A szőke, a vörös és a fekete
Uncsi~ uncsi, uncsi, uncsi és uncsi! Kínomban már a fejemet fogom! Mit' érdekel engem a legújabb égő, amit jóformán alig szabadalmaztattak, a mi házunkban már az világít?! Hol érdekel egy 17 éves, enyhén figyelemzavaros lányt ez a téma? Kezeket fel, akit érdekel! Na, ugye, hogy senkit! Mindenki pont leszarja.
Akkor nekem miért is kell hallgatnom? Apa, hagyj élni! - szenvedek egyetlen nyikkanás nélkül.
Apám egy brit cég
igazgatója itt, Japánban, és emiatt, folyton az áradozását kell
hallgatnom, amit azonnal elkezd, ahogy hazaér. Műszaki cikkek,
gondolatbeli műszaki rajzaival tölti meg a fejemet. Chipek, pendrive-ok,
égők, számítógépek... és talán ez a jobbik eset. Mikor már arról is
elkezd mesélni, hogy mennyi papírmunka és egész éjszaka azt csinálta...
De ő az apám... Csak ő maradt nekem, szóval kibírom. És szerencsére nem mindig ezekről beszél.
Tettetem ásításom, majd laposakat pislogva Apára, megszólalok:
- Megyek, elteszem magam
holnapra. Fáradt vagyok, és korán kell kelnem - adok egy puszit arcára,
majd mennék is, de visszatart azzal, hogy magához ölel. Azonnal
visszaölelem és szorosan bújok hozzá.
- Lor!
- Hm?
- Mivel holnap van az első napod, beviszlek, rendben?
- Köszönöm, Apa! - örülök neki, hogy bevisz. Ez is egy ok, amiért megtűröm a technika világáról való áradozását.
- Ez természetes,
Kincsem! Ha nem 7-re kéne bejárnom, minden nap bevinnélek! - nos,
igen... talán sokat jár az agya és a szája felesleges dolgokon, de én
akkor is imádom, és soha nem cserélném le.
- Szeretlek, Apa! -
nyomok egy újabb puszit, enyhén borostás arcára. - Jóéjszakát! -
mosolygok rá, amit viszonoz is. - El ne felejts reggel borotválkozni!
Ennyivel ott is hagyom
és felslattyogok a szobámba. Egyszerű szoba, annak ellenére, hogy bármit
megkaphattam volna, mikor berendeztem. Nekem elég ennyi és ez úgy
tökéletes, ahogy van.
Ahogy az ajtón belépek,
szemben egy ablak, ami jóformán az egész falat elfoglalja. Függöny nincs
rajta, csak sötétítő, mely most két oldalra ki van húzva. A fal fűzöld
és minden berendezési tárgy vörös. Szemben, az ablak alatt közvetlenül
az asztal, mely nem csak az egész falat elfoglalja, de a másik két
oldalra is átlóg. Az asztal bal oldalán van a szoba "királya", a
hatalmas monitorom. Továbbá a baloldalon van 3 hatalmas fiók is. Egy
gurulós szék az asztal előtt. A padló elvileg vörös volt, de átfestettük
türkizre, direkt megkoptattuk így, nagyrész türkiz, de itt-ott
kilátszik a vörös. Kissé patinás stílust kölcsönöz neki, hogy koptatott
és az is, hogy hajópadló. Az ajtó mellett közvetlenül van egy
"beszélgetős" sarok. Egy hatalmas szőnyeg, puffokkal és egy "L" alakú
kanapéval. Ezzel szemben, az ajtótól balra van az ágyam, az éjjeli
szekrényemmel. Jobbra, az asztal folytatásaként, egy könyvespolc
helyezkedik el. A polc és a kanapé között egy ajtó nyílik, ami a
gardróbba vezet, valamint egy saját fürdőbe - azt azért nem mondtam,
hogy nincsenek extrák...!
Beérve a szobába azonnal
elterülök az ágyamon. Azt ugyan nem tudom miért, de két személyes...
azt, hogy francia-e, nem tudom, de kényelmes, szóval akár annak is
elmehetne. Magam elé húzom a laptopomat és elkezdek pötyögni a
klaviatúrán. Valami jó könyvet keresek. Kissé könyvmoly vagyok, elvégre
szeretem, ha sok mindent tudok. És honnan tehetnék szert jobb tudásra,
mint a könyvekből?! Ami a polcomon volt, összes, már olvastam. Perceken
belül találok is egy megfelelőt: John Flanagan: A Vadonjáró tanítványa.
Érdekesen hangzik. Gyorsan letöltöm és bele is kezdek.
Aztán már csak arra
leszek figyelmes, hogy mikor lejjebb akarok tekerni... nem megy.
Befejeztem volna? Gyorsan utána nézek, és megnyugszom, hogy ez csak a
sorozat első része volt. Maga a sorozat pedig 12 részes; ha minden igaz.
Sorra töltöm le a könyveket, aztán már csak arra eszmélek fel, hogy apukám kopog.
- Gyere, nyitva! - kiáltok ki neki, majd ülésbe tornázom magam az ágyon.
- Kicsim! Nézted, hogy
mennyi az idő? - csak megrázom a fejemet és rápillantok az órára. Fél
hét. Reggel... fél... hét... HOGY MICSODA? Elkerekedett szemekkel
bámulok az órára. Nem akarom elhinni. Ez igaz? Átolvastam az EGÉSZ
éjszakát?
- Jesszusom! Apa, köszönöm, hogy szóltál! Öt perc, és kész vagyok!
- Na, azért annyira nem kell sietni! - nevet, majd kimegy a szobából.
Gyorsan berohanok a
fürdőbe. Arcmosás, fogmosás, smink, haj. Jöhet a ruha. Egek, mekkora
szívás. Egyenruha... De most komolyan?! Miért nézzen ki mindenki ugyan
úgy? Mi vagyok én? Sorozatgyártott Barbie? Nem! Na, akkor?!
Felveszem... A felső el
is megy, a blúzzal és blézerrel, valamint a vékony nyakkendővel... De a
szoknya. Egy az, hogy ki nem állhatom a szoknyákat... De... ez
picsaszoknya! Nem prostinak megyek a suliba, hanem azért, hogy tanuljak.
Még szerencse, hogy annak ellenére, hogy nem igazán szeretem a
szoknyát, sok van belőle a gardróbomban, így kiveszek egyet, ami
hasonlít az egyenruháéhoz. Táskámmal a kezemben, valamint a
nagyon-nagyon-nagyon rövid szoknyával a konyhába megyek, ahol Apa már
nagyban majszolta a reggelijét.
- Kérlek, szabasd át
kicsit hosszabbra! - nézek rá boci szemekkel. Ha már a vakerálását kell
hallgatnom, holmi műszaki cikkekről, akkor ezt tegye meg nekem!
- Kicsim! Ők nagyon odafigyelnek erre. Muszáj lesz ezt felvenned - néz rám úgy, mintha ezt mindenki tudná.
- Mi? - hangom legalább
egy oktávot csúszik felfelé. - Apa, te sem akarhatod, hogy
picsaszoknyában járjak! És ha meg akarnak majd erőszakolni?
- Ugyan kicsim!
Mindegyik lány ilyenben jár, nem lesz semmi baj! Emellett, nem ok nélkül
tanultál eddig karatézni! - áh, fene! Eltalálta. Bárki hozzám nyúl, az
halott, de én akkor sem akarok a térdemtől felfelé mutatni bármit is...
Miért kell erre kötelezni az embert?!
Sanyarú sorsomba
beletörődve, slattyogok vissza a szobámba és gyorsan átveszem a
szoknyát. Azért egy vörös harisnyát felveszek hozzá, biztos, ami biztos.
Azt nem tudom, mi lesz monszunkor, de túlélem valahogy...
- Most boldog vagy? -
állok meg előtte, a zsebkendő méretű szoknyámban. Ha bikini lenne
rajtam, akkor is nagyobb biztonságban érezném magam, de komolyan!
- Igen! - hogy... mi?
Most ezen, mi olyan vicces, hogy mosolyogjon? Mindegy... Csak leülök
elé, egyetlen szó nélkül és elkezdek csöndben enni. A reggeli végeztével
a mosatlant csak berakjuk a mosogatóba, majd elindulunk.
A suli, körülbelül 3
percre van kocsival. Egész mázli. Mikor Apa megáll a suli előtt... egyre
kisebbnek érzem magam. Elszörnyedek magamban; egy iskola, hogy lehet
ilyen hatalmas?! Én itt el fogok tévedni. Voltam már benne, be is jártam
Apával az egészet. De így, hogy tudom, egyedül kell megbirkóznom vele,
egyszerűen kétségbeestem. A tenyerem izzadni kezd, nagyokat kell nyelnem
és egész testemben remegek. Mert miért ne?!
- Apa... Ez a suli... Mindig is ilyen nagy volt? - kérdezem remegő hangon.
- Igen, egyetlenem! Ha
bármi baj van, szólj bármelyik tanárnak, mind nagyon kedvesek! És ha
végképp nem megy semmi, akkor hívj fel! De siess, mások is iskolába
mennének! - nyom egy puszit a homlokomra, majd szó szerint kitessékel a
kocsiból. Na, köszi!
Kissé megsemmisülten
nézek a kocsi után. Elhagyatottnak érzem magam. Miért kell nekem itt
lennem? Egyedül? Nem ismerek senkit és semmit. Pár másodpercre magával
ragadnak a negatív gondolatok, de visszarántom magam a valóságba. Mély
levegőt veszek és megfordulok. Akkor is túlélem ezt a napot!
Szép gondolat... lenne.
Ahogy fordulok, úgy esek orra, vagyis inkább seggre. Basszus, a
picsaszoknyám! Gyorsan úgy ülök, hogy ne látszódjon ki semmim és
megnézem, kibe is akadtam bele. Iszonyat vékony srác, hófehér bőrrel,
fekete, szemébe lógó, kis-csurkás haj, hatalmas, szinte fekete szemek,
melyek földöntúlian csillogtak. Olyan akár egy anime-figura. Ahogy
feláll és leporolja magát, alkalmam nyílik azt is megfigyelni, hogy
nagyon vékony, és baromi magas. Biztos, hogy magasabb, mint 190 centi.
Az iskola egyenruháját viseli: fehér ing, drapp színű zakó, hozzáillő
nadrággal és cipővel. És persze a nyakkendő nem maradhat el.
- Jajj, nagyon sajnálom!
- szabadkozom azonnal. Én volta a hibás, hiszen én nem figyeltem. - Jól
vagy? - kérdezem kissé rémülten. Szép is volna, ha az első napomon
leharcolnék valakit...
- Igen, de jobban is
figye... - ahogy rám emeli a tekintetét, eláll a szava. Végignézek
magamon, de semmi különös nincs rajtam, már a szoknyámat leszámítva.
Khm...
- V-valami baj van? -
állok fel lassan. Bakker... Magasnak számítok, de legalább 10 centivel
kisebbnek érzem magam mellette, mint amilyen igazából vagyok.
- Nem... de te nem japán vagy?! - emeli meg szemöldökét.
- Hát... negyed részt az vagyok. Miért? Baj? - vonom kérdőre. Olyan szép lenne... De annyira lenéző - szó szerint.
- Nem, csak ebben az
iskolában ritkán látni külföldieket! De most megyek órára - azzal hátat
fordít, és elsétál. Már utálom ezt a srácot. Csak azt remélem, soha nem
látom viszont.
Kissé idegesebben
sétálok be az iskolába. Legalább azt megjegyeztem, hogy hol lesz a
termünk. Egész úton azon filózok, hogy hogyan lehet valaki ennyire
bunkó. Képtelenség! Vajon hanyadikos? És miért is gondolkodom én ezen?
Kiverem a fejemből, az
idegen srác felé irányuló gondolataimat. Ekkor jut eszembe, hogy nekem
nem is a terembe kéne mennem, hanem a tanáriba. Gyorsan irányt
változatok, és felmegyek az első emeletre. Bekopogok, de senki sem nyit
ajtót, csak valaki kikiabál egy "Szabad!"-ot. Akkor itt be lehet menni a
tanáriba? De fura... Csak résnyire nyitom ki az ajtót és bekukucskálva
teremtek szemkontaktust a legközelebb álló tanárral, aki azonnal rám
figyel.
- Elnézest! Ishikawa Yuki tanár urat keresem - mondom illedelmesen, továbbra sem lépve be.
- Ott van, annál az asztalnál - mutat a leghátsó asztalhoz, ahol a már jól ismert tanárt láthattam.
- Bejöhetek? - kérdezem
kissé csodálkozva. Nem vagyok ehhez szokva. Eddig akárhol tanultam, a
tanári szoba tabu volt. Az volt jóformán az egyetlen hely, ahová nem
tehettem be a lábam. Sem én, sem más diák.
- Persze, gyere csak! - mondja kedvesen. Belépek, és az asztalhoz megyek, ahol az osztályfőnökömet találom.
- Jó reggelt Ishikawa Sensei! - azt az egyet megtanultam, hogy meg kell hajolnom.
- Oh, jó reggelt Ms.
Riddel! Jöjjön velem, bemutatom az osztálynak! - Ishikawa Sensei, már
első alkalommal is nagyon szimpatikus volt. Ehhez, továbbra is tartom
magam. - De előtte még néhány dolgot meg kéne beszélnünk! - mondja, majd
odahúz még egy széket maga mellé, mire leülök.
- Nem tudom, hogy
mennyire ismeri az itteni szokásokat, de nálunk a diákok nagy része
felvesz egy plusz tárgyat. Ez általában valamilyen sport, de
természetesen más is lehet. És, ami azt illeti, magának is fel kéne
vennie egyet - még egy számomra elég új dolog. Bár... örülök neki, csak
nem tudom, hogy lesz-e elég időm minden mellett, még erre is
koncentrálni. De meglátjuk.
- Rendben! - csak ennyit mondok, majd a kezembe nyom egy lapot, amit el is veszek tőle.
- Ez a lista, a
választható tárgyak közül. Kérem, minél hamarabb döntsön! A
beiratkozáskor szoktuk kérni, de maga különleges helyzetben van, szóval
kap rá még egy hetet.
- Rendben! Igyekszem
hamar dönteni - bólintok a lapot tanulmányozva. Még van pár perc, míg
becsengetnek, így addig a lehetőségeket olvasgatom.
Legelőször a könyvklub
és az író klub az, ami szemet szúr. De ahogy végiggondolom, rá kell
jönnöm, hogy tanulok én így is eleget. Inkább valami olyat kéne
választanom, ami közben mozoghatok. A futball kilőve, az amerikai
focival együtt. Van még egy jó pár, de kettő az, ami érdekel és szóba
jöhet: a kosár és a röplabda. Azon gondolkodom, hogy a kosár nem igazán
az én sportom. Magas emberek rohangálnak egy labda után, megpróbálva
kiszedni a másik kezéből, és próbálják bedobni egy gyűrűbe. Nem arról
van szó, szeretek kosarazni, de valahogy soha nem voltam benne elég jó.
Ha kosárra dobtam mindig bement, de a labdát megszerezni már-már
képtelen voltam, sőt vagyok. Ami a röpit illeti... régebben röpiztem, de
a csapat feloszlott, szóval abbahagytam. Azóta csak órán röpiztem.
Szeretem, még mindig, de bizonytalan vagyok... elvégre a japánok elég
fanatikusok tudnak lenni, így nem vagyok benne biztos, hogy vagyok-e
elég jó a csapatba. De egye fene!
- Ishikawa Sensei? - nézek fel a lapról a tanárom fekete, vágott szemeibe.
- Igen? - néz fel ő is a papírjaiból.
- Azt hiszem, hogy már választottam is! - mosolyodom el vidáman. Most, hogy hangosan is kimondom, biztosabb vagyok benne.
- Valóban? - emeli fel szemöldökén. Arcáról őszinte érdeklődést olvasok le.
- Igen! A röplabdaklub
tagja szeretnék lenni - úgy látszik, nem lepi meg a választásom. Mondjuk
biztosan olvasta, hogy anyukám röpizett, fiatalkorában. Talán tőle
örököltem, azt a némi tehetségnek mondható képességet, amim volt a
röpihez.
- És teljesen biztos
vagy benne? - látszik, hogy nem azért kérdezte meg, mert le akarna
beszélni róla, hanem biztosra akar menni.
- Igen, teljesen! - bólintok.
- Akkor kérlek, ezt a
nyomtatványt töltsd ki, és órák után le is adhatod - a kezembe adja a
nyomtatványt, amivel jelentkezni lehet a klub tagjai közé. Csillogó
szemekkel veszem el tőle. Egyre biztosabb vagyok a döntésemben.
- Köszönöm, Sensei! - hajtok halványan fejet.
- Igazán, nincs mit! De lassan mehetünk is.
Mondja, majd elindulunk a
terembe. Eddig elterelte a figyelmem a klub választás. De most minden
egyszerre rogyik a fejemre. Be kell illeszkednem egy teljesen új helyre.
Előre félek attól, hogy a kinézetem miatt, már eleve elítélnek. Japán
vonásaim vannak, mégis kicsit nyugati. A szemem fura, lilás-kék, amivel
magam sem vagyok kibékülve. A hajam szögegyenes, vastagszálú, és leér a
combom közepéig, de fehér. Mindenki furán néz rám emiatt. Már
megszoktam, de azért az esetek többségében nem esik valami jól. Erre
rátesz még egy lapáttal, hogy a lányok körében magasnak számítok, bár
égimeszelő sem vagyok, és sokan vannak, akik magasabbak nálam. Pontosan
mai napig sem tudom, hogy hány centi is vagyok, de valamivel 170 felett.
Ishikawa Sensei belép a
terembe. Én kicsit lemaradva követem, de így is hallom a kihúzódó székek
zaját. Ez a hang az, ami feszélyez. Ez az, ami mutatja, mennyire közel
is van a végem. Remegő végtagokkal lépek be a terembe. A lábamat
bámulom, nem merek felnézni. Mikor megállok a tanár mellett, félve
felpillantok. Nincsenek is olyan sokan, mint elsőre hittem. Legfeljebb
húszan. És vannak köztük szimpatikusak is. Na, majd meglátjuk!
- Gyerekek! Hadd
mutassam be az új osztálytársatokat! Viseljétek rendesen gondját! Ha
bármi rosszat hallok rólatok, tudjátok, hogy nektek annyi! - nevet, mire
mindenki más is nevetni kezd. - Kérlek, mutatkozz be! - fordul felém,
mire ismét az egekbe szökik a vérnyomásom.
- Laurel Riddel vagyok! -
hajolok meg. Gondolom... kellene mondanom még valamit, de mit is
mondhatnék?! Hogy Angliából jöttem?! Tudják is, és látják is! Azt, hogy
csak negyedrészt vagyok japán?! Azt is látják! Úgy érzem, ebben a
helyzetben nincs szükség szavakra. A többiek halványan meghajoltak, majd
a tanár hozzám fordult.
- Kérlek, foglalj helyet
ott hátul, az ablak mellett. Ha bármi kérdésed, vagy gondod van,
nyugodtan keress majd meg - bólintok, majd a helyemre sétálok. Ishikawa
Sensei pedig elkezdi az órát. Ilyenkor örülök, hogy azért tanultam
japánul. Írni is, olvasni is, és persze beszélni is. Leülök, és csak
hallgatom, amit mond, de nem igazán figyelek. Most még biztosan elnézik
nekem, ha kívülálló maradok.
Ahogy kicsengetnek,
előveszem a telefonom és a fülesemet, hogy zenét hallgathassak. Túl sok
ember ez így nekem. Idegen közegben mindig a telefonom segített kibírni.
Közepes hangerőn kezd el szólni a Medicine című szám, Hollywood
Undead-éktől. Végigfekszem a padon, és az ablakon kifelé bámulok,
miközben egy müzli szeletet majszolok. Szép, napos idő van odakint. Azt
mondják, nemsokára virágozni kezdenek majd a sakurafák. Képekről már
láttam, hogy milyen szépek, és mindig is vágytam rá, hogy egyszer
testközelből láthassam. Bár azt mondják akkor a legszebb, ha kézen fogva
sétálsz a pároddal... De nekem nem kell pasi. Soha nem szerettem
senkit. Legalábbis azt hiszem. Így, hogy anyám halála révén megtudtam,
milyen is az, ha elvesztek valaki fontosat az életemből, nem akarom még
egyszer átélni. Evégett kerülöm az emberi kapcsolatokat. Sőt, bárminemű
kapcsolatot, bármilyen élőlénnyel. Ezért nem volt soha, macskám, kutyám,
teknősöm, aranyhalam, hörcsögöm, papagájom vagy akármilyen más állatom.
Olyan fura, hogy most
itt vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen közegben leszek. Valami
teljesen más, idegen. Élvezem, de jelenleg félek. Bármi, amit esetleg
teszek, vagy nem teszek, megpecsételheti a sorsomat. Félek a rossz
döntéseimtől. A zene átvált és most a Miss Jackson szól belőle. Alig
kezdődik el, egy kezet érzek a vállamon. Felkapom a fejemet, ezzel a
mozdulattal rántva ki a fülesemet a fülemből.
- Igen? - kérdezem azonnal, pedig még a kéz tulajdonosát nem is láttam.
- Szia! - egy lány az.
Mikor kint álltam a tanár mellett láttam. Valahol az én padsoromban ül,
de előrébb. Fekete vágott szemek, fekete egyenes haj, iskolai egyenruha,
hófehér bőr, vékony, sportos alkat, kedves arc, vastag ajkak. Biztos
minden pasi utána lohol. Én miért nem lehetek normális, és nézhetek ki,
hozzá hasonlóan? - Azt hallottam, hogy a röplabdaklubba szeretnél
csatlakozni! - bólintok, mire az arcán ülő mosoly szélesedik. - Én is a
tagja vagyok! Ryouta Kazashi! Örvendek a találkozásnak... Laurel? -
elmosolyodok rajta. Kedvesnek tűnik.
- Hívj csak Lor-nak. Azt
jobban szeretem - mosolygok én is. Azon gondolkodom, hogy merjek-e
segítséget kérni, de miért is ne?! - Kaza...-chan - huhh, de fura így
kimondani. - Esetleg órák után meg tudnád mutatni, merre van a
klubterem, és a röpicsarnok?
- Persze-persze! - pörög
a csaj. Úgy tűnik ő az a fajta ember, aki képtelen megülni egy helyben
és egyfolytában mosolyog. Azt hiszem, ő az első, itteni barátom.
- Lor? Mint a
franciában? - fordul hátra az előttem lévő padban ülő srác. Hatalmas
szemei, és szőkére festett, közép-hosszú haja van. Markáns arcéle
valószínűleg egy céltudatos embert takar.
- Igen - nézek szemeibe.
Egész értelmesnek tűnik, így első látásra. Megkérdezném, hogy hívják,
de azért ennyire nem érzem még otthon magam...
- Amúgy Shiro vagyok! - a
székét is odahúzza, közvetlenül az én padom elé, és úgy ül le. - Jó
tanuló vagy? - milyen kérdés ez? Ilyenkor nem arról szoktak kérdezgetni,
hogy mi a kedvenc színed, melyik a kedvenc állatod, hol éltél, miért
jöttél ide, az apád tényleg nagyfejes-e egy hatalmas cég, japán
kirendeltségénél, gazdag vagy, volt-e már pasid, leszel a csajom?!
Érdekes, hát akkor majd megszokom. Időközben Kaza-chan is eltűnik, majd
visszatér egy székkel és ő is leül.
- Úgy is mondhatjuk. De miért kérdezed?
- Mert ebben az osztályban mindenki okosnak hiszi magát, de ezt folyamatosan cáfolják - forgatja a szemeit.
- És... te? Jó tanuló vagy?
- Igazság szerint igen - bólint Shiro. Ezt nem értem...
- De ha okos vagy...
Miért ebben az osztályban vagy? Miért nem az a-ban vagy? -
értetlenkedek. Lehet, hogy nem itt nőttem fel, de azt még én is tudom,
hogy az év végi vizsgák, többek között mire is valók.
- Egy műtét miatt ki
kellett hagynom egy negyed évet. És felső középben szigorúbbak, így azt
mondták, hogy egyelőre maradjak ebben az osztályban - így már minden
világos.
- O, sajnálom - hajtom le fejemet. Biztosan félt előtte, vagy lehet, hogy nem szívesen beszél róla, én meg kierőltettem belőle.
- Ugyan, semmiség! -
mikor felnézek, egy mosolygós Shiro-val találom szemben magam. Amúgy is
szimpatikus, de mikor mosolyog, csak még jobban azzá teszi magát.
- Szia, Hófehér! - ül az
egyetlen szabad oldalamra egy vörös srác. Mármint a haja vörös. Meg az
én arcom. Totál bemászik a magánszférámba.
- Szia, Vöröske?! - inkább kérdezem, mint mondom. Nem tudom, mi baja lehet a srácnak, de egy pszichológushoz úgy elvinném.
- Ez új! - nevet. - Jó,
eddig fekete voltam, nem is lehettem volna „Vöröske", de ez tetszik! -
Kacsint rám, a kapálózása - macskakarom - után.
- Rám te csak ne
kacsintgass! - nevetek én is. Beszólogatósnak tűnik, de pont ezért
szimpatikus. - Na, és, mi az igazi neved? Tudod, amit a szüleid adtak
neked!
- Matsukawa Issei. De mindenki csak Matsunak vagy Seinek hív - mutatkozik be.
- De én miért lettem
Hófehér? - jó ez nyílvánvaló... már akinek. Hát nekem nem. Értheti a
bőrömre, a hajamra, de a ruhámra is. Kétségtelen, hogy szeretem ezt a
"színt".
- Mert... olyan fehér
vagy... Tudod?! Menj a fehér fény felé~ - nyújtja el a szót. Ahha.
Szóval fehér... ez a gyerek kicsit beteg.
- Aha... Szóval azért
jöttél ide hozzám, mert valami idegesítő hang azt suttogta a füledbe,
hogy látja a fényt az alagút végén?! - emelem fel az egyik szemöldököm
játékosan. Ha ő így, én majd úgy.
- Tetszik a csaj!
Megtartjuk! - nevet, mire a többiek csak bólintanak és beszállnak a
nevetésbe. Eszek szerint ők ilyen kerekasztal lovagjai, vagy mi? Van egy
kör, amibe ha valaki be akar lépni, esküt kell tennie és vérrel
lepecsételni?
- Akkor kinél alszom, ki ad kaját és ki visz el sétálni? - ekkora labdát nem lehet, nem leütni.
- Nálam alszol! Nem engedlek a fiúkhoz, mert mind perverz - néz a srácokra lenézően Kaza-chan. Mindeközben persze játékos marad.
- Én majd etetlek! -
mondja Shiro. Ki sem néztem volna belőle, hogy ő képes lenne beszállni
ilyen fajta beszélgetésbe. Bár mit akarok, még nem is ismerem őket.
- Hát, akkor én meg minden mást vállalok! - húzza ki magát önelégülten Sei-kun.
- Na, erre nem számítottam! - nevetek fel.
- Kérsz? - nyújt oda egy chipses zacsit Shiro. Hm... most komolyan gondolta?
- Milyen ízesítésű? - feltettem a legfontosabb kérdést.
- Zöldfűszeres - hahh, kedvenc!
- Akkor igen - nevetek. Kiveszek egy pár karikát belőle és csendben rágycsálni kezdem.
- Amúgy miért
költöztetek ide? Mielőtt jöttél az osztályfőnök mondta, hogy az apukád
állása miatt van. Ez igaz? - néz rám, hatalmas, fekete szemeivel
Kaza-chan.
- Apukám lett az brit cég itteni kirendeltségének az igazgatója.
- Oh, annak a hatalmas műszaki cégnek? - bólintok, Sei-kun kérdésére.
- Akkor biztosan nagyon menő lehet! - csillog Kaza-chan szeme.
- Nem menőnek mondanám -
nevetek fel keserűen. - Mostanában egyre kevesebbet van otthon. Annyira
nem is rázna meg, ha az a- - elhallgatok. Most tűnt csak fel, hogy mit
is akartam mondani. Pár perc alatt képes lennék kifecsegni az életem
legsötétebb "titkát"? Hosszú másodpercekig csend telepszik ránk, majd
csak akkor kapok észbe, mikor már feszülni kezd a hangulat. - Szóval...
Nem szeretem, hogy ott dolgozik - zárom le, csak ennyivel. Legyen elég
ennyi. Egyelőre. Később talán majd többet is megtudhatnak rólam, de
jelenleg ennyi telik a bizalmamból.
- Kár - húzza el a száját Kaza-chan.
- Látom, találtatok
újabb picsát, srácok! - libben oda, egy idegesítő "picsa". Szerintem
csak azért nincs kirívó sminkje és a többi, mert akkor páros lábbal
rúgnák ki innen. Viszont nem akarja megbántani apucit, meg anyucit,
szóval inkább csak a pofája nagy. Gratula az ilyennek! Kalap szart a
fejére... pfff...
- Üdv, CsicsaPicsa! Mit
mondtál, hogy is hívnak? Bocsi, de kicsit süket vagyok - nézek rá, ahogy
megáll a kis társaságunk mellett.
- Izumo Kamiki. És nem
CsicsaPicsa! - dobja hátra a haját. Hahh, még, hogy nem az. Hánynom
kell; valaki dobjon hozzám egy vödröt, könyörgöm.
- Nagyszerű! Szóval
akkor, Kamiki... Ki is szólt hozzád? - nézek felé. Visszafogom magam, de
ha nem tenném, akkor most sírva fetrengnék a földön, a röhögőgörcs
miatt. Az az arc, amit vág, egyszerűen leírhatatlan. Úgy tűnik nem
szokás neki visszapofázni. Hát sajnálom, de én nem vagyok az itteni
szokások rabja, és van egy olyan sejtésem, hogy már miután rendesen
beilleszkedtem is ki fogok lógni a sorból. Elvégre máshol nőttem fel,
teljesen mást neveltek belém, mint azokba, akik itt nőttek fel.
- Látom illik hozzátok a kis liba - csapja fel az orrát, majd odébb ringatja a valagát. Köszi!
- Sok ilyen csaj van
még? Mert ha igen, sírva menekülök ki innen - terülök el a padon. Az
előző iskolámban kifogtam egy olyan csicsarajt, akik egyfolytában a
hajam és a kinézetem miatt piszkáltak. Szép múltam van, minden
szempontból.
- Nyugi, olyan mint
Kamiki, csak egy van - nevet Sei-kun. Szemébe nézve, sajnálatot és
megvetést vélek felfedezni. Ezek szerint Kamikinek is meg van rá az oka,
hogy miért olyan, amilyen. De akkor sem értem igazán, hogy miért kell
ennyire bunkónak lennie.
- Jön a tanár! - rohan
be ordítva egy középmagas, sötétbarna hajú srác, majd bevágódik az egyik
hátsó padba. Mindenki azonnal a helyére rohan, és mintha a szünet meg
sem történt volna, kezdtük az újabb tanórát.
Igyekeztem odafigyelni
az órákon, de túl sok minden történt 10 perc alatt. Szereztem 3 barátot
is, ami eddigi életem során, jóformán soha sem történt meg velem.
Mindig, mindenki elkerült, csak azért, mert más voltam. És nem csak
külsőben, de belül is. Teljesen más voltam, mint ők. És ezért nem csak
elítélt, egy-két ember, de ki is rekesztettek. Mintha csak nem is ember
lettem volna. Már kezdtem hozzászokni, de most, hogy végre azt
érezhettem, hogy mások elfogadnak, úgy, ahogy vagyok, ez a vágyam
szertefoszlott, és új remények tárultak ki előttem. Mintha csak egy új
kezdet reménye lebegett volna a szemem előtt, boldog voltam, hogy végre
lehet szociális életem. Egyedül Kamiki keserített el. Ő volt az, aki
emlékeztetett, arra, hogy talán csak egy tévképzet minden álmom. Ő volt a
talán ebben az egyenletben. Megakadályozta, hogy feltétel nélkül
higgyek, az eddig lehetetlennek tűnő álmom elérésében. Rettegek attól,
hogy mit hoz a jövő. Talán jobb volna, ha abban bíznék, hogy semmi sem
fog változni. Elvégre lehet, hogy igaza van Kamikinek, és csak egy...
- Akkor jössz? - rángat
ki a gondolataimból Kaza-chan. Már minden órát letudtunk, így mehetünk a
röplabdacsarnokba. Izgatott vagyok, hogy végre valami ilyenben is
részem lehet, és végre nem csak a tanulásnak élhetek. Jó, lehet, hogy
béna leszek, de ki tudja?! Ez csak egy újabb lehetőség, amit minden
erőmmel szeretnék kihasználni. Talán soha nem fogom a legjobban kezelni a
labdát, de nem szeretném bemocskolni édesanyám nevét. így mindent
beleadok, hogy legalább olyan jó lehessek, mint amilyen ő is volt.
Remélem, sikerülni is fog, hiszen ő nagyon jól játszott, a nemzeti
válogatottban is benne volt, még anno.
- Persze! Bocsi, csak
elbambultam - mosolygok Kaza-chanra, majd felkapva a táskámat követem.
Ekkor veszem csak észre, hogy Sei-kun és Shiro is jönnek. Vajon ők is
klubbtagok?
- Jól kiosztottad Kamikit! Annyira jól esett látni, ahogy teljesen lefagyott, és nem tud, se köpni, se nyelni - nevet Shiro.
- És jól esett
kimondani, azokat a szavakat - nevetek halkan, az orrom alatt. Szeretek
beszólni, de csak akkor, ha jogos, amit mondok. - Amúgy ti is röplabdára
jöttök? - nézek a fiúkra. Gondolom, ha ilyen jóban vannak, van bennük
több közös, mint az, hogy egy osztályba járnak.
- Aham. Én már egészen
kiskorom óta röpizek. Élőző évben viszont volt egy kis kihagyásom, mert
lesérültem. Ezért jöttem erősebb röpis suliba - magyarázza Shiro.
- Ez a suli, ennyire kitűnik röpiből? - ha ez igaz... talán nem ok nélkül jöttem ide. Ráadásul a tudtom nélkül.
- Hát... régen híres
volt. Még most is az, de amióta új a lányröplabda csapata... Inkább a
fiúké ível felfelé. Régen volt itt egy nagyon jó, női játékos. Azt
mondták, hogy szélső védő volt a posztja, de ő volt az "ace"
(ász/ütőkártya/"titkos"fegyver) - elkerekedett szemmel hallgatom, amit
Sei-kun magyaráz. Eddig minden stimmel. Lehet... hogy anyám a Karasunoba
járt, mielőtt apám elvette volna és én megszülettem?! - A nevére nem
emlékszem, de talán Shid-
- Hogy ti mindig
késtek?! - lép elénk egy baromi alacsony csajszi. De tényleg nagyon
alacsony... szerintem még 150 centi sincs meg.
- De hoztunk új husit - karolja át a vállamat Sei-kun.
- Az előbb még megtartani akartatok... most meg simán eladnál, mint húst? - vonom kérdőre, poénos barátomat.
- Jó pénzért, még Shirot
is eladnám! - erre csak egy szúrós tekintetet kap az említett
személytől. Még az ismeretlen csaj is nevetésben tör ki.
- Egyébkébt Hitoki Yachi
vagyok. Én vagyok a manageretek. De iszkiri befelé mert Hide-kun kinyír
titeket! - mind elindulunk be, a csarnokba. Mit ne mondjak, hatalmas.
Már kívülre is nagynak tűnt. Hatalmas ablakok, az ajtó is az, és
gyönyörűen karban van tartva. De ahogy belépünk, még hatalmasabbnak
tűnik. Óriási belmagassága teljességel elképeszt. Ahogy belépünk már
nagyban megy a gyakorlás. Egy lilás árnyalatú, de amúgy fekete hajú srác
ül egy létra-szerű, meghatározhatatlan nem tudom min, a háló mellett. A
labdákat viszonylag kis ívben feldobja, a középső ember pedig a hálóhoz
viszonylag közel dobja, ahol egy harmadik személy, aki az egyik
vonaltól indulva nekifutott, leütötte a labdát, ami hangos csattanással
ért földet a háló másik oldalán. Elképesztő sebesség. Egy olyan erős
labda elé, nem szívesen állnék be...
Ahogy belépünk, elhal a
gyakorlás hangja és érzem, hogy minden szem ránk, de legalábbis rám
szegeződik. Néhány barátságos, de kérdő szempár, egy mosolygós arc,
határtalan örömmel. Nem tudom, hogy ki az, aki azon a létrán ült, de ő a
tejbetök. Vigyorogva fogadott és akkor sem változtat arcvonásán, mikor
leugrik az állványról, és megáll előttem. Közel egymagasak vagyünk,
talán egy picit vagyok csak alacsonyabb.
- Már vártalak. Laurel,
ha jól tudom?! - meglep, hogy tud róla, de csak bólintok. - Én volnék az
edződ, Tashiro Hidemi, de hívj csak Hide-kunnak. Ha szeretnéd, most
maradhatsz a padon és nézheted, hogyan zajlik az edzés - ahogy beszél,
egyre nagyobb tömeg gyűlik körénk. Halk susogás szalad végig az
összegyűlt embereken. Nem hallom, hogy mit mondanak, csupán szavakat
hallok ki: "anyja", "ace", "Karasuno" és hasonlókat. Gyanúsnak gyanús,
de most épp' más foglalkoztat.
- H-Hide-kun? - fura,
még hozzá kell szoknom az itteni nevekhez. Könnyen használom őket, de
akkor is fura. - Honnan tudtad, hogy jövök?
- Az édesanyád Shida
Kiyoko, nemde?! Férjezett nevén Kiyoko Riddel... - bólintok. - Meglep,
hogy nem tudsz róla, de ebben a röplabdaklubban kezdte. Ha jól
értesültem, az édeslánya vagy. Mi történt vele? Nem hallottam róla
semmit, mióta a szülés miatt visszavonult! - biztosan jó barátok
lehettek, hisz' Hide-kun úgy beszél róla.
- Ő... Másfél éve
meghalt - hajtom le a fejem. Meglep, hogy nem tudják, bár mégsem megy
csodaszámba, hiszen apám elrendezte, hogy ez semmilyen médiába ne jusson
el.
- H... hogy micsoda? -
Hide-kun teljesen lesokkolva bámul. - Miért nem szóltak? Hogy hogy nem
volt benne a hírekben, vagy a lapokban?
- Azt, hogy miért nem
szóltak, nem tudom. A lapokban és a tv-ben viszont azért nem volt benne,
mert apám visszafogta. Ahogy én tudtam, a közelebbi ismerőseinek,
mindnek elmondták - mondom őszintén.
- Ez szörnyű! Részvétem... Sajnálom, én nem tudtam...
- Ugyan! Ami a múltban
történt, az már a múlté! Nem tudok ellene tenni - mosolyodom el
keserűen. Ez az egy gondolat az, ami segített túltenni magam anyám korai
halálán.
- Esetleg... ha nem
vennéd rossz néven, megkérdezhetem, hogy miért halt meg? - látszik
mindenki arcán, hogy lesújtott. Főleg az idősebbek, ők talán még
ismerhették is...
- Azt mondták,
szívrohamot kapott... De valamilyen méreg miatt. Mai napig nem tudták
meg, hogy pontosan mi is okozta és hogyan - sokat gondolkodtam...
Biztos, hogy volt rosszakarója, de nem nagyon tudom elképzelni, hogy
ennyire messzire is képesek lettek volna elmenni. De az emberi
természetet, maga az ember érti legkevésbé.
- Ez szörnyű -
Hide-kunon látszik, hogy nem teljesen dolgozta fel a történteket.
Igazából, nekem két évem volt eddig rá, hogy gondolkozzam ezen, de nekem
sem sikerült feldolgozni. Néha, reggelente, várom, hogy Anya nyit be a
szobámba. Azt várom, hogy este hazaérjen, és megkérdezte, milyen volt a
napom. Várom, hogy mikor valami kis apróság miatt hisztizek, viccet
csináljon belőle, amivel tulajdonképpen megvigasztal, aztán, valamivel
segít elfelejteni az egészet. Amikor viccelődve azon veszekszünk, hogy
milyen ruhát vegyek fel. Mikor reggel iskolába indulva, összefutok vele,
és ugyan olyan felső van rajta, mint rajtam, legalább színben passzoló
nadrággal, majd mikor a cipőnket húzzuk, szintén hasonlót veszünk fel.
Hogy mikor az utcán egy jó pasi jön velünk szembe, együtt elemezzük.
Mikor ugyan az után a személy után fordulunk meg. Mikor ugyan abba a
kávézóba akarunk beülni. Amikor ugyan azt a sütit vagy kávét nézzük
ki... Néha csak azt várom, hogy felébredjek a rémálmomból... Hogy...
Hogyha kinyitom a szemem, a mosolygós arcával találom szembe magam... De
mikor fölkelek... rá kell jönnöm hogy ez lehetetlen.
- Itt vannak a papírok -
váltok gyorsan témát, mert érzem, ha tovább lenne csend, vagy
feszegetnénk ezt a témát, elsírnám magam. Nem volna szép belépő.
Biztosan megértenék... de akkor sincs ínyemre.
- Rendben, köszönöm -
veszi át a papírokat mosolyogva. - Az edzést mára befejeztük. A keddi
napokon órák előtti edzés van, így már csak bemelegítünk, és csinálunk
egy kis gyakorlómeccset. Szeretnél beszállni?
- Én... nem akarom
elrontani a szórakozásotokat - húzodozok. Nekik már van egy jól
megszokott rendjük és atmoszférájuk, nem akarok ilyen hirtelen
belerondítani.
- Ugyan már! Kizárt! Ez
csak játék! - mondja kedvesen az edző. - Itt van a ruhád. Yachi már
kikészítette, ha minden igaz a te méreted. Vedd át, és itt várunk! -
nyomja a kezembe az edzőruhát. Fekete narancs mez. - Yachi megmutatja,
hogy merre van a női öltöző.
A manager megmutatja, hogy merre kell menni, majd meg is vár, és visszakísér.
- Azta, nagyon jól áll! -
mondja azonnal, ahogy kilépek az öltözőből. Semmi komoly. Csak egy
egyszerű, ujjatlan, fekete alapon, narancssárga szegélyes edzőfelső,
narancs "Karasuno High School" felirattal. Egy egyszerű rövidgatya, ami
szintén fekete, narancs szegélyekkel és a bal oldalán, elől a "KHS"
rövidítéssel. Járt hozzá egy melegítő is. Ebben csak fekete volt, fehér
felirattal. Ezt is magamra kapom, mert a szél kicsit hideg.
- Úgy gondolod?
- Nem! - meghökkenek szaván. - Látom! - így már értem! Rámosolygok. Jól esnek, kedves szavai.
- Köszönöm!
Visszaérünk a
csarnokhoz. Egy fekete árnyat látok besurranni az orrom előtt. Mi lehet
ez? Mármint ki? Látom, hogy egy baromi magas fiúról van szó, de nem
rémlett, hogy láttam volna ilyen magas személyt az előbb...
Mi is belépünk, de mikor meglátom a személy, a lámpák fénye alatt, megáll az ereimben a vér.
- Kageyama! Vége az
óráidnak? - ökölpacsizik össze az edző és a srác... a srác, akinek
reggel nekimentem. - Képzeld! Tényleg Kiyoko lánya az, aki belépett a
klubba! - a srác arca felcsillan. Anyám neve ilyen sokat jelentene? -
Oh, Lor, gyere, mutatkozz be Kageyamának is! Most értek véget az órái!
A srác felém fordul... Az arca, az alkata, a vonásai... Ugyan az az ember.
- Te...? - vonjuk kérdőre egymást egyszerre, majd ez az állítólagos Kageyama hozzáteszi: - Mit keresel itt?
