nincs mit, Édesem! Jó éjt nektek; már ne legyetek fenn túl sokáig!
- Meglesz! Szép álmokat! - rángatom magammal Kageyamát a lépcső felé. Apa még lent marad, elpakolni az evés után maradt műanyag tálakat és egyéb szemetet.
- Apukád nagyon hasonlít rád! - mondja, ahogy a lépcsőkhöz érünk.
- Sokan mondják! - mély levegőt veszek. Újabb leküzdendő akadály: lépcsők. Majd megindulok, hogy felmenjek rajta. Alig teszek meg két lépcsőfokot, mikor Kageyama ismét felkap az ölébe. - Remélem, hogy ez nem fog a szokásoddá válni! - utalok az ölben hurcolásra.
- Nyugi! Biztosíthatlak róla, hogy nem lesz az. Csak most kaphatod meg ezt a luxust, szóval élvezd ki! - vigyorog, majd a lépcső tetején letesz.
- Ez a szobám! - nyitom ki neki az ajtót, de én magam nem lépek be. - Nyugodtan menj be, és zuhanyozz le! Van a fürdőben minden! Addig hozok neked ruhákat!
- Köszönöm! - lép be a birodalmamba, majd el is tűnik a szemem elől. Csak megtalálja a fürdőt, elvégre csak 3 ajtó van a szobámban, ebből egyet már ismer is.
Vajon mekkora boxer kell neki? És miért kell nekem ilyeneken gondolkodni? Apa, kinyírlak! Keresek, egy viszonylag kisebbet, mert azért apumtól, biztos, hogy kisebb a... khm, hagyjuk. Egy térd fölé érő fekete gatyát és egy fehér trikót még felkapok a hosszas keresgélés után, és a szobámba robogok. Kageyama még nem jött ki, de a víz már nem csobog.
- Kageyama! Meghoztam a ruhákat! Beadhatom? - kérdezem, miután bekopogtam a fürdőbe.
- Igen, köszönöm! - azzal benyitok. Ha nem csak egy pillanatig tartott volna az, ahogyan láttam őt, akkor nem csak fülig lettem volna vörös. Egy szál törölköző volt csak, a csípője köré tekerve. Kínos.
Ahogy ő befejezi, én is elmegyek, addig hagyom neki, hogy szétnézzen a szobámban. Mikor kilépek a fürdőből, a hálóingemben, éppen az anyukájával beszél telefonon.
- Igen, Anya! Igen! Mi? Anya! Nehogy már! Még egy napja sem ismerem! Nem olyan kapcsolatban vagyunk! - látom, ahogy fülig vörösödik. Úgy látom, hogy az ő anyukája is egyből félreért mindent. - Jó, jó! Szia, Anya! Jóéjt! - azzal leteszi, és az ágyra rogyik. Ekkor látja, hogy én is megérkeztem. Alaposan végigmér, mire gyorsan leülök mellé, hogy észrevegye magát.
- Nincs kedvem kicibálni a matracot! - biggyesztem le játékosan az alsó ajkamat. - Elég nagy az ágy, és sok párna van... - utalok arra, hogy közöttünk pont jók lesznek. - Neked megfelel? - nézek rá nagy, bociszemekkel.
- Persze!
- Nagyszerű! - azzal elnyúlok az ágyon, a távirányítóval lekapcsolom a villanyt. A helyemre gurulok és a szememet lehunyva már alszom is.
*olyan, hogy fehér ló, valóban nincs. A ló azon színe, mikor szőre fehér, bőre pedig fekete, a szürke és mikor a szőre fehér, a bőre viszont rózsaszín, albínónak hívják. Ily' módon, az, hogy szőke herceg, fehér lovon, nem is létezhet.