Chapter Nine

Lehet, mégsem volt jó ötlet ez az együtt alvás. Egész éjszaka zavarban voltam és nem tudtam mit kezdeni a heves pulzusommal. Csak akkor nyugodtam le egy kicsit, amikor hátat fordítottam Kageyamának, de akkor meg hátulról ölelt át. Alig vártam, hogy reggel legyen. De valahogy nem volt szerencsém. Éppen akkorra sikerült volna elaludnom, mire fel kellett volna kelni.

Az ébresztőm hangjára felriadva, idegesen másztam át az alvó Kageyamán. Majdnem sikerült leesnem az ágyról, de az éjjeliszekrénybe megkapaszkodva, sikerül mégis megállnom. Mikor végre biztonságban érzem magam, hátrapillantok, hogy felébresztettem-e Kageyamát. Képtelen vagyok elhinni, hogy aki tegnap olyan kedvesen bánt velem, az tényleg ő volt. A fejemet megrázva szaladok egyből Apához, hogy még tudjak vele beszélni... mindenről.

- Apa! - állok meg előtte befékezve.

- Igen? - egyet kortyol a kávéjából, majd a bögrét a pultra teszi, és annak támaszkodva figyel rám.

- Két hét múlva edzőtáborunk lesz. Egy hétig odaleszek, viszont előtte szeretném elhívni a csapatot. Ugye nem gond?!

- Ugyan, Kincsem! Csak örülni tudok neki, ha szorosabb kapcsolatod lesz a csapatoddal. Viszont szeretnék kérdezni valamit! - a hangja más lett, amikor az utolsó mondatot kiejtette a száján, ezért kissé félve tekintek fel rá.

- M-mondd csak - pislogok, a nyakamat is behúzva.

- Neked tetszik Kageyama? - teszi karba a kezét. Apai zaklatás következik... Félek.

- N-nem! Miből gondolod, hogy tetszene? Mármint, szépszál legény, de egyébként semmi közöm hozzá, azon kívül, hogy egy csapatban játszunk és ő tart nekem felzárkóztató edzést - magyarázom neki hevesen, mielőtt félreértene bármit is. Bár... Igazából én sem tudom, hogy hányadán állunk, így elég nehéz nyilatkoznom.

- De lányom! Már másodjára alszik itt! Ráadásul látom, hogy hogyan néz rád! És nem mindenkivel bánsz úgy, ahogy vele! Biztos, hogy nem csak nem akarsz érezni iránta semmit? - ezzel tökéletesen rátapintott arra, amit "érzek". Nem tudom, hogy mit kellene erre mondanom. De végül egy dolog ragadja meg a figyelmemet.

- H-hogyan néz rám? - felhúzom magamat a pultra, majd törökülésbe húzva a lábaimat, Apa felé fordulok. Egy gyanús félmosoly jelenik meg az arcán. Csak értetlenül bámulok rá és várom a válaszát.

- Igazából nem tudom, hogy milyen, mikor másra néz, de annyit biztosan tudok, nem néz mindenkire így. Több van a nézésében, mint ami először látszik. Az ember olyankor néz így, amikor valaki, vagy valami fontos a számára.

- De, ezt te honnan tudod? Sokszor láttam már, ahogy rám néz, de én még soha nem láttam, hogy így nézett volna. Biztos vagy benne, hogy nem csak rosszul láttál valamit?! - nem akarom túlkombinálni a dolgokat, de az alapján, amit mondott, nem ok nélkül cselekedett tegnap este.

- Ez egy olyan dolog, amit egy idő után már érzel, nem is kell látnod - simogatja meg a hajamat.

- De biztos vagy benne?

- Teljesen - veszi ismét kézbe a kávéját és kortyol belőle. - De én indulok! Moryama-san fél óra múlva érkezik. Igyekszem haza, kérlek vigyázz magadra! - gyorsan kiissza a bögre teljes tartalmát, majd egy puszi után távozik is. Még van legalább egy órám. Ha tudnék főzni, akkor most akár főzhetnék is. Azon gondolkozom, hogy vissza kellene-e mennem Kageyamához, de visszagondolva a köztünk történtekre, nincs hozzá merszem. Úgy döntök, hogy elmegyek futni. A szobámon keresztül osonok a gardróbomba és felveszem az edzőruhámat, jobb híján. Ahogy a kezembe kerül az edzőnadrágom, eszembe jut Kageyama. De miért jut eszembe folyton Kageyama, az edzőruhában!? Miért izgat, hogy hogyan néz ki? Fejemet a falba verve igyekszem csak arra koncentrálni, hogy végre felöltözzek és rendbe tegyem magam annyira, hogy kimehessek, emberek közé is.

A konyhában hagyok egy üzenetet Kageyamának, majd a telefonomat gondosan elrakva indulok el. Eddig még csak egyszer voltam futni az új helyen, így elég ismeretlenül indulok neki. Persze a hibáimból nem mindig tanulok, de a parkot nagy ívben elkerülöm. Egész sokan sertepertélnek az utakon, de szinte észre sem veszem. Túl hangosak a gondolataim.

Miért változott meg Kageyama? Vagy én változtam meg? M-miért csókoltam vissza? És ő egyáltalán miért tette meg? Egyáltalán miért kellett találkoznom vele? Szívesebben lettem volna magántanuló. De már nem lehetek. Már csapattag vagyok. Kageyamával vagyok egy csapatban. Nem fogok bírni a szemébe nézni! Miért?

Nem akarom, hogy az emberek hülyének nézzenek, ezért a sikítás helyett, csak gyorsabban kezdek futni. Visszaemlékezve az előző "barátaimra", rá kell jönnöm, hogy rengeteg mindenben jobb ez a mostani hely. Mégis... Félek. Egyszer már pórul jártam, nem akarom még egyszer ugyanazt átélni. Főleg nem Kageyamával. Azt hiszem, tényleg szerethetem. Nem szeretném megbántani, és azt sem szeretném, hogy csalódnom kelljen. Teljesen mást érzek rá gondolva, mint amit régen éreztem, valaki más iránt.

Félek a szeme elé kerülni, mégis muszáj lenne ezt megbeszélnünk. Ötletem sincs, hogy hogyan kellene kezdenem. Egyszerűen csak elé kellene állnom és kérdőre vonnom, hogy mégis mi volt ez? Vagy elmondani neki, hogy én nem tudom, mit érzek? Esetleg meg kellene kérnem, hogy várjon, amíg tisztázom magamban a dolgokat? Általában egészen határozott vagyok, de most mégsem tudom, hogy mihez kellene kezdenem.

A következő, amire emlékszem, hogy már otthon vagyok. A házunk előtt állok és a kezemet tördelve filózom; hogyan kellene a bent, rám váró fiú elé állnom. De ha túl sokat gondolkodom, akkor soha nem fogok bemenni, így minden gondolatomat kirázom a fejemből és a kilincset lenyomva lépek be. Moryama-san már dolgozik, bár minden teljesen tiszta.

- Jó reggelt, Moryama-san! - köszönök neki mosolyogva.

- Oh, jó reggelt! Azt hittem, hogy még alszol! Illetve alszotok! - utalt arra, hogy tökéletesen emlékszik, hogy este egy srácot vittem a szobámba.

- Hehe - nevetek kínosan. - Nem akartam felkelteni Kageyamát.

- Csináltam nektek reggelit! Hogyha felkeltetted a párodat, akkor gyertek le enni!

- M-mi? Ő nem a bará-

- Ugyan, előttem nem kell titkolnotok! Tudok titkot tartani - mosolyog, majd eltűnik a konyhában. Elkerekedett szemekkel nézek utána. Miért? Miért képzeli mindenki azt, hogy együtt vagyunk, még akkor is, ha nem látták a csókot? Meg fogok zakkanni! Sietősre véve a lépteimet rohanok fel a szobámba, majd azonnal be is rontok a szobámba. Az ajtót becsapva magam mögött dőlök neki a falapnak és néma, zokogáshoz hasonló érzelemkitöréssel csúszok le annak mentén.

- Ááááááááááá - sikítok halkan, a hajamat tépve. Csak éppen azt felejtettem el, hogy Kageyama is itt van.

- Jesszusom, megőrültél? - kel fel a földről. Kicsit sem kedves tekintettel "jutalmaz", ahogy a fenekét kezdi el masszírozni, a nagy esést követően.

- Eeeh, még ez is! - verem a fejemet a falba. Miért is nem gondoltam arra, hogy részegen jött elém? Elvégre túl kedves volt velem. Kizárt, hogy segítség nélkül ilyen legyen.

- Részeg voltál tegnap, igaz? - állok fel végül, majd felsőjét megragadva vonom kérdőre. Úgy néz rám, mint aki érzi a vesztét. Helyes!

- M-m-mi... bajod? - dadog össze-vissza.

- Semmi! - lököm neki a falnak, még mindig a pólójánál fogva. Gondolatban már legalább kétszer megöltem... - Válaszolj! Részeg voltál? Emlékszel? Miért csináltad azt, amit csináltál? Normális vagy? - ahogy egyre több feszültség csúszik ki a számon, annál hangosabb vagyok.

- É-é-én...

- Ne makogj! Válaszolj! - szorítom még jobban a falnak.

- Csak... csak egy üveg sört ittam, de emlékszem mindenre! Csak a gátlásaim... - elkapta rólam a tekintetét. Fenébe. Reméltem, hogy nem emlékszik. Akkor minden sokkal könnyebb lett volna.

- Akkor... - engedem el. - amit tettél, azt úgy is gondoltad? - Továbbra sem mer rám nézni. Nekem is hatalmas erő kell ahhoz, hogy ne kapjam el a tekintetem és tűnjek el előle. - Figyelj! - lépek egyet hátrébb, hogy kissé kellemesebb légkört teremtsek. - Felejtsünk el mindent, ami tegnap történt, jó?! Elmegyünk az iskolába, letudjuk az edzést, meglátogatom az anyukádat, ahogy ígértem neki és minden megy úgy tovább, ahogy eddig. Áll az alku? - mondom el részletesen a tervemet. Ez tűnik a legésszerűbbnek.

- Igen! Megegyeztünk! - bólogat hevesen.

- Rendben! Moryama-san készített reggelit! Ha elkészültél, gyere le! - kapom fel a bepakolt táskámat és lemegyek a konyhába. Még soha nem éreztem magam ennyire kínosan. Nem értem, hogy is kerülhettem ilyen kapcsolatba ezzel a sráccal. Elvégre semmit sem tudok róla. Csak a nevét, azt, hogy hol lakik, láttam az anyukáját és tudom, hogyan röpizik. De ez közel sem elég ahhoz, hogy így érezzek iránta. Azonban mégis azt érzem, hogy szeretem. Azt hiszem, hogy ő jelenti a vesztem.

Leérve azonnal enni kezdek. Bármit, csak beszélnem ne kelljen, mert abba belehalok. Moryama-san egyszerű rántottát készített. Az íze valami isteni. Főleg, hogy régen ettem már normális reggelit, vagy bármilyen más ételt, amiben ne lett volna műanyag. Alig tartok a felénél, amikor megcsörren a telefonom. Kaza-chan üzent a csoportbeszélgetésbe.

Kaza-chan: Ma nem megyek suliba. T_T Lázam van és nyomom az ágyat.

K.: (Kise-kun) Teleköhögte az egész lakást ><" Egész nap visszhangozni fog a fülem ToT

Sei: a testvéri szeretet... emberek, ez nekem fáj :"D

Shiro: Ha ennyire fáj, miért nem maradsz te is otthon?

Hát ezt rendesen kivesézik, az is biztos. Magamban kuncogva írok én is.

Lor: nem feledkeztünk el vkiről? Monjuk... Kaza-chanról?! *irónia* De mit is várok?! pasiiiik :")

Lor: Na mivan, besértődtünk?! Kaza-chan! Majd elküldöm a házit, hogyha meg valamit oda kellene adnom, elküldöm Kisével.

K.: Engem meg sem kérdezel, hogy elviszem-e? Én be nem teszem többé a lábamat, abba a házba!!!!!!!!! >o<

Lor: te nyomi! Előbb verlek meg, minthogy elhanyagold a húgod!

Sei: oooooooooh! valaki beinduuuult!!!!! AKCIÓ VAN EMBEREK *o*

Shiro: Ajj, fogd be Sei, bezavarsz!

Kaza-chan: Te vagy az én emberem, Lor! <3 Megérdemled, Nee-san! dög vagy! én itt szenvedek, te meg még be is szólsz >< ...

K.: *behúzza fülét-farkát* oké-oké, elviszem xD Egyébként nem kellene Kageyamát is bevenni a csoportba? Lor folyton vele lóg! *ördögi kacaj*

Lor: Hyaaaa! Nem is lógok vele folyton

~ Sei felvette a csoportba: Kageyama ~

~ Sei becenevet állított be Kageyama számára: Lor pasija ~

Lor: Seiiiiiiiiiiiiiiiiiiii! Te rohadék! Ezt azonnal csináld vissza!

Sei: minek? tök igaz XD

Lor: dehogy igfaghsohőu

Sei: wow, nem akarom tudni, hogy mit csinálsz xD

- Add visszaaaaaaaa! - hisztizek a telefonom után kapkodva. De ahelyett, hogy Kageyama ideadná a telefonomat, inkább a közös beszélgetést olvassa. Szépen vagyunk... Hiába kapálózok, képtelen vagyok elérni.

- Hehh? - emeli meg szemöldökeit. - Engem is bevettetek? - a meglepődöttségét kihasználva, szó szerint rávetem magam. Így végre ismét magamnál tudhatom a telefonomat. Az már más kérdés, hogy ismét kínos pózba kerültem. De most nem azt teszem, amit mindig tettem. Magam sem tudom, hogy miért, de lefagyva bámulom a két, ragyogó szemét, ahogy arca kipirul és ahogy hevesen veszi a levegőt. Lehet, hogy el akarom felejteni, a tegnap estét, de ez valami olyan, ami nem fog menni. Érzem, tudom.

- Miért ne vettünk volna be? - kérdezem, elmosolyodva. Magam sem tudom, hogy miért így reagálok. De még mindig nem bírok felkelni.

- Már egy ideje ismerem őket, de még nem beszéltem velük soha. Rám sem néznek. Utálnak, mert folyton parancsolgatok nekik az edzésen. De mit tehetnék, ha nem elég gyorsak? Vagy nem ugranak elég magasra? Te vagy az első, akinek egyből sikerült úgy mozognia, ahogy kellett! Veled is folyton veszekszem! Mindenkivel csak veszekszem. Emiatt nincs mellettem senki! De nem tudom miért csinálom! Ké- - nem akartam, hogy folytassa; az emberek hülyék! Egy puszit nyomok az ajkaira. Azt hiszem, megint kifordultam önmagamból. Azonban elértem a célomat, ugyanis elhallgatott. Kageyama totális lefagyását kihasználva, kikapom a kezéből a telefont.

Igen, én is veszekedtem vele... De az elején ez a veszekedés, igazi vérre menő harc volt, azonban az idő előrehaladtával egyre inkább vált csipkelődéssé, és már csak megszokásból és kedvjavítóként veszekedtünk. De az, hogy így álljanak hozzá, és nem akarják megismerni, az egyáltalán nem emberi.

Lor: boccsesz, Kageyama elcsórta a telóm :")  De Sei-kun! Tényleg csináld vissza!

Sei: Oh, most is ott van? Nem akarom tudni, hogy mit keres ott xDDD

Lor: Ne kombinálj! Hosszú történet, és nem akarsz tudni róla.... De most megyek, valamikor el kell indulni :") A suliban találkozunk! Byebye :D

Ahogy leteszem a telefont, látom, hogy Kageyama még mindig sokkos állapotban van, de legalább már ül. A reggelit letéve elé, várom, hogy megmozduljon, de semmi.

- Hahó! - integetek a szeme előtt.

- Hah? - pillant fel rám kérdően, elkerekedett szemekkel. Ezekkel a szemekkel, olyan aranyosan néz ki. Hiába áltatnám magamat azzal, hogy nem látom aranyosnak. -N-nem az volt, hogy elfelejtjük a tegnap estét? - von kérdőre, zavartan pislogva.

- Hm... Mert? Mi történt este? - mosolygok pont úgy, mintha tényleg mi sem történt volna.

- Öhm... - zavarát inkább az evésbe folytja egy lemondó fejrázás után. A kínos pillanatokat félretéve eszi meg reggelijét, hogy utána minél hamarabb elindulhassunk a suliba.

- Kageyama? - kérdezem pár perc csönd után, az utcán sétálva.

- Hm? - szürcsöl bele a dobozos, ízesített tejébe, amit útközben talált. Folyton ezt issza, mintha függőségben lenne vele.

- Azt mondtad, van egy húgod?! - kezdek bele. Bólint. - Azt mondtad, hogy van egy lova?! - ismét egy bólintás a válasz. - Esetleg... Mesélnél róla?

- Nem tudom mit mesélhetnék. Mit szeretnél tudni? - gondolkodik el, majd hirtelen valami az eszébe jut: - De várj csak! Miért érdekel?

- Én is szeretem a lovakat, csak ennyi - pislogok nagyokat, hogy elhiggye, nincs hátsó szándékom. Holott nagyon is van. Mindent szeretnék megtudni róla. Azt szeretném, ha én lennék az a személy, aki az anyukáján kívül a legtöbbet tud róla. Kageyama egy kissé megilletődött pillantás után, megszólal:

- Igazából én magam sem tudok róla túl sok mindent. Az apámmal él, aki elhagyott minket. Csak néha találkozunk, de elmondása szerint jó volna többet találkozni.

- Akkor miért nem találkoztok többet? - teszem fel azonnal a kérdést. Nem tűnik úgy, mintha Kageyama nem így gondolná, így nem értem, miért találkoznak akkor, mégis olyan keveset.

- Neki ott van a lovaglás, nekem meg a röplabda. Mind a kettőnknek van, ami elveszi az időt, nehéz emellett időt szakítani egymásra.

- Értem - gondolkodom el. Kínosnak kezdem érezni a légkört, így terelek. - Uhm... Kageyama?! - pillantok fel rá. Kérdőn tekint rám vissza.

- Mondd, mit szeretnél!?

- Tudod, meghívtam most hétvégére a csapatot hozzánk! Tudnál edetleg segíteni az előkészületekben?  Egyedül nem bírom azt a sok kaját hazacipelni, apukámat meg nem akarom ezért kirángatni a munkából.

- Persze! Nem ígérem, hogy mindig ráérek, de amikor én nem érek rá akkor te sem, szóval szerintem rendben lesz.

- Köszönöm! - nézek rá vigyorogva. Nem csak azért örülök, mert ugráltathatom Kageyamát, hanem mert addig sem leszek egyedül. Kageyama egy torokköszörülést kövtően bólint. Mire befejezzük a kínos vizekre terelődött beszélgetést, meg is érkezünk a suliba. - Hát, akkor délután az edzésen - köszönök el. - Ja, és anyukádhoz is ma megyek!

- Délután - zárja le ennyivek a témát és már rohan is a dolgára. Éppen úgy, ahogy én is. Azonnal előveszem a telefonomat és privát beszélgetésbe kezdek Kaza-channal. Szerencsémre reggel óta fent van.

Lor: Kaza-chaaan! Segíts!

Kazachan: Mesélj, mi ez a hangulat XD *pletykaszagot érzek*

Lor:  Ne már! Ez komoly! És elég kínos is! Várj egy percet, ha beérek a terembe elmesélem!

Kazachan: Okés, várok!

A telefonomat el nem engedve rohanok be a terembe. Shiro és Sei-kun szerencsére még nimcsenek itt, ahogy Kise-kun sem. Nyugodtan beszélhetek Kaza-channal.

Lor: Szóval....

Kismilliószor kitörlöm az üzenetet újrafogalmazom, mire megállapodok valami mellett.

Lor: Tegnap... Én megcsókoltam Kageyamát. Mármint visszacsókoltam. Ráadásul elmondtam neki az egyik titkomat, este együtt aludtunk és apám meg a bejárónő most szentül hiszik, hogy együtt vagyunk. Pedig a csókról nem is tudnak! De... Reggel azt mondta nekem Kageyama, hogy tegnap ivott... Szerinted mit kellene csinálnom? És mégis miez?

Hosszú percekig várom a választ. Elképzelem, ahogy orrvérezve ugrál előttem. Legalábbis, biztos vagyok benne, hogy ebben a helyzetben ő ezt teszi.

Lor: Ha kifanoltad magad, válaszolhatnál is... ><"

Kazachan: Persze persze, sajnálom! Hát, nővérkém! Gratulálok! Bepasiztál! <3 De azt megkérdezted, hogy emlékszik-e? Vagy hogy mennyit ivott???

Lor: Azt mondta, h emlékszik mindenre... Csak amikor iszik, kivetkőzi a gátlásait.

Kazachan: Akkor mm tuti, hogy bepasiztál! Gratulálok <3

Lor: De megbeszéltül, hogy elfelejtjük... De én ennek ellenére is lekaptam. És fáj, hogy ezt mondta! TwT

Kazachan: Valaki nagyon szerelmes <3 De taka órára! Nemsoká csengetnek!

Lor: Rendben! Majd küldöm a házit!

Kazachan: Okké, kitartást ^^

Ingerülten fújom ki a levegőt, ahogy elterülök a padon. Ekkor érkezik meg Shiro.
- Hát szia! Mi ez a fancsali kép? - ül oda hozzám.

- Nem tudom - tépem a hajamat. - Nem értek semmit, ami velem történik... Még Kaza-chan is félreért. És nem tudom, hogy kinek van igaza! - verem be ismét a fejemet a padba.

- Hadd nézzem, majd én segítek! - hallom a hangján, ahogy vigyorok. Először azt hiszem, hogy majd hozzám vág, megint valami kaját, de hosszú csönd után, gyanakodni kezdek. Fejemet felkapva konstatálom, ahogy a telefonomat nézegeti. Konkrétan azt a beszélgetést, amit Kaza-channal folytattam az imént.

- Héj! Add azt vissza! - nyúlok érte, de ő elkapja a kezét, vele együtt a telefonomat is.
- Bepasiztál! - mondja a kelleténél hangosabban. Minden szem ránk szegeződik. Ekkor lép be Sei-kun is. Időzítés... Az van.

- Komolyan? - ül le ő is mellém.

- Dehogyis! Nincs az az isten!! - ellenkeznék.
- Ja, csak Kageyama! - von vállat Shiro, majd visszaadja a telefonomat.

- Ez nem igaaaaz! - hisztizek. Az osztálytársak kihallgatva a beszélgetésünket, jönnek "részvétet nyílvánítani" Kageyamához. Miért utálja mindenki, amior tök cuki tud lenni???

- Megyek veszek valamit a büfében csengő előtt! Jön valaki? Vagy kértek valamit?

- Valami ütős van? - kínlódok látványosan.

- Nincs! Max ha árulnak baseball ütőt! - elnevetem magam a viccen, amitől egy kicsit lazul a hangulatom.

- Én jövök veled! - áll fel Sei-kun is (nem, nem úgy áll fel).

Visszafekszem a padra és az életem céljáról és miértjéről kezdek gondolkodni. Éppen kezdenek érdekes dolgok is az eszembe jutni, mikor egy erős hang szeli át a termet, engem megcélozva:

- Lor, itt az urad! - és az ajtóban ott áll Kageyama, engem várva.

Chapter Eight

Megvalósult álom

- Szia Kincsem, megjöttünk! - hallom meg félálomban Apa hangját. Ezek szerint elbóbiskoltam a kanapén. A szobában sötét van, de tévé fényében még pont látom Kageyama arcát. Alszik. Békésen a vállamra dőlve. Ahogy Apa belép a nappaliba és fel akarja kapcsolni a nagy villanyt, megállítom a suttogásommal.

- Ne Apa! A kicsit kapcsold! - suttogom a lámpa felé mutogatva.

- Kageyama, hogy-hogy itt van? - kérdezi ő is suttogva.

- Hosszú történet, de én kértem, hogy maradjon! - kelek azonnal a fiú védelmére. - Várj! Beszéljünk a konyhában! - szólok utána, mikor látom, hogy kifelé indult. Bólint, majd kimegy.

Kageyama fejét óvatosan támasztom meg a kezemmel, hogy utána lefektessem a kanapéra. Gyorsan kiszaladok egy plédért, majd visszatérve a fiúhoz betakarom. Először nem akarom beismerni magamnak, hogy aranyosnak talál, ahogy itt fekszik előttem, de muszáj elfogadnom, elvégre a szívem ezt érzi. Leguggolva a kanapé elé bámulom pár másodpercig az arcát: a hibátlan bőrét, a barackszínű száját, a hosszú szempilláját és a szemébe lógó hajtincset. Nem gondolkodom, csak cselekszem. A kezem magától mozdul. A huncut tincset óvatosan kifésülöm a szeméből az ujjammal, majd a tenyeremet az arcára teszem és hüvelykujjammal óvatosan cirógatni kezdem. Belefeledkeztem az arcába, így már csak akkor veszem észre, hogy mocorog, amikor laposan ugyan, de kinyitja a szemét és kezét az enyémre simítja. A szemembe néz és ismét lehunyja a szemét, miközben arcára angyali mosoly kúszik. A kezét nem veszi el, továbbra is az én kezemet szorongatja.

- Jobban vagy? - suttogja kicsit rekedt, kómás hangján, mire a szívem gyorsabban kezd verni.

- Hála neked! - mosolyogok én is hálásan. Szemeit ismét kinyitja. - Itt alszol, ugye? Ilyen későn már nem lenne lelkiismeretem hazaengedni! - csak kómásam bólint egyet. - Mindjárt visszajövök, Apa most jött haza! - fájó szívvel veszem el a kezemet az arcáról, amit ő továbbra sem enged el.

- Nem kellene köszönnöm neki? - megrázom a fejemet.

- Aludj csak nyugodtan!

- Köszönöm! - már felálltam, de a kezemet még mindig fogja. Éppen elengedném kezét, amikor hirtelen maga felé ránt és pedig egyenesen a mellkasára esek. Egyik kezét az arcomra vezeti, míg a másikat a tarkómra és megcsókol. Életem első csókja... Elkerekedett szemekkel nézem az ő lehunyt pilláit. A gyomromban pillangók ébrednek, a szívem hevesen ver. Ahogy Kageyama puha párnáival az enyémeket masszírozza, úgy érzem, mentem elolvadok. Kell pár másodperc, míg képes vagyok átadni magam az érzésnek és végre vissza tudok csókolni. Nem tudom miért. Soha nem gondolkodtam el azon, hogy érzek-e valamit Kageyama iránt. De ha nem éreznék semmit, akkor most ez a csók sem váltana ki belőlem ilyen heves reakciót. Kezemmel megkapaszkodom a felsőjében, egyre görcsösebben markolva bele. A szívembe üresség férkőzik, mikor a csóknak vége szakad. Furán bizsereg az egész testem, ahogy mély levegőket véve, belenézek Kageyama szemeibe. A szemében fura csillogás van, amiben egyszerre van egy kis fájdalom, vágyakozás és talán... szerelem. Én csak elkerekedett és értetlen szemekkel nézek rá. Nem tudom, hogy mit érzek iránta, de most mégis azt hiszem, hogy többet, mint gondoltam. És ez az érzés megijeszt.

- M-megyek, beszélek Apával! - mondom vöröslő fejjel, miközben megpróbálok ráállni ingatag lábaimra. Mihelyst képes vagyok megállni ki is iszkolok a szobából.

A konyhába kiérve egy idős hölgyet látok Apa mellett beszélgetni, aki minden bizonnyal a bejárónő lesz. Mikor meglátom, hatalmas kő esik le a vállamról, mondhatni, szikla.

- Jó estét! - hajolok meg halványan a nő előtt.

- Szia Kincsem! - fordul felém Apa. - Ő itt Moryama Shiemi. Mostantól ő lesz a bejárónőnk! - mosolyog, bemutatva nekem az említett nőt, akit talán már néninek is hívhatnék.

- Örülök a találkozásnak Moryama-san! - hajolok meg ismét.

- Én is örülök! Biztosan te vagy Laurel - mosolyog rám kedvesen, a teáját iszogatva.

- De Kincsem?! Miért vagy így kipirulva? Beteg vagy? - vált témát gyorsan Apa és a homlokomra teszi a kezét. El sem hiszem! Még mindig látszana, hogy kipirultam a csók... tól?

- M-mi? - kapok az arcomhoz. - N-nem hinném, csak... m-melegem van! I-igen! Miért van itt ilyen meleg? - legyezem magamat, majd gyorsan meghajolok és visszarohanok a nappaliba. Ahol kizárt, hogy javuljon a zavarom. Elvégre itt fekszik a kanapén a zavarom okozója, ártatlan arckifejezéssel és kócos hajjal.

Halkan odalépek hozzá, leguggolok a kanapé mellé és kiseprem a szeméből a hajat. Vöröslő fejjel fogom fel, hogy mit is teszek éppen, de már mindegy, elvégre képes volt megcsókolni. Egy lágy puszit nyomok az arcára, majd halkan a nevén szólítom

- Kage-kun!? - simogatom az arcát, hogy kicsit magához térjen és ne a kanapén kelljen aludnia. - Kageyama! Kelj fel kérlek! - a kezem az arcáról a hajába siklik. Olyan puha és selymes egyszerre. Lassan elkezdi kinyitni a szemét és ismét kábán néz rám. Én csak elmosolyodok és segítek neki felülni. - Menjünk aludni! - a kezét átvetem a vállamon és segítek neki a lábraállásban is, majd lassan indulok meg vele a szobámba. Ahogy a konyha előtt elhaladunk, kiegyenesedik és elveszi a kezét a vállamról.

- Jó estét! - hajol meg kócos fejjel Apám és Moryama-san előtt. Sikerül majdnem elesnie, de még éppen időben elkapom. - Elnézést a késői zavarkodásért! - kiegyenesedik valamennyire, de még mindig inkább rám támaszkodik.

- Mi... - köszörülöm meg a torkom. - Most megyünk aludni! - vörösödik el az arcom ismét.

- Jóéjt! - azzal gyorsan elviszem Kageyamát Apa látómezején kívülre. - Mindig ennyire részegnek tűnsz, ha álmos vagy? - kérdezek rá, mikor megállítom a lépcső előtt, ahol rá kell jönnöm, nem kis munka lesz felküzdenem ezt a srácot, a lépcső tetejére.

- Még soha, senki nem mondott ilyet nekem - pislog laposan. Szinte alig lát ki a szeme mögül. - Nem voltak barátaim akik elmondják - a szája egy pillanat alatt sírásra görbül, pedig eddig mosolygott. Megállítom a lépcsőn, én pedig egyel feljebb lépek.

- Figyelj! Ha sírni mersz, nem aludhatsz velem! - ebbe a feltételbe még én is belevörösödöm. - És most már van barátod! Ami volt az elmúlt; csak a jelenre és a jövőre koncentrálhatsz, megértetted?! - kérdezem. Mindig is utáltam, ha sírtak körülöttem. Nem szeretem szomorúnak látni az embereket. Kageyama mélyen a szemembe néz és egy könnycsepp gördül végig az arcán. Megmondtam, hogy ne sírjon... Elmosolyodik, majd magához ölel.

- Köszönöm! - mondja szipogva.

- Megmondtam, hogy ne sírj! - fúrtam az arcomat a vállába. - Nem szeretem, ha sírni látom a barátaimat - hirtelen elenged, mire ürességet érzek.

- Akkor sem, ha az örömtől sírok? - mosolyog őszintén, mire megenyhülök.

- Na jó, most az egyszer elnézem! - kuncogok magamban, majd újra a szobám felé kezdem támogatni. Egészen felkelt már; biztos vagyok benne, hogy csak azért tetteti még magát álmosnak, hogy közel lehessen hozzám. Bár egyáltalán nem tagadom, nekem is jól esik. Ugyan eddig még nem ismertem be magamnak, de ahány nap nem láttam, annyiszor voltam szomorú. Mindig magam alatt voltam, ha kizárt az életből és még csak rám sem nézett. A közös edzések során megtudtam róla, hogy mennyire határozott és egyszerre gyengéd tud lenni. Ha akar valamit, azt tűzön, vízen keresztülviszi, még akkor is, ha megsérül. Ha pedig valakinek segítségre van szüksége, őrá számíthat. Ugyan alig ismerem pár hónapja, de fontos lett a számomra, még akkor is, ha nehezen akarom beismerni magamnak. Voltak fiú barátaim, de őhozzá máshogy álltam hozzá, mert ő is más volt velem, mint a többi barátom. Ők kedvesek voltak hozzám. Úgy bántak velem, mint egy törékeny vázával, porcelánpohárkával, vagy egy virágszállal, de nem úgy, mint egy nővel, vagyis lánnyal, aki valamilyen szinten mégiscsak képes megvédeni magát. És jól esett az, ahogyan bántak velem, de Kageyama kettőssége mégis többet jelentett a számomra, bár nehezen ment kiigazodnom rajta. De szerettem, hogy ő elvárta, hogy megfeleljek bizonyos elvárásoknak. Szerettem benne, hogy akkor is őszinte volt, ha tudta jól, fájni fog, amit mond. Azt is értékeltem benne, hogy ennek ellenére mégis ott volt, és ha nem sikerült valami, sokadik próbálkozásra sem, akkor segített, hogy elérjem a célom. Olyan személy volt, aki hagyta, hogy magamtól próbálkoztam, te tudtam jól, hogy ott áll mögöttem, ha szükségem van rá.

- Szerencsédre nem vittem ki ezeket a ruhákat! - nyomom a kezébe azokat a ruhadarabokat, amiket a legutóbb is odaadtam neki.

- Köszi - mosolyog, majd elkezdi levenni a felsőjét, nekem meg az egekbe szökik a pulzusom.

- MI A FENÉT CSINÁLSZ? - állítom meg azonnal.

- Átöltözök - pislog rám értetlenül kiskutyaszemekkel.

- Előttem? A két szemem előtt? - akadok ki. Jó, láttam már rövidnadrágban meg ujjatlanban, de nem állok készen arra, hogy kevesebb ruhában lássam. A gondolatra teljesen zavarba jövök. Mikre nem gondolok?!

- Talán baj?

- Igen! Kérlek menj a fürdőbe és ott öltözz át! - tolom ki a szobából. Magam is gyorsan átöltözök, majd kattogni kezd az agyam. Olyan dolgokon, amin nem nagyon kellene gondolkodnom. Bár tilos tagadnom, hogy Kageyama jól nézne ki egy feszülős felsőben, de nem szép dolog, hogy egy elég ártatlan csók után ilyeneken gondolkodom. Perverz gondolataimból az ajtó nyitódása szakít ki és Kageyama kócos haja. Kár tagadnom, hogy hajfétisem van és azt is, hogy Kageyamának nagyon jól áll, ha kócos a haja.

- Gyere, feküdj le! - helyezkedek el az ágyban úgy, hogy Kageyama még kényelmesen elférjen mellettem. Már pontosan tudja, hogy mi, hogy megy. Mielőtt lefeküdne lekapcsolja a villanyt. Mikor már mind a ketten elhelyezkedtünk, egymással szemben, megfogom Kageyama kezét.

- Kageyama?!

- Hm?

- El kell mondanom valamit! - úgy érzem, ő olyan személy, aki tudhat róla és szeretném is, hogy tudjon róla.

- Mondd! - simít a kezemre a másik kezemmel.

- A... a nevem. A Laurel csak a középső nevem. A másik nevem Rose. Anyukám hívott mindig Rose-nak, ezért a halála után már nem használtam. De szeretném, ha te tudnád ezt a nevet. És... ha szeretnéd, használhatod is! - ugyan nem látom a sötétben pontosan az arcát, de a körvonalait látom, és azt is, hogy elmosolyodik.

- Köszönöm, hogy elmondtad! - ölel magához, én pedig a mellkasába fúrom az arcom, és átölelem a derekát.

- Jóéjt! - suttogom.

- Neked is!

Chapter Seven

“Kageyama vigyáz rám”

Az öt srác nem szól semmit. Tsukkishima egy darabig kifejezéstelen arccal néz rám, majd lassan kaján vigyorra húzza száját. Ekkor elindulnak felénk. Elsőre nem ijedek meg, de aztán eszembe jut, amit Kageyama mesélt róla és a másik négyről. Rettegés fog el, ahogy az is felrémlik előttem, hogy mennyire megaláztam, ráadásul mások előtt. Fokozódó kétségbeesésemen csak ront, hogy Kei folyamatosan közeledik. Viszont a másik négy egy darabig követi őt, majd megállnak az egyik asztalnál és leülnek. Értetlenül nézem, hogy mit csinálnak, de az étel és itallapot veszik el, és nézegetik. Kei azonban tovább közeledik és megáll a pultnál. Közvetlenül mellettem. Kageyama erre váratlanul elhúz onnan és közénk áll. Csak nagyokat pislogok, hogy mégis mi a fenét csinál. Ott áll és nézi Keit. Nem tudom hogyan nézhetett, de a szőke srác arckifejezése megváltozott. Meglepődtem, mert róla nem gondoltam volna. Egyszerre volt értetlen és kissé... riadt?

Kageyama anyukája éppen visszatért, két sütivel,  kedvesen mosolyogva.

- Jajj, fiúk! Már megint mit csináltok? - néz mögénk, oda, ahol a négy srác ül. Követve tekintetét, majdnem hangosan felnevetek, olyan látvány fogad. Az egyikük az étlapokból és az itallapokból, valamiféle várat eszkábál, legalábbis próbálja. Másik kettő, éppen egymást piszkálja. A negyedik pedig, alattomos módon a várat igyekszik lerombolni. Erre az első sértetted durcogni kezd, majd az, éppen kezébe akadó étlapot a negyedikhez vágta. Idilli pillanat volt, amit Kageyama szakított meg, egy apró érintéssel, mire felé kapom a fejem. Elvette a sütiket és az egyiket a kezembe nyomja. Ismét megfogja a csuklómat és a lépcső melletti részre visz, ahol a nagy babzsákfotelek vannak. Nem szólok semmit, tudom, hogy nem akar konfliktusba kerülni Tsukishimával, így csak csöndben követem.

- Mit eszek? - kérdezem, ahogy elfoglaljuk a helyünket.

- Anyukám specialitását, nevezetesen a kedvencemet. Írkávés csokitorta - alig fejezi be a mondatot, már a szájában van egy falat süti, ami nagyon jól néz ki. Kicsit furcsállom ugyan, hogy képes volt elhozni ide és, úgymond megvédeni. Talán még nem ismerem valami jól, de azért ilyenre nem számítottam volna, azok alapján, amit eddig tudtam róla.

Annyira elgondolkodom, hogy elfelejtek enni. Kageyama az, aki kirángat a gondolataimból, ismét. Mostanában elég sokat gondolkodom el, olyannyira, hogy észre sem veszem a külvilágot.

- Te nem eszel? - kérdezi még az evést is abbahagyva.

- De igen, csak elgondolkodtam… megint - mielőtt bárminemű kérdésére alkalmam nyílna válaszolni, a villával levágok egy darabot a sütiből és a számba helyezem. Az, hogy jól néz ki, nem készít fel az ízére. Ez a sütemény, ugyanis sokkal több, mint egyszerűen finom. Még a szeretetet is érezni benne. Elhinni is alig vagyok képes, hogy ilyen sütemény létezik ezen a földön, nem is messze a lakásunktól. Hosszú másodpercekig gondolkodom, összeráncolt szemöldökkel. Valamire emlékeztet az íze. De nem tudom, hogy mire kellene emlékeznem. De inkább nem foglalkozom ehhez hasonló dolgokkal, mert akkor egész végig ezen kattogna az agyam és észre sem venném, hogy mennyi idő telik el. Azt pedig nem akarom. Mosolyogva falom be az egész szelet sütit, majd továbbra is mosolyogva nézek Kageyamára.

- Köszönöm, ez nagyon finom volt! - hiába köszöntem meg, Kageyama nem reagál semmit. Először csak arra gondolok, hogy retard szegény, de mikor már gyanúsan sokáig bootol, meglengetem a kezemet az arca előtt. - Mi történt? Szellemet láttál?

- Hahh? Dehogy! - vörösödik el az egész arca. Nem sejtek semmi jót. - Amúgy csokis lett az arcod! - nyújt nekem egy papírtörlőt. Nem érzem, hogy hol van, de a biztonság kedvéért azért elkezdem megtörölni az arcomat. Biztos, ami biztos alapon. - Nem ott! - kiabál le, de azért nem segítene. A másik oldalra mutat, így a másik oldalon kezdem el törölgetni, de Kageyama arcából ítélve még mindig nem sikerült megtalálnom a csokifoltot. De inkább hagy szenvedni, mintsem, hogy segítsen. Az egy dolog, hogy vannak mazochista hajlamaim, de azért ez távol áll attól a szenvedéstől, amire ezalatt gondolok.

- Most már jó? - nézek rá, de a lenéző arckifejezése mit sem változott. Csak egy lemondó sóhajt hallat és a törlő felé nyúl. Na, ebből nem eszel! Elkapom onnan a kezemet és inkább előveszem a telefonom. - Hagyd, megoldom! - legyintek felé. Visszahúzza a kezét és hagyja, hogy én csináljam. Finom volt a süti, de én már szívesebben lennék a suliban. Ráadásul szívesen foglalkoznék már a barátaimmal is, mert amióta Tadashi kórházba került, senkivel sem volt kedvem rendesen beszélgetni. Elhanyagoltam őket. Pedig olyan kedvesen fogadtak, én meg így hálálom meg nekik. Szörnyű vagyok… Ahogy visszaérünk a suliba és letudjuk az órák előtti edzést, beszélnem kell Kazashi-val, Shiro-val és Sei-jel. De ahhoz előbb-

- Most meg mitől vagy ennyire szerencsétlen? - emeli fel a hangját Kageyama, mire kiránt a gondolataimból és mindenki más tekintetét felénk vonzza. Nyakamat behúzva nézek körbe, hogy mennyire is kötjük le a jelen lévőket, majd Kageyamához visszafordulva kezdek el suttogni:

- Nem vagyok szerencsétlen! És miért kell kiabálni?! Most mindenki minket figyel, hála neked! - korholom meg, de közel sem gondolom véresen komolyan, ami tökéletesen kivehető a hangomból.

- De, szerencsétlen vagy! Add ide azt a szart! - tépi ki a kezemből a papír darabot, amit azért kaptam, hogy a csokoládé foltot letörölhessem az arcomról. Azonban a törlőn egy csepp csoki sem volt, ebből tökéletesen rá lehet jönni, hogy a küldetésem elbukott… Kageyama mit sem foglalkozik azzal, hogy hirtelenjében azt sem tudom, hogy hol vagyok, csupán egy egyszerű, ám annál kecsesebb mozdulattal törli le a csokoládét az arcomról, amit csak ő láthatott. Érzem, ahogy a fülem izzani kezd, éppen úgy, ahogyan az egész fejem teszi. Teljességgel biztos vagyok benne, hogy éppen egy paradicsom színével vetekedhetek.

- E-ezt most miért kelle-

- Nem kellett volna, hogyha képes vagy letörölni a csulát az arcodról! - dobja ki a kukába a papírt. Beszólására kedvem támadna a padló alá süllyedni, de minimum hazáig rohanni.

- Bocsi - tettetem a fájdalmamat. Ami részben igaz, mert most tényleg leharcolt. - Majd növesztek szemet a kezemre - hajtom le a fejemet, hogy az ölembe ejtett kezeimet fixírozhassam.

- Nem azért mondtam… - a tökéletes revans! Most hibásnak érzi magát.

- Jó, hagyjuk! - és most arra van szükség, hogy hanyagoljuk a témát. A reakciójából ítélve eléggé a szívére vette, így emészteni fogja magát. - Inkább menjünk edzésre! - állok fel és a tányérokat vissza viszem az anyukájának, aki mosolyogva fogad.

- Nagyon szépen köszönöm a finom sütit! - nyújtom neki oda a két tányért. - Nagyon ízlett! Mennyivel tartozom? Most nincs nálam pénz, de majd holnap eljövök erre.

- Ugyan! Nem tartozol semmivel!  - veszi el a tányérokat.

- Nem szeretek tartozni! - nézek Kageyama anyukájára boci szemekkel.

- Úgy látom, nem tudlak lebeszélni, igaz?! - kérdésére csak megrázom a fejemet. - Akkor holnap délután gyere be. Várni foglak!

- Rendben! - mosolygok rá, majd visszafordulok Kageyamához. - Akkor mehetünk?

- Várj már! - rohan utánam, ahogy kilépek az ajtón. - Most meg mi bajod van? - hisztizik, mint egy menstruáló nő.

- Semmi! - vágom rá egyből és mosolygok tovább.

Hosszú percekig haladunk egymás mellett csöndben. Érzem, ahogy ez a csönd egyre kínosabb lesz. De igyekszem csak arra koncentrálni, hogy Kageyama hamarosan meg fog ölni.

- Két hét múlva edzőtáborunk lesz! - töri meg hirtelen a csendet a fiú. Ahogy oldalra pillantok furcsa szorítás keríti hatalmába a szívemet. Hirtelen olyan magányosnak tűnik Kageyama. A szemében, mintha könnycsepp csillanna meg. A haja a szemébe lóg, de még így is látszik szomorú ábrázata. A hangja is komollyá vált, a hangulat valahogy megfagyott. Mintha csak egy rossz emléke jutott volna az eszébe. Mégis tudom, hogy a szomorúságának okozója én vagyok, nem pedig holmi mélyen elrejtett emlékek.

- Hol?

- Itt, Tokióban.

- Meddig tart?

-Egy hét.

Ezután már egyikünk sem szólal meg. Se ő, sem én. A szívem egyre nehezebbé válik. Miért nekem kell rosszul éreznem magam azért, amit nem is én tettem? Úgy érzem, mindjárt felrobbanok. Egyszerre fortyog bennem  düh és félelem.

Az edzés úgy, ahogy van kiesik. Tudom, hogy amiatt van izomlázam, de egyáltalán nem figyeltem. Már csak arra emlékszem, amikor a csarnok előtt beszélgetek Kazashi-val, Shiro-val és Sei-jel.

- Mi a baj Lor? - kérdezi Kazashi.

- Semmi. M-miért? - nézek a lányra teljesen értetlenül. Miért hiszi ma mindenki azt, hogy bajom van?! Talán sápadt vagyok, és úgy nézek ki, mint aki itt esik össze? Néha elegem van a túlzott aggódásból. Jól esik, hogy foglalkozik velem valaki, mégis elég kellemetlen érzés, amikor folyamatosan azt hiszik rólad, hogy baj van.

- Csak olyan szomorúnak tűnsz!

- Csak elgondolkodtam. Sok minden történt velem az elmúlt napokban. Ráadásul apám ma mutatja be a bejárónőt. Csak azt remélem, hogy tényleg “nő” lesz - forgatom meg a szemeimet és ráz ki a hideg, ahogy eszembe jut, az előző takarítónk. Ugyan jó munkát végzett, csak eléggé “férfi” volt. Ha még egyszer át kell élnem ugyan azt, mint fél évvel ezelőtt elköltözök az apámtól. De bízom benne. Tudja, hogy mennyire megviselt, így valahol mégis sejtem, hogy nőt fog választani.

- Van egy olyan sejtésem, hogy nincs velük valami jó tapasztalatod?! - száll be a beszélgetésbe Shiro is.

- Úgy is mondhatjuk - rázom meg a fejemet. - Hagyjuk! Akkor is megoldottam, most is meg fogom.

- De ha bármi baj lenne és segítségre van szükséged, minket nyugodtan hívhatsz! - teszi a vállamra a kezét Sei-kun.

- Köszönöm! - mosolygok rájuk. Ők az első olyan személyek az életemben, akikre mondhatom azt, hogy a barátaim, még akkor is, ha nem is olyan régóta ismerem őket. - Nem is tudom, hogyan köszönjem meg!? - hálálkodom, majd elgondolkodom egy pár másodpercre. Tényleg tennem kellene valamit értük. Talán ők úgy érezhetik, hogy nem sok mindent tettek értem, mégis nekem többet jelent, mintha ezer meg ezer ajándékkal leptek volna el. - Tudjátok mit?! Mielőtt elmegyünk az edzőtáborba, mi lenne, ha lenne nálam egy ottalvós buli?! Úgyis folyton üres a házunk, jó volna, hogyha nem csak én lennék benne állandóan! Meghívom az egész csapatot!

- Ez nagyszerű ötlet! - ugrándozik Kazashi. Még soha nem volt nálam ottalvós buli, mégis alig várom! Életemben először érzem azt, hogy tartozom valahová. Talán még nem mindenki fogadott el teljesen; és ezalatt nem csak Kageyamára gondolok, de úgy érzem, hogy végre van szociális életem is, ami nem csak arra jó, hogy kidobjam a kukába.

- Ti benne vagytok? - kérdezem a fiúkat.

- Persze!

- Még szép! Ki nem hagynám! - vigyorog Sei-kun.

- Persze még Hide-kunnal is meg kell beszélnem, de Apa úgyis belemegy. Ha mást nem, akkor pedig majd ti eljöttök! - mosolygok. Az eddigi rossz kedvem hirtelen elillan, és már csak vigyorogni vagyok képes.

- Figyelem! - szól le a magaslesről, ami igazából nem is az, Hide-kun. - Mint azt mindenki tudja, két hét múlva edztőtáborunk lesz. Mielőtt egy hétre elmennénk, kaptunk egy kedves meghívást Laurel-től, hogy a hétvégét töltsük nála. Remélem, hogy mindenki el tud jönni, de szeretnék kérni egy névsort azokról, akik el tudnak jönni! - az edzésnek már vége. Alig várom, hogy hazamenjek és elmeséljem Apának, hogy elhívtam a csapatot a házunkba. Lassan mindenki odalép Hide-kunhoz, aki immár a földön áll és váltanak pár szót, míg az edző neveket ír a papírra, amit a kezében tart. Miután már mindenki elvonult, az edző hozzám lépett.

- Mindenki el tud jönni. Kageyama nem akart, de rá beszéltem. A csapat az csapat - mosolyog. - És még egyszer köszönjük a meghívást. Jót fog tenni a csapatnak egy kis kikapcsolódás.

- Igazán nincs mit! - veszem el a lapot, bár teljesen felesleges. Tudom, hogy mi, lányok, velem együtt nyolcan vagyunk, a fiúk pedig kilencen, plusz Hitoki menedzser és Hide edző, azaz összesen 19 ember. Persze nagy munka lesz, amíg megveszek mindent és előkészítem, amit kell. Talán majd kérek segítséget a srácoktól, de ez még a jövő zenéje. Előbb még Apával kell megbeszélnem a dolgokat. És találkoznom kell az új bejárónővel.

Kilépek a hűvöskés levegőre. Későre jár és még mindig hamar sötétedik, így az utca lámpái már világítanak. Az idő nyirkos, lehet, hogy még köd is lesz, esetleg az eső is elered. Bár remélem, hogy nem így lesz, mert nincs nálam esernyő. Nincs kedvem egyből hazamenni, így más irányba indulok el. Kockáztatok. Mindig is szerettem kockáztatni. És tegyük hozzá, hogy nem is nagyon érdekel az eső. Régen is szerettem elázni, Anyával sokat játszottunk odakint még zuhogó esőben. Persze utána azonnal átöltöztünk és forró fürdőt vettünk, nehogy megfázzunk. Ha esett az eső, mindig eszembe jutott Anya és érdekes, de az emléke már nem mindig fáj, sokkal inkább csak hiányzik és egyre inkább felnézek rá. Talán az idő teszi, talán az, hogy elfogadtam, hogy hiába kívánom, hogy visszatérjen, nem lehet. Megtanultam elfogadni és ez jót tesz a lelkemnek.

Minden egyes lépésemmel sötétebb lesz. Ahelyett azonban, hogy hazafelé venném az irányt, inkább a park felé haladok, ami nem messze van az iskolától. Még nem sok alkalmam nyílt rá, hogy a városban mászkáljak, így most, hogy megtehetem, és nem gyötörtnek fájó kételyek, arra jutottam, jót fog tenni. Minden embernek szüksége van arra, hogy egyedül legyen. A gondolataimban hirtelen felugrik egy fiatal fiú képe. Ébenfekete haja a vállára omlik, szeme fekete ékkőként csillan meg a szórt fényben. Vékony ujjaival dús hajába túr, míg a másik kezében a táskáját tartja. Egy combközépig érő edzőnadrág van rajta. A Karasuno egyenruhája. A felsője nem lóg ki a pulcsija alól, ami majdhogynem a nadrág aljáig lelóg. Mind a két térdén térdvédőt visel. Az arckifejezése komoly. Mintha kicsit haragudna, de a szeméből nem ez tükröződik. Arcvonásai pillanatról pillanatra megváltoznak. Az összehúzott szemöldökei eltávolodnak, a homloka ráncai eltűnnek, a lefelé konyuló szája lassan a másik irányba kezd görbülni. A szeme összeszűkül a mosolytól, az ajkai közül pedig kikandikálnak hófehér fogai, ahogy igazán elmosolyodik. A lábam nem mozdul többé. A lélegzetem megakad, a szívem egy pillanatra megáll, de csak azért, hogy utána kétszer olyan gyorsan verhessen. Olyan érzés, mintha nem férne el többé a helyén és ki akarna törni. Kezemet a mellkasomra kapom. Még soha nem éreztem ilyet, Nem értem magam, hogy mégis miért látom Kageyamát még olyankor is, amikor haragudnom kellene rá.

A gondolataimból egy hangos dudaszó szakít ki. Ahogy körbenézek kétségbeesek. Semmi sem ismerős; egy olyan helyen vagyok, amit nem ismerek. Hiába próbálok visszaemlékezni, hogy merről jöhettem, nem jut eszembe semmi, elvégre mélyen a gondolatvilágomban barangoltam. Csak annyira voltam jelen az élő világban, hogy éppen ne üssön el egyetlen kocsi sem. A telefonomat veszem elő, hogy felhívjam azt, akinek a neve legelőször megjelenik a kijelzőn, de ekkor valaki hátulról megszólít.

- Héj, kislány?! Nem veszélyes ilyen sötétben egyedül mászkálni? - a kérdésre majdnem kiesik a kezemből a telefon, de mielőtt végképp elhagyna az öntudatom, rányomok az egyik névre, és visszacsúsztatom a zsebembe. Ha nem tenném, biztos vagyok benne, hogy ez a pasas a földhöz vágná, és akkor nekem lőttek.

- Mit akar? - mondom magabiztosabb hanggal, mint ahogy reméltem, hogy ki fogom ejteni ezeket a szavakat.

- Én csupán aggódok kegyedért - mondja bájolgó hangon. Legszívesebben a falba verném a fejét, olyan tapló a hangsúlya.

- Nem szükséges! - fordulok azonnal meg és elindulok, hogy ezzel is nyomatékosítsam a szavaimat.

- Ugyan kislány! Veszélyes errefelé mászkálni! Hadd kísérjelek el! - ragadja meg a karomat gusztustalan mosollyal az arcán. Egyre jobban kezdek rettegni. Tudom, hogy mit akar és azt is tudom, hogy meg tudnám védeni magamat, most azonban mégsem megy. Nem mozdul se kezem, se lábam.

- Hagyjon békén! Boldogulok! - rázom le magamról a kezét, de azon pillanatban ragadja meg a másik kezem és lök neki a falnak.

- Ugyan, ugyan! Egy ilyen ajánlatot nem kellene elutasítanod! - hajol fertelmesen közel. Hosszas noszogatások után végre megmozdul a lábam, így egy jól irányzott rúgással szedálom a magas, izmos férfit, akin érezni, hogy rendesen megalapozta az estéjét. Fájdalmasan kétrét görnyed a fájdalomtól. Kihasználva a röpke pillanatot futásnak eredek. Érzem, hogy a sok edzés megtette a hatását, de azzal is tisztában vagyok, hiszen láttam, hogy a férfi jól sportolt, és ugyan ivott, ha eléggé koncentrál még utol is érhet. Mégis reménykedtem abban, hogy azt a valakit, akinek a nevére ráböktem, sikerült felhívnom és tud segíteni. Nem tudom ugyan, hogy kire számítsak, hogy kit kell keresnem… mégis remélem, hogy az a valaki itt lesz, hiszen szükségem van rá.

A legközelebbi sarkon befordulok, egy gyors hátrapillantást követően. Látom, hogy a férfi követ, pont, ahogy sejtettem. A sarkon befordulva nem lassítok, de szemeimmel olyan helyet keresek, ahol lebújhatok. Azt hiszem, ezen túl jobban oda kell figyelnem arra, hogy merre megyek és, hogy ne vesszek el a gondolataimban…

Még egyszer hátrapillantok. A férfi egyre közelebb kerül hozzám, nekem pedig egyre gyorsabban ver a szívem.

Valaki segítsen! - kiáltom magamban. Azt kívánom, bár hallaná valaki, annak ellenére, hogy tudom, hogy ez reménytelen.

De, mintha mégis meghallották volna. Ahogy hátra pillantok, látom, ahogy egy fekete, magas alak a földre löki az üldözőmet. Messze vannak és sötét van, így nem látom, hogy ki az, sziluettjéből mégis sejtem, hogy ki lehet az. Megállok. Nem kell tovább futnom. A lábam meg-meg remeg, a szívem heves dobogása nem csillapodik. Izzadtság folyik végig az arcomon és mosoly jelenik meg az ajkaimon.

- Köszönöm! - mondom, ahogy közelebb ér. - Azt hittem, hogy… hogy…. - nem bírom kimondani. Nem jön szó a számra. Egyetlen lépés választ el tőle. Kezemmel a pólójába kapaszkodom, melyet görcsösen markolok. Egyre közelebb húzom magamhoz, egészen addig, amíg arcomat mellkasába nem temetem. Ekkor gördül le az első könnycsepp az arcomon. - Köszönöm… Kageyama… - zokogom, szorosan átölelve a derekát. Hosszú karjaival szorosan ölel ő is, miközben bátorítón simít hátamra.

- Nincs semmi baj! - suttogja. - Már itt vagyok! Majd én vigyázok rád!

- M-menjünk haza! - nézek fel rá könnyáztatta szemekkel.

- Gyere! - megfogja a kezemet és elindul. Én pedig csak követem. Egészen hazáig.

- Apa még nincs itthon! Itt maradsz velem? - kérdezem megtörten. Biztosra veszem, hogy holnapra már semmi bajom nem lesz, azonban most még a saját árnyékomtól is megijedek.

- Persze! Ameddig csak kell! - simít a hajamra, majd egy puszit nyom a fejem búbjára. Biztonságban vagyok! Kageyama vigyáz rám!

Chapter Six

Kávézó

Napok óta stresszelek. Képtelen vagyok lenyugodni, még akkor is, ha tényleg mindenki megpróbál segíteni. Alig ismerem Tadashit, de akkor is aggódom miatta. Yuko-channal közelebb kerültünk az elmúlt néhány napban, hiszen minden nap azzal kezdtem, hogy megkérdeztem tőle, mi hír van Tadashiról.

Még aznap, amikor megműtötték… Az intenzívre került. A műtét közben, elvágtak egy eret és több, mint 5 liter vért elveszített. Azóta teletömték csövekkel, lélegeztetőn van és folyamatos megfigyelés alatt tartják. Nem mertem elmenni, meglátogatni, mert volt egy olyan érzésem, hogy nem akarta, hogy ilyen állapotban lássam. Yuko-chan ugyan ezt mondta, így végképp lemondtam arról, hogy a közelébe menjek. Mindennek ellenére, a folyamatos aggódás kezdett megőrjíteni. Ez egy egyszerű műtét lett volna, mégis hogy voltak képesek így elszúrni?

Az aggódás miatt elkezdtem szétcsúszni és ez Kageyama agyára ment. Illetve megy. Amióta aznap megfogta a kezemet, sok hasonlót tett, ami megrémített. Mintha nem ő lett volna.

- Laurel! - szakít ki a gondolataimból egy meglehetősen hangos kiabálás. - Már megint nem figyelsz! - a fejemet felé kapom, de nem tudok mit mondani. Csak nézek a fekete, de annál fényesebb szemeibe, amelyekben minden egyes másodpercben képes volnék elveszni. - Ez így nem megy tovább! Gyere velem! - ragadja meg a csuklóm és maga után húz. - Hogy vagy képes egy ismeretlen miatt így aggódni? - teszi fel, inkább csak magának a kérdést. Nem válaszolok, elvégre alig fogom fel, hogy mi történik körülöttem.

Alig lépünk ki a csarnokból, Yuko-chan hirtelen elénk ugrik, felvidult arccal. Ahogy felfogom ez mit is jelent, csillogó szemekkel várom, mit akar mondani.

- Lor! Képzeld! Tadashit megint megműtötték és jobban van! Ha minden rendben halad, jövő héten kiengedik! - ugrándozik örömében, az én mosolyom pedig csak szélesedik.

- Ez nagyszerű! - mosolygok rá, majd mikor kitárja karjait, az ölelésébe bújok. Úgy megkönnyebbültem. Jól esik, hogy ez a kő is legördült végre a vállamról.

- Szóljatok, ha befejeztetek minden nyálas dolgot és visszajövök Laurel-ért! - fordul el Kageyama, majd el is indulna, ha nem kapnék karja után.

- Jövök már! - lövellek felé villámokat. Csak, hogy érezze a szeretetemet. - Szia Yuko-chan! Hívj, ha tudsz valamit! - integetek a lánynak, aki örömködve tűnik el az iskola betondzsungelében.

- Szóval? Hova akartál vinni? - vigyorom már a fülemig ér, ahogy Kageyama felé fordulok a kérdésemmel.

- Úgy látom, már semmi szükség rá! Számodra fontosabbak az idegen emberek, mint a röplabda! Pedig ez az egyetlen dolog, ami még összeköt az anyáddal! Nem tudlak megérteni! Egyszer ésszerűen gondolkozol, és már kezdem azt hinni, hogy normális vagy, aztán hirtelen 180 fokos fordulat, és meghülyülsz! Mire jó ez neked, hah? - akad ki… és sajnos azt kell, hogy mondjam, teljesen jogosan. Szavain gondolkozva hajtom le a fejem és engedem el Kageyama kezét.

- Sajnálom, igazad van… - Miért esik ilyen rosszul, hogy így tekint rám? Én azt akarom, hogy jó emberként tekintsen rám, de totálisan rosszul csinálok mindent! De miért akarom, hogy ne így érezzen? Eddig soha nem akartam megváltozni! Akkor, most miért? Kezdek félni magamtól. Ha, most itt lenne Anya, biztosan tudna mondani valamit, ami helyre billentene. Észhez térnék és folytatnám az életemet ott, ahol abbahagytam. De most mindennel egyedül kell megbirkóznom, és ez nehezebbnek bizonyul, mint hittem.

- Én nem- - úgy látszik, hogy a reakció meglepte Kageyamát, mert nem talál szavakat.

- Hagyd! Inkább menjünk gyakorolni! Szétszórt voltam és nem voltam képes teljesen a röplabdára koncentrálni. Be kell hoznom a lemaradásomat! - erőltetek az arcomra és hazug mosolyt, majd visszaindulok a csarnok felé.

- Laurel, állj már meg! - kiállt utánam Kageyama, de valahogy semmi kedvem a magyarázkodását hallgatni. Csak szó nélkül haladok tovább, hátha letesz arról, hogy beszéljen velem, a röpin kívül bármi másról is. De ezen tervem, még a kitalálása előtt elbukott, valahol ott, hogy Kageyama genetikája nem ismeri a „feladni” szót. Ami persze sok helyzetben jól jött volna, de most nagyon szerettem volna, ha kihagy a belső késztetése.

- Lor! – kiállt ismét utánam. A lábam magától megáll és földbe gyökerezik. Lornak hívott? De miért? Miért lett most hirtelen valami már, ami miatt így szólított? Összeráncolt szemöldökkel fordulok felé. Persze hülye vagyok, mert azt hittem, hogy még ugyan ott áll, ahol az előbb hagytam, de ez nagyon nem így van. Mikor megfordulok alig tíz centire áll tőlem.

- M-mit akarsz? – nyögöm ki. Ha lenne elég lélekjelenlétem, akkor most hátrébb küldeném, legalább négy lépéssel, mert úgy érzem magam, mintha egy zsiráf és egy gnú állna egymás mellett, és a gnú én volnék, akinek a zsiráf szemébe kellene nézni. Lehetetlen, és a nyakam tökéletes kitörési szögben áll. Annyi ideig nem szólal meg, csak néz a szemembe, hogy végül csak sikerül messzebb küldenem: - Állj már hátrébb, kitöröd a nyakam! – tolom mellkasánál fogva hátrébb. Kicsit megszeppenten néz rám, hogy mégis mi üthetett belém. Pedig semmi komoly bajom sincs, csak annyi az egész, hogy a sors véletlenül egy zsiráffal hozott össze, egy töpörödött törp-ördögöt. Van ennek értelme? Semmi! Mégis itt vagyok!

- Most meg mégis mi a fene ütött beléd? – emeli fel a jobb szemöldökét a homloka közepéig.

- Hát, a fene az biztos, hogy nem ütött, se nem kötött belém, mert itt egyetlen kötőtűt sem látok, de hogyha ennyire közel állsz hozzám, nekem olyan szinten kell magasra néznem, már ha a szemeidbe akarok nézni, ami valljuk be, bunkóság lenne, ha nem tenném, hogy nem kapok levegőt, mert szabályos derékszögben áll a nyakam. Bár lehet, hogy ezzel az volt a célod, hogy saját magam által gyilkolj meg… de nem jött össze, mert ez így túl kellemetlen ahhoz, hogy meghaljak; sajnálom! – veszek egy mély levegőt a legvégén, ugyanis levegő nélkül hadartam el az egészet, és már abban is biztos vagyok, hogy a fejem ezúttal nem vörös, hanem szép lila.

- Levegőt azért vegyél! – remek, akkor nem az volt a célja, hogy öngyilkosságnak beállított gyilkossággal végezzen velem. Köszönöm! Örök hálám a sírodig üldöz, ott meg jól beléd rúg. – Ennek semmi értelme sem volt! – húzza össze a szemöldökeit, ahogy elgondolkozik azon, mit is mondtam.

- De, igenis van értelme, csak számodra nincs, mert nem bírtad követni! De, nyugi, nem a te hibád, elvégre „senki sem versenghet hatalmas intelligenciámmal”; ahogy Sherlock Holmes mondotta volt.

- Ismerlek? – lép egyet hátra, mintha hirtelen leprás lennék.

- Igen. Pontosan ilyen vagyok akkor, ha hisztizek, vagy ha éppen nagyon fáradt vagyok – vigyorgok a fejemet balra döntve. Biztos nagyon értelmes lehet a fejem, de bánja már a nyavaja. Kiakadta, aminek Kageyama is tanúja volt; ettől lejjebb, már úgysincs. Bele kell törődnöm, hogy éppen most jártam meg a pokol legmélyebb és legforróbb bugyrait.

- És… most éppen melyik eset is áll fenn? – lép ismét egy kicsit közelebb, de csak tétovázva.

- Igen! – vágom hozzá, a létező legértelmetlenebb választ, majd inkább csak sarkon fordulok, és olyan gyorsan kezdek lépkedni, ahogy csak bírok. Le kell vezetnem a feszültségemet és ezt legjobban a tornateremben tehetem meg. Az sem érdekel, hogyha Kageyama megkínoz, a mai edzés alkalmával.

- Héj! – hirtelen egy kéz ragadja meg az én kezemet és hátraránt egy szoros, meleg és illatos ölelésbe. Egy röpke pillanatra elveszni érzem magam; mint aki most ébredt fel és még nem jött rá, hogy még mindig csak álmodik-e, vagy már felkelt. Két kéz fonódik lágyan a vállaim köré, és valami selymesen puha és lágy dolog simogatja az arcomat. A hátam egy erős és óvó mellkasnak dől; így tökéletesen érezhetem, ahogy a mellkas tulajdonosának szíve hevesen dobog, és mély levegőket vesz. Lélegzetét érzem az arcomon, majd meghallom alig hallható, suttogásszerű hangját, amitől kiráz a hideg:

- Sajnálom! – fúrja arcát a nyakamba, amitől csak még jobban kiráz a hideg. A hasamban, valami fura nyomás keletkezik, a gerincem mentén, mintha zsibbadnék a kellemes bizsergéstől, arcom pedig egyre forróbbá válik. A szívem ugyan olyan hevesen ver, mint a mögöttem álló fiúé. Kezem magától mozdul; nem gondolkodom, csak cselekszem. Hideg kezeim lassan csúsznak a fiú karjára, de nem azért, hogy elvegye onnan az ölelő karokat. Csak azért, hogy én is megérinthessem, ahogyan ő is teszi. Csak azt akarom, érezze, hogy jól esik, amit tesz, és amit mondott.

Egy pillanatra magával ragad a hév. Késztetés érzek rá, hogy megforduljak Kageyama ölelésében. De, ahogy ez végigfut az agyamon, úgy térek magamhoz.

- K-Kageyama? - szólítom meg halkan. Pár másodpercig még némán ölel, majd elenged. Felé fordulok, de ő csak egyik lábáról a másikra áll. Érzem zavarát; elvégre pont annyira van zavarban, mint én. Meg akarom kérdezni, hogy miért tette ezt, de valami nem engedi. Mintha útját állná szavaimnak. Hiába próbálok megszólalni, nem megy. Mikor végre szavak jönnek a számra, csak ennyit tudok kinyögni: - Hová akartál menni? - érdekel az is, hogy miért ölelt meg és kért bocsánatot, de az is, hogy milyen helyre akarhatott vinni.

- Gyere! - fogja meg a csuklómat, majd a korábbi indulatának nyoma nélkül von gyengéden maga után. Ellenkeznék, hogy mégis mi a szent szart csinál, de rá kell jönnöm, hogy én hoztam fel a témát. Lassan mosolyra húzom a számat, ahogy elhagyjuk az iskola épületét és udvarát. Az utcára kiérve lassít a léptein, de a kezemet továbbra sem engedi el. Kissé zavarba hoz, ezzel a tettével, mégis jóleső melegség járja át a testemet. Úgy érzem, kezdek megzakkanni. Olyan dolgokat teszek és érzek, amiket eddig soha, még csak nem is gondoltam volna magamról. Ebben a néhány napban fel sem tűnt, hogy mennyire furcsa, eddig számomra ismeretlen érzéseket kelt bennem egy-egy érintés. Fogalmam sincs, hogy ezt csak Kageyama váltja-e ki belőle, vagy bárki más érintésére így reagálnék. Csak azt tudom, hogy félek.

- Megjöttünk! - szólal meg, a gondolatmenetemet félbeszakítva. Annyira elgondolkodtam, hogy csak most veszem észre, hova is jöttünk. Ez a hely pedig nem más, mint egy kicsi kávézó. Biztos, hogy nincs messze a sulitól, de még nem nagyon jártam itt.

- Mi ez a hely? - kérdezem, mert semmilyen névtáblát nem látok kitéve.

- Ez édesanyám kávézója. Kicsi, de nagyon otthonos és, ahogy láthatod, még neve sincs - vakarja meg tarkóját zavartan. Az anyukájáé? Az anyukája kávézójába hozott! Engem! Alig bírom visszafogni magam, hogy ne sikkantsak fel örömömben és ugorjak a nyakába. El sem hiszem, hogy képes volt elhozni egy ilyen helyre! - Gyerek menjünk be! A vendégem vagy, de csak ma! - még az apró, szúrós megjegyzése sem képes most lelankasztani. Továbbra is csillogó szemekkel és vigyorogva nézek rá. Lehet, hogy hülyének néz, de minek titkolnom, hogy tényleg az is vagyok!?

A kávézóba belépve, tényleg meg kell állapítanom, hogy egy nagyon kicsi helyről van szó, de ahogy Kageyama mondta, nagyon otthonos. Az egész sötétbarna, de nem a hidegfajta. A padló, mintha koptatott beton lenne, de rálépve rájövök, hogy fa. A falak téglával vannak kirakva és hosszúnyakú lámpákkal van megvilágítva az egész tér. A plafon sötétbarna deszkákból van kirakva. Jobb oldalon a székek egyszerű bárszékek, bal oldalon viszont hatalmas, kényelmesen kinéző bőrfotelek vannak. Minden asztalon egy-egy zöld növény, mellette pedig egy-egy gyertya, üvegben. Közvetlenül a bejárat mellett egy csigalépcső vezet az emeletre, amely mellett egy babzsákokkal teli kis sarok van berendezve, egy kisebb könyvesploccal. A bejárattal szemben van a pult a sütikkel és a kávékkal. Kissé sötét a helység, de pontosan ezért olyan otthonos. Az otthon magányát és melegét adja vissza.

- Anya! Itt vagy? - néz körbe Kageyama, de amikor semmi választ nem kap, a lépcső felé veszi az irányt. Vajon mi lehet odafenn? Nem akarok tolakodó lenni, így nem kérdezősködöm és nem is követem Kageyamát. - Nyugodtan ülj le, akárhová! Azonnal jövök! - ereszt meg magának egy félmosolyt. Némán bólintva foglalok helyet az egyik fotelben. Nem csak kényelmesen néz ki, de az is. Alig ülök le, Kageyama és az anyukája már jönnek is le a lépcsőről.

- Oh, szia Kicsikém! Biztosan te vagy Laurel?! - szalad oda hozzám a nő, aki egyáltalán nem néz ki Kageyama anyukájának. Nem a vonásai miatt, hanem mert sokkal fiatalabbnak tűnik a koránál; bár nem tudom pontosan, hány éves is. Azonnal felpattanok a fotelből és meghajolok előtte.

- Jó napot! Én Laurel Riddel vagyok!

- Nahát! Még szebb vagy, mint ahogy Kage -

- Anya! Időre kell visszaérnünk! - vág édesanyja szavába Kageyama. Vörös fejjel… Azért hülye nem vagyok, van egy sejtésem, hogy miről lehet szó, de nem reagálok semmit. Nekem is és Kageyamának is könnyebb így.

- Rendben Kedveskéim! Gyertek, üljetek le! - terelget minket az egyik asztalhoz. - Mit szeretnétek enni? - Kageyama rám néz, mintha azt várná, hogy anélkül mondjak bármit is, hogy tudnám mit lehet kapni. Csak egy apró vállrándítással jelzem, ötletem sincs, és hogy ráhagyom a választást.

- Kettőt szeretnénk a kedvencemből! - mosolyog édesanyjára. - De segí-

- Maradj csak itt! Segíthetsz még eleget, ha nem lesz itt Laurel! - Kageyama válasza csak egy mosoly. Még soha nem láttam így mosolyogni. Így annyira aranyos arca van. Nem tudom, hogy miért nem mosolyog többet, miközben ilyen jól áll neki. Kageyama anyukája eltűnik, mi meg csöndben ülünk és várunk. Nem szólunk egymáshoz és nem is nézünk egymásra. A csöndet végül én törném meg, de pont, mikor szólásra nyitom számat, az ajtó kicsapódik és öt srác lép be az ajtón.

Számunkra öt, egyáltalán nem ismeretlen srác… Kei és a négy kutyája...