Chapter Four

Tobio-chan és a fogócska

Valami nyom. És illatos. Valami piszkálja az arcomat. Mi a fene! Hagyjatok aludni! Kezdek el kalimpálni a kezeimmel és a lábaimmal egyszerre. De... Beleütközök valamibe, ami puha... És selymes?! Ennek ellenére tovább kalimpálok, mire két erős marok szorít bele az ágyamba.

Mi vaaaaan?

Szemeim kipattannak, mire egy bosszús arcot látok, álmos tekintettel és kócos hajjal.

- K... Kageyama? - a hangom még rekedt, de mivel elég közel van, biztos, hogy hallja.

- Te... Normális vagy? - emeli fel az egyik szemöldökét, amitől még ijesztőbb lesz. - Fél hat van!

- Te... Mit keresel az ágyamban? - kerekedik el a szemem.

- Alszom, képzeld el! - száll le végre rólam, mire azonnal felülök.

- Jó, de miért az... - eszembe jut a tegnap este. Hogyan is felejthettem el?!

- Wah! - dől arccal a párnájába, majd onnan motyogja: - Ha most visszaalszok, képtelen leszek felkelni többé! Túl jó ez az ágy!

A kócos haját bámulom. Ahogy szétterül a párnán és ónixként csillog. Mindig is volt, egyfajta hajfétisem, de úgy érzem, hogy én most becsavarodok. Muszáj hozzá érnem! Pont olyan ez, mint a kölyökkutya! Ahogy meglátod, hozzá kell érned. Már csak arra eszmélek fel, hogy a kezem Kageyama hajába túrom. Én tényleg nem vagyok normális. Mit tesz majd velem ezután?! Aztán Kageyama felkapja a fejét. Én elhúzom onnan a kezemet, de olyan hirtelen, hogy elvesztem az egyensúlyom és leesek az ágyról. Áucs! Ennek nyoma lesz!

- Istenem, te szerencsétlen! - csapja magát homlokon, majd leszáll az ágyról. - Gyere! - segít fel. - Kérsz valamit reggelire?

- Mi?

- Mondtam, hogy ha most visszaaludnék, akkor nem tudnék felkelni időben - mondja a szemét forgatva, ahogy leül az ágyra.

- De nem akarom, hogy megint te főzz! - fonom karba a kezeimet. Ekkor fogom csak fel... Én... Pizsamában állok Kageyama előtt! A fejem azonnal vörös lesz, de igyekszem nem mutatni zavartságom. Inkább leülök Kageyama mellé, de a lehető legtávolabb.

- Akkor majd nem én főzök! - vigyorodik el, mint akinek az imént pattant ki ez a zseniális ötlet a fejéből. Gyanítom, hogy ez pontosan így is van.

- De... én nem tudok főzni! - mondom, mintha még nem tudná...

- Jó, jó, tudom, de azt mondtad, hogy szeretnél megtanulni főzni. Valamikor el kell kezdened, nem?! - csak bólintok. - Akkor éppen itt az ideje. Legyen ez a reggeli edzésed! - húzza ördögi vigyorra a száját. Én már most félek; mi lesz itt még később. El akarok menekülni innen.

- Oké, de előre szólok, hogy a poroltó a spájzban van - állok fel a gardrób ajtajához csámpázva. Ja, igen! Említettem már, hogy amíg nem kelek fel, képtelen vagyok a normális sétára? Ugyanez történik akkor, hogyha fáradt vagyok. Ahány lábam, annyi felé megyek.

- Nyugi, azért arra majd vigyázok, hogy ne gyújtsd fel a házat! - mikor ezt mondja én már javában Narniát keresem, csak nem a szekrényben, hanem a gardróbomban. Végülis majdnem... Jelen állás szerint nem merem felvenni az egyenruhámat, mert amilyen kétbalkezes vagyok, biztos, hogy a ruhám is bánná; ha mást nem legalább egyszer összefröcskölném. Egyszerű, "koszolható" ruhák mellett döntök, ami egyenlő egy szürke cicanadrággal, fűzöld rövidujjúval és egy szürke pulcsival. A hajamat csak csurkába összefogom, fésülés nélkül, aztán... eszembe jut, hogy a sminket nem mostam le este. A fenébe! Én tényleg szerencsétlen vagyok! A tükörhöz rohanok, de megnyugodva konstatálom, hogy ezúttal mázlim volt, ugyanis nem mászott fél centivel sem arrébb a szemem. Ahogy késznek nyilvánítottam a készülődésemet, visszamegyek a szobába, kezemben Kageyama ruháival. Mármint az apum ruháival, amiket még tegnap költöztettem a gardróbomba.

- Tessék! Öltözz át, én addig a mosdóban leszek, de sietek. Ha kell valami, ordíts!

- Rendben, köszönöm!

Talán azért vagyok mindig kék, zöld és lila, mert nem tudok lassan készülődni. Most is, mint minden reggel sietek, a semmi miatt. Bennem van, hogy muszáj sietnem, még akkor is, hogyha igazából semmi szükség nincs. Ennek pedig az a következménye, hogy a könyökömet beverem a fogkefe tartó kispolcba, ahogy fordulok. A következő lépésemnél a kislábujjam és a szennyestartó akasztják össze a nem létező bajszukat. Aztán a hajkefe, amit amúgy nem is akartam használni, beleesik a WC-be, hangos csobbanás az én káromkodásom kíséretében.

- Minden rendben? - hallom meg Kageyama hangját.

- Velem? Igen! A hajkefével már annál kevésbbé! De mindjárt megoldom! - azzal kihalászom a hajkefémet és a mosdókagylóba dobva megeresztem rá a forró vizet. Megkeresem a tisztítószert és egy kupakkal öntök bele. Jelentem, hogy a hajkefém újra használható és túlélte a reggeli úszást. Az ablakba rakom száradni, majd diadalittasan kilépek a fürdőből, széles vigyorral az arcomon.

- Szabad a fürdő! - mondom kicsit hangosabban, ugyanis nem látom Kageyamát a szobában. Ekkor látom meg, hogy az ajtó nyitva van, így arra indulok el. Apa és Kageyama a folyosón beszélgetnek.

- Igen, minden rendben volt! Köszönöm, hogy maradhattam! - hallani lehet Kageyama hangján, hogy mosolyog.

- Ugyan, fiam! Ez csak természetes! Nem szeretném, ha valami bajod történne! - fiam? Apa! Ezt nem gondolhatod komolyan?! Oké, hogy ő az eddigi legnormálisabb, vagyis egyetlen srác, akit elhoztam a házunkba, de azért nem kell máris a fiadnak fogadni! - dühöngök magamban, majd fejemet kidugom az ajtón.

- Reggelt! - vigyorodom el. - Kageyama, szabad a fürdő! - mosolygok rá egész kedvesen. - Apa, veled meg beszédem van! - nézek rá kicsit csúnyábban és megkomolyodva.

- Ajjaj! - apámnak ennyi az összes reakciója, mire Kageyama értetlenül néz rá. - Ha esetleg túl nagy lenne a csönd, hívd a mentőket! - néz a fiúra az apám. Csak megforgatom a szemem, majd eléjük lépek.

- Kageyama, akár mehetnél is! - mondom tettetett sértettséggel a hangomban. Ahogy Kageyama elmegy, még egy kicsit arrébb tessékelem Apát a folyosón, hogy még messzebb legyünk az ajtómtól.

- Nézd, Apa! Tudom, hogy furcsa ez az egész! Hogy hazahoztam egy totál ismeretlen srácot, de kérlek, ne nevezd a fiadnak!

- Miért ne tehetném? - lepődik meg Apa.

- Így olyan, mintha járnánk - mondom úgy, mintha ez evidens lenne. Hűt úgy tűnik, hogy az én apámnak nagyon nem az. Kijelentésemre csak elneveti magát. Hát szép...

- Kincsem, ebben semmi ilyen nincs! Pontosan tudom, hogy nem azért hoztad őt haza. Csak... tudod, ha rá nézek, anyádat látom benne - mondja elérzékenyült hangon. Lassan fátyolossá válik a tekintete. Ne, ezt ne! Apa, kérlek ne! Nem akarok sírni! Ugyan nem tudom, hogy pontosan mire is érti azt, hogy emlékezteti Anyára, de valahol... talán engem is, csak még nem jöttem rá, hogy pontosan miről is van szó. - Egyébként ha nem tudom, hogy mi is a neve, hogy szólíthatnám máshogy? - tereli hirtelen a témát, ismét széles mosollyal az arcán. De most, hogy megkérdezte, rájövök, hogy nem is tudom a teljes nevét... Csak annyit, hogy mindenki Kageyamának szólítja. Szép kis ismerettség ez, mondhatom!

- Már mondtam, hogy Kageyama a neve! - utalok vissza a tegnap estére.

- De egy embernek általában két neve van! - na ez is igaz, és most vagyon nagy bajban!

- Nos, ez igaz, de ő csak Kageyama! - vigyorodom el hamiskásan.

- Ahha, szóval te is csak ennyit tudsz! - nevet halkan. Megfogott. Elvégre mit is vártam?! Már 17 éve ismer.

- Ja, és Apa!

- Igen?

- Direkt a Karasunoba küldtél, igaz? - hosszú percekig csak bámul rám. Látom a szemein, hogy azon gondolkodik vajon az igazat mondja-e, vagy találjon ki valami hazugságot. De látom rajta, hogy végül az igazság mellett dönt.

- Arra gondoltam, talán neked is segítene. Tudod anyád, a te korodban, ugyan úgy járt, mint te. Annyi volt a különbség, hogy ő már a klubban edzett, amikor az édesanyja meghalt. Majdnem abbahagyta, de pont ez segített neki később, kilábalni a nehézségből - elgondolkodom apám szavain. Tényleg csak jót akart nekem. Mit is gondoltam? Hogy pont anyám emlékének felidézésével akar ártani nekem? Pont az apám, aki a saját élete árán is képes lenne megvédeni? Kizárt! Hogy is lehettem ennyire ostoba?!

- Köszönöm! - ölelem hirtelen át. Valahogy... ahogy egyre idősebb leszek, egyre jobban megszeretem.

- Ugyan, Kincsem! Csak azt akarom, hogy jó legyen neked! - simogatja kedvesen a hátamat.

- Szeretlek! - adok egy puszit az arcára. - Csinálunk Kageyamával reggelit! - engedem el és visszamegyek a szobába. Kageyama is pont akkor lett készen.

- Akkor... Harcra fel? - mutatok az ajtó felé, a főzésre utalva.

- Harcra fel! - sóhajt egyet, majd megindulunk, mintha csak csatába készülnénk.

- Apa, kész a reggeli! - kiáltom el magam, a müzlit az asztalra téve. Apa lejön az emeletről és helyet foglal.

- Mintha főzést említettetek volna? - mutat a müzlire. Igen, a müzlit tényleg nem kell főzni...

- Valóban? Én csak arra emlékszem, hogy annyit mondtam, hogy reggelit készítünk! - mosolygok, majd leülök Apa elé.

- Kageyama? - ajjjaj...

- Öhm... a fürdőben - mondom olyan halkan, amennyire csak tudom.

- Akarsz róla beszélni? - megrázom a fejem. - Rendben! - ekkor megérkezik Kageyama is, tiszta ruhában, de hajában még mindig van egy kis... Leül. - Jó étvágyat! - mosolyodik el apám, és azonnal lapátolni kezdi a müzlit...

- Jó étvágyat! - szinte suttogom, a saját müzlimet nézve. Nem fogok tudni Kageyamára nézni...

- Aha! Neked is! - mondja gúnyosan. Majd csak a kanalak és a tányérok összekoccanását lehet hallani.

- Lor, siess már! El fogunk késni! - kiabál utánam Apa a földszintről.

- Jövök már! - kiáltok neki vissza, a táskámat a hátamra kapom és már rohanok is. - Bocsi, csak nem száradt meg a hajkefém! - zárom be magunk után az ajtót.

- Miért volt egyáltalán vizes? - lepődik Apa. Hát igen, egy hajkefe általában nem szokott vizes lenni. Legalábbis nem feltétlen egészséges.

- Balesete volt - zárom le ennyivel a témát. Amíg Apa kiáll a kocsival, beírom a riasztó kódját.

- Ugye most magaddal hoztad a kapu távirányítóját? - kérdezem a kocsiba beszállva.

- Igen, még te nyomtad a kezembe - mutatja fel az említett tárgyat. Lehet, hogy ma is később érünk haza, így az a biztos, ha magával viszi. Bár ő általában még később ér haza.

- Köszi, Apa! - hajolok be a kocsi ablakán, hogy puszit adhassak apum arcára. Majd Apa elmegy és újra kettesben maradok Kageyamával.

- Ha bárki kérdezi, csak reggel futottunk össze!

- Miért?

- Te sem akarhatod, hogy megtudják, hogy tegnap egész este együtt voltunk - halkul el. És megint igaza van.

- Micsoda? Ti együtt voltatok? Nahát Kageyama! Végre nem vagy szűz? - hallom meg Kageyama háta mögül egy szőkehajú srác hangját, akinek a nyomában négy másik srác loholt.

- Ha ezalatt azt érted, hogy most először volt egy csaj lakásában, akkor igen! - nézek rá, felhúzva az egyik szemöldököm. Minidig is utáltam, ha valakit kipécéztek és egyfolytában zaklatták. És ez a mostani elég hasonlít ezekhez az esetekhez. - Egyébként meg éppen nem veled beszélgettem, hanem közös barátunkkal! És ha most megengeded... - Kageyama nem fordult meg. Arcán egyszerre volt jelen a düh, harag, kétségbeesés és a zavartság. Fura így látni, hiszen még nem ismerem annyira, hogy tudjam, pontosan mit is érezhet most. Bár ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy nem igazán egymás szíve csücske ez a két jómadár.

- Nem tudtam, hogy a nagyszájúakat szereted! - nevet fel a díszpinty. Elég tapló... szerű. Ha az ember ránéz, egy okos, jó tanuló, anyuci-kicsifia srácot lát, aki a szemüvege nélkül az orráig sem lát és ha ráesne egy falevél összeroppanna alatta. Pláne ha egy zongora.

- Elnézést, de még mindig nem veled beszélgetek! - mosolygok nyájasan. Kageyama összeszorított szemekkel áll előttem, de látom rajta, hogy mozdulni sem bír. A keze ökölbe szorult és idegesen, mégis halkan szuszogott. Ha most kitörne, akkor mindenki halott lenne tízméteres körzetben. Szavaimra a másik srác csak meglepődik, de még mindig nem megy el. Ah, nehéz eset. Olyan mint a félig megrágott rágógumi... Ragad.

- Sültgalambra vársz? Erre nincsenek! De a suliban megnézheted! - az álla egyre közelebb áll a föld súrolásához. Kageyama is meglepődötten néz rám. Mintha hülye volnék, és a tekinteteik miatt úgy is érzem magam.

- Na! Most mi van? Itt fog mindenki szobrozni és azon csodálkozni, hogy "Jé, ez a csaj tud beszélni?"?! Be lehet húzni a beleteket! Kageyama, te meg mozdulj meg végre! - megragadom a csuklóját és elindulok vele a suli felé. Csak annyit hallok, hogy a másik srác mögött álló többi fiú összesúg, de még mindig nem indulnak el. Ezek szerint nem szoktak hozzá, hogy valaki beolvasson nekik.

- E-ez mi volt? - állítom meg a csarnok előtti füves részen Kageyamát. Még mindig meglepődött fejet vág.

- Ő? Az életem megkeserítője! De... nem kellett volna így... kioktatnod! Most már téged fog bántani...

- Értem... És te ezt eddig hagytad neki? Képtelen voltál a sarkadra állni és azt mondani neki, hogy elég volt? Egyszer sem ütötted meg, hogy befejezze? - fordulok egy kicsit ki magamból. Nehezen tűröm, ha egy férfi, ezesetben még ha fiatalabb is, képtelen kiállni magáért.

- Megpróbáltam... De láttad a másik négy srácot, akik mögötte álltak? - bólintok. - Akkor azt is láthattad, hogy ugyancsak van közöttük testi különbség. Ők négyen a verőemberei. Elég gazdag család tagja, így megengedheti magának, hogy az ostoba, de erős srácokat maga mellett tudhassa. Én megpróbáltam ellen állni, de az lett a vége, hogy egy hétig nem járhattam edzésre - ahogy beszél, egyre hevesebben veszi a levegőt, és érezhető lesz az idegessége. - Érted már? Ha ellenkezel, csak még rosszabb lesz! Az egész iskola tudja és fél tőle! És te képes voltál belekötni! - pár másodpercig emésztenem kell a szavait. Éreztem, hogy nem egy jó emberről van szó.

- De én lány vagyok! - ötletelek. - Engem nem bántana!

- Egyszer volt egy lány, aki ellenállt neki... - a múlt idő már nem tetszik. - Megerőszakolta, a lány feljelentette, de a srác szülei lefizették az esküdteket, a bírót és az ügyvédet és az ügyészt is. Mindenkit. A lány végül öngyilkos lett - elképedve állok Kageyama előtt.

- O-oké... - ennyit nyögök ki és elindulok a csarnok felé. Inkább futkorászok a csarnokban, mint hogy meg többet megtudjak erről a... - Amúgy hogy hívják? - teszem fel a legfontosabb kérdést. Meg kell tudnom a nevét, ha már esélyes rá, hogy meg fogja keseríteni az életemet.

- Tsukishima Kei - követ a fekete is a csarnokba. Fejembe vésem a nevét, majd neki is látunk az edzésnek. Legalább elfelejtem, hogy mi is történt, már kora reggel.

- Ne! Nehm... bhírok... thöbbet! - zihálok a padlón elnyúlva, hassal a föld felé. Látom, hogy Kageyama is kifáradt, de igyekszik nem mutatni egy halvány jelét sem. Egy vizespalackkal a kezében ül le mellém, törökülésben.

- Ezt idd meg! - nyújtja nekem a flakont.

- Nincs az az isten, hogy én most megmozduljak a...

- Hát, ha nem kéred?! - elkezdi lecsavarni és már a szájához emelné, mikor is észbe kapok és egy gyors mozdulattal a vízért nyúlok, azonnal ülő pózt felvéve.

- Köszönöm, elfogadom! - nézek rá, összeszorított szemekkel, majd egy húzásra megiszom a flakon teljes tartalmát.

- Ezt nem-

- Ahh, ez jól esett! - nyúlok el a padlón ismét, de ezúttal háttal. - Azt hiszem holnap mozogni sem fogok tudni... - nyögök kétségbeesetten.

- Jól vagy Lor? - lép oda Kaza-chan, aki eddig a többiekkel a csarnok másik felében gyakorolt. - Nem dolgoztatott agyon ez a szadista? - néz Kageyamára szúrós tekintettel.

- Jól vagyok, csak.... Pihennem kell egy kicsit! - a szememet ki sem nyitom, csak próbálok olyan gyorsan regenerálódni, amilyen gyorsan egy ekkora hajtás után képes az ember.

- Kageyama! Ez még csak az első hete! Nem kellene egyből hullát csinálni be-

- Hagyd, Kaza-chan! - hallom meg Hide-kun hangját is, ahogy mellénk lép. De még ekkor sincs erőm felállni, vagy a szememet kinyitni. - Most nehéz, de erre szükség van. Egy hét és már nem lesz ilyen ramaty állapotban.

- Vagy kettő! - helyesbítek résnyire nyitva a szememet.

- Majd meglátjuk! - hagyja annyiban Hide-kun, majd a többiek felé fordul: - Mehettek, mára ennyi volt! Holnap találkozunk!

- Gyere Lor, 10 percünk van elkészülni! - nyújtja kezét Kaza-chan.

- Aaa, nem akarom! - hisztizek, de közben megfogom a lány kezét, aki fel is húz.

Már az ajtóban vagyok. Már majdnem megmenekülök, mikor Kageyama utánam szól.

- El ne feledd! Ötkor várlak, ugyan itt!

- Ahha! Neked is szia! - integetek neki, azzal a hátam mögött hagyom. Őt is, és a csarnokot is. Végre!

- Ahhh, égnek az izmaim! - borulok a padomra az ebédszünetben. - Hide-kun is ilyen kemény?

- Ami azt illeti, igen. Sőt szerintem még keményebb... - mondja Sei-kun, mintha már csak az említése is fájna a számára.

- Csak mi már megszoktuk - helyeselt Shiro is.

- Van egy olyan érzésem, hogy én ezt nem fogom tudni megszokni! - nyüszítek tovább. Semmi erőm sincs ebédelni.

- Ugyan! - csámcsogja az ebédjét Kaza-chan, ami nem tudom, hogy mi lehet, de az illata nagyon tetszik. - Még nekem is sikerült hozzászoknom! Neked sokkal könnyebb lesz, hiszen a véredben van! - feltápászkodom és a könyökömön támaszkodom meg. Ezen még nem is gondolkodtam, de van benne valami. Ezelőtt is játszottam már, így azért valamicske tudás van a markomban és van benne igazság, tényleg örököltem valamit anyukámtól. De közel sem mondanám azt, hogy könnyen fogom megszokni.

- Nem tudom... tényleg! De, majd meglátjuk! - mosolygok rájuk. Kedves, hogy mind próbálnak bíztatni. Lassan, ahogy az izmaim engedik felállok.

- Hova, hova Hófehér? - vigyorog rám Sei-kun és ő is feláll.

- Séta, kaja! - fejtem ki röviden és tömören.

- Jövök én is! - mondja, majd szavához híven követ a büfébe, majd az udvarra.

- Köszi, hogy elkísértél! Igazából nem is tudtam, hogy hol van a büfé - nevetek kissé zavartan. Bár biztosan megtaláltam volna, de így azért sokkal könnyebb volt.

- Igazán nincs mit! Nekem is jól esik a séta - mosolyog rám.

- Kit látnak szemeim?! - hallok meg egy kísértetiesen ismerős hangot. Gondolkodom azon, hogy ezúttal fogjam-e vissza magam, de végül arra jutok, hogy felesleges. Már úgyis elástam magam nála. Közömbös arccal megfordulok. Vöröske ugyan így tesz.

- Nahát, milyen meglepő, hogy ugyan oda járunk, még annak ellenére is, hogy reggel a suli előtt találkoztunk?! - forgatom a szemeimet csupa iróniával és karba teszem a kezem.

- Nos, ez igaz! De gondoltam Tobio-cchan elmesélte, ki is vagyok és azt hittem megjön az eszed, és megpróbálsz a színem elé sem kerülni.

- Te. Meg. Kiről. Beszélsz? - emelem fel az egyik szemöldököm.

- Oh, el is felejtettem! Nem szokta elmondani akárkinek a teljes nevét! Kageyamáról beszélek! A teljes neve Kageyama Tobio! - mondja kárörvendve. Ah, azok a gesztusok. Kifordul a gyomrom. Halvány fintor úszik át az arcomon.

- Nagyszerű, de nem értem, hogy miért is kellene félnem és elbújni előled. Csak pénzed és lefizetett üresfejűid vannak. Pénzem nekem is van, ha akarod, üres fejeket is szerezhetek! - közlöm egyszerű tényként. Látom, ahogy forr a saját levében és ez örömmel tölt el, de igyekszem nem kimutatni. Hirtelen közelebb lép. Magam sem tudom, honnan van ennyi lélekjelenlétem, de nem ijedek meg. Talán az a pár önvédelmi óra...

- Azt hiszem, vigyáznod kellene a kis szádra! - keze az arcom felé lendül, mire azonnal reagálok és elütöm az arcomtól végtagját.

- Megállj, fiatalember! - lép közbe Sei-kun! Alacsonyabb Kei-től, mégis simán kiáll ellene. Bezzeg Kageyama. - A hölgy az én védelmem alatt áll! Leszel szíves a kezed és a szemed is levenni róla! - áll most már közvetlenül, Kei és közém.

- Te ki a fene vagy? Soha nem láttalak még! - látszik az arcán, hogy próbálja felidézni, hátha mégis látta valahol, de semmi.

- Nos, nem fene, csak egy srác, a hölgy osztályából! És lehet, hogy csak azért nem láttál, mert nem volt nálad a szemüveged! - vigyorodik el Sei-kun. Ajjajj. Bajt hozok mindenki fejére.

- Dehogy! Megnyikkanni sem mert! - nevetek, miközben már a könnyem is kicsordul. - Csak ott állt és hatalmas szemekkel nézett Vörösre! A négy csatlósa nélkül olyan, mint egy elveszett kisfiú a plázában! - Sei-kun csak diadalittasan kihúzza magát, ahogy elmesélem Shironak és Kaza-channak, mi is történt az udvaron pontosan.

- De Vörös! - fordulok hirtelen a büszke srác felé. - Te tényleg nem ismered, vagy csak nem érdekel, hogy ki is ő?

- Nos, egy kicsit is-is! Hallottam már róla, de soha nem láttam még! Valahogy gondoltam, hogy ő az, de úgysem árthat sokat! Vasból vannak a csontjaim, még ha meg is próbálná eltörni őket! - vigyorog, amitől eltűnnek a szemei. Olyan, mint egy fiatal kiskölyök, akit most dicsértek agyon a szülei.

- De legalább ő sem ismer téged! - gondolkodom hangosan.

- Laurel! - hallok meg egy kissé elhaló hangot. De határozottan ismerős a hang. Az ajtó irányába fordulok, ahová mindenki más is néz. Kageyama áll ott, kicsit... megtépázott egyenruhában. Nincs valami túl jó előérzetem.

- Úristen! Ez Kageyama!

- Nézd milyen jól néz ki!

- Nézd milyen magas!

- Oh, annyira jóképű!

Hallom meg a beszélgetésfoszlányokat, ahogy a lányok az osztályban összesúgnak. Mi a háborodás ez? Gyorsan felállok és a fiú felé indulok, csak hogy minél hamarabb befejezzék a fanolást.

- Mondd csak... Te itt valami ikon vagy? - húzom fel az egyik szemöldökömet, ahogy odaérek.

- Nem, csak jól nézek ki! - forgatja szemeit. Egoista... - Gyere! - megragadja a csuklóm és magával ráncigál, a jó ég sem tudja, hogy hová.

- Figyelj! Tudom, hogy nemsokára kezdődik a következő óra, de muszáj most azonnal elmondanom! - csak bólintok; igazából ötletem sincs, hogy mit is akarhatna mondani. - Hallottam, hogy megint összetűzésbe keveredtél Tsukishimával! - ismét bólintok. - És ahogyan hallottam, Sei-kunt is belekeverted! - ismét bólintás a válaszom. - Ha teheted, kerüld el azt az embert, amennyire csak tőled telik, ha pedig mégis a közelébe kerülnél, fogd vissza magad! Ha láttad volna, ahogyan bemasírozott az osztályterembe, jogosan rettegnél tőle! Szabályosan fekete felhőt húzott maga után! Lehet, hogy most még nem tesz semmit, de hidd el, egyszer keservesen megbánod!

- De mit csináljak?! Ha egyszer meglátom és hozzám szól, nem bírom fékezni magam! - mondom a fogaim között szűrve. Ő féltheti a saját bőrét, de az enyémet majd én féltem, ha akarom!

- Hát fogd vissza magad! - néz rám kísértetiesen. Egy lépést hátrálok. Ilyen vigyort még életemben nem láttam embertől.

- Nézd ez Kageyama! - hallom meg halkan egy csaj hangját valahonnan a közelből. Ekkor látom csak meg, hogy kisebb tömegek sétálgatnak, egészen "véletlenül" pont felénk.

- De ki az a csaj?

- Ugye nem a barátnője?

- Még soha nem láttam!

- Ugyan!

- Ki lehet ez?

- Most nézd meg! - nézek Kageyamára. Biztos vagyok benne, hogy úgy nézek, mintha nézéssel képes volnék gyilkolni. Azt is érzem. - Híresség lettem miattad... - bosszúittasan húzom mosolyra a számat. - Tobio-chan! - Kageyama arcára kiül a rémültség. Azonnal közvetlen elém lép, és kezét a számra tapasztja. Azonnal letépem onnan és hajamat hátracsapva, karbatett kézzel nézek fel rá. - Nem kellene így viselkedned a barátnőddel... - mondom az utolsó szót, kicsit hangosabban ejtve.

- Könyörgöm, csak maradj csendben! - néz rám fájdalmas arckifejezéssel.

- Hát jó! - majd elindulok vissza, a terembe. - Este találkozunk! - dobom még utána a búcsú szavaimat, amit természetesen mindenki más is hallott.

- Nem, miután visszamentem a terembe már megsajnáltam! És én is áldozat vagyok! - mondom a könnyeimet törölgetve. Már majdnem mindenki itt volt, hogy elkezdődhezzen az edzés, csak Kageyamára vártunk.

- Hát, jó kis hírneved lesz! - röhög még mindig Vörös.

- Az biztos! - lép mögém Kageyama, mire összerezzenek.

- Szia To- - nem engedi, hogy befejezzem a mondatot, ismét a számra teszi a kezét. Én meg csak szemforgatva nézek rá.

- Bezzeg, ha azt mesélném el, hogy te meg reggel az ágyba- - hirtelen én is a szájára teszem a kezem. Na neeeeem! A fétiseimmel nem foglalkozunk, hagyjuk szépen elúszni őket, és ellebegni a saját medrükben. Nem kell ide publikum!

- Úristen, mi történt? - néz ránk kicsi ijedt arckifejezéssel Vörös.

- Semmi! - próbálom Kageyama keze ellenére kinyögni, ami többé kevésbé sikerül is.

Ekkor észrevettem, hogy valami nem stimmel... A kezemhez valami....

- Fúj te perverz állat! - ugrottam hátra azonnal, ahogy felfogtam, hogy Kageyama tényleg képes volt megnyalni a kezemet, csak hogy elengedjem.

- Kageyama, te nem vagy normális! - röhög Vörös. Köszi az együttérzést!

- Na, jó, ez visszamegy a gazdájához! - stírölöm a kezem. Természetesen a fekete, fel sem fogja, hogy mit mondtam, így elég váratlanul éri, amikor a melegítőfelsőjének ujjába törlöm a nyálát.

- Most van véged! - név a nyálas területre, majd rám. Éppen elkapna, mikor elkezdek futni előle. Engem ugyan el nem kap!

Már egy jó ideje fogócskázhatunk, de még mindig nem sikerült elkapnia.

- Hát az a két gyerek, mit csinál? - hallom meg Hide-kun hangját, de minden további szó és beszéd feledésbe merül.

- Szerintem soha nem kapsz el - vigyorgok rá. Ő már igencsak zihál, én annyira még nem, magam sem tudom az okát... Talán a sok futás miatt jobban bírom az ilyenfajta mozgást.

- Azt majd meglátjuk! - azzal újra felém iramodik, de én ismét elszaladok előle. Engem ugyan el nem kap.

- Éhn... mondtham... hogyh... elkaphlakh... - zihálta. Már csak mi ketten voltunk a csarnokban. Az egész edzést végigrohangáltuk, és még utána is itt maradtunk, legalább 10 percet.

- Deh... cshak... azérth... - nyelek egy hatalmasat. - merth mhár untham.... hogyh.. bhénázolh! - mosolyogtam a mondatom végére.

- Jó kifogásh... deh... nem elégh jó - vigyorog most már ő is. Pár perc elteltével már mind a ketten jobban kapunk levegőt. - Azt hiszem, ki kellene takarítani a termet - mondja, majd egy hatalmas nyögés kíséretében feltápászkodik. - Gyere! - nyújtja nekem a kezét, amit el is fogadok.

Öt perc sem kellett, hogy lepakoljuk és kitakarítsuk a termet, így hamar mehettünk is haza.

- El ne feledkezz, hogy holnap reggel is lesz edzés!

- Neked is jóéjt! - köszönök el, majd befordulok az utcán, néhány lépés és már otthon is vagyok. Ezek szerint nem lakhat messze...

Otthon a letöltött könyvsorozat második kötetét kezdem el olvasni lefekvés előtt, hiszen még mindig nem kell tanulnom. Azt tervezem, hogy megvárom Apát, míg haza nem ér, de ez a mai nap meglehetősen kifárasztott, így elnyom az álom.

News #1

Sziasztok!

Most nem egy újabb résszel jönnék, bánatomra, hanem egy kis érdekességgel... Remélem, hogy ezzel a kis ismertetővel esetleg kedvet kaptok ahhoz, hogy elolvassátok a kedvenc könyvemet és lehet, hogy ti is egy új kedvenc könyvet szereztek. 

De mielőtt a könyvről beszélnék... Említettem még az első fejezetben két zenét, amit szintén szeretnétek veletek megosztani. Lehet, hogy van, aki ismeri is, de azért gondoltam megosztom!

Hollywood Undead - Medicine |Ugyan ez egy AMV, de a zene ugyan az, szóval jó zenehallgatást :3|

A másik pedig nem más, mint a Miss Jackson:

És akkor most jöhetnek is a könyvek!

Az író nem más, mint John Flanagan. Ő egy ausztrál származású férfi, sokadik életévében. Mikor megkérdezték tőle, hogy mennyi időbe került megírnia az első könyvét, azt mondta, hogy 15 év. Ez adott nekem erőt ahhoz, hogy magam is elkezdjek egyet, amit még mindig írok - lassan 6 éve - melyet semmilyen formában nem publikáltam. És talán nem is fogom, de ez természetesen változhat. Magát, a könyvsorozatot a fiának írta (ha jól emlékszem, de nem vagyok benne ezer százalékig biztos, mert lehet, hogy az unokájának... De maradjunk annál, hogy a fiának írta x"D). Először novellának tervezte, a fiának, azonban annyira jól sikerült, hogy egy 12 részes könyvsorozatot írt. Szerencsémre :3 

Mivel Mr. Flanagan ausztrál, következik belőle, hogy ez a könyv angolul van.... sajna .... Egyelőre csak az első négy rész kapható a boltokban magyar nyelven is. Magyarra Acsai Roland fordítja, aki szintén példaképem, és nem csak fordításban, hanem haiku írásban. Gyönyörű, amit művel az az ember!

De vissza a témához!

A könyvsorozat címe, mint említettem A Vadonjáró tanítványa. Igen, így nagybetűvel.

Az első könyv angol címe: The Ruins of Gorlan, ami magyarul annyit tesz: Gorlan romjai. 

Röviden összefoglalnám, hogy miről is szól ez az első könyv. Szóval megismerkedünk a főszereplőkkel és az alap helyzettel. Helyileg is nagyjából betájolja, mi hol van. A történetbe ott kapcsolódunk be, hogy Will ideges. Will a főszereplő egy árva srác. A kép az árvaházban indul, ahogy a vacsorához készülnek. Megismerkedünk Will barátaival, akik közül a két "főbb" Alice és Horác. Horácot igazán nem lehet a barátjának mondani, azonban azért írtam mégis azt, mert a későbbi könyvekben azzá válik. Sőt, kicsit már az első végén is, de nem akarok túl sokat spoilerezni. Az árva gyerekeknek, az uradalom ura, lehetővé tette, hogy egy napon kiválasszák, hogy mivel szeretnének foglalkozni. Az ez előtti napon kezdődik az egész történet. Amint az már mondottam volt, Will nagyon alacsony, így nagy valószínűséggel elutasítják, mint katona. A következő napon, a Kiválasztás napján be is bizonyosodik. A hadúr elutasítja, míg Horácot elfogadják. Más eshetőségként lovászfiú szeretne lenni, de a lovászmester szerint, a nagy csatalovak eltaposnák. Így történik hát, hogy az uradalom Vadonjárója, aki nem más, mint Halt, egy ötlettel áll elő, de csupán egy papírt nyújt át az uradalom vezetőjének. Így Will sorsát illetően, csak egy hatalmas kérdőjel marad. Na, de a történet nem marad ennyiben, ugyanis Will azt tervezi, hogy akkor is megtudja, mit írtak arra a papírdarabra. Tudja, hogy a vár nehezen megmászható, azonban nagyon ügyes ilyen téren, találékony és gyors is. Eltervezi, hogy akkor, amikor a leggyengébb az őrség belopózik, és megnézi az üzenetet. Fel is jut, kisebb gondok bajok árán, de aztán rajtakapják. Halt végig ott állt a trónteremben. 

De, hogy kik is a Vadonjárók? Nos, amolyan harcos kémek. Legfőbb fegyvereik a tejszetőr, egy rövidebb tőr és az íj. Ezenkívül, talán nem a fegyverek közé sorolná az ember, mégis annak mondható, a zöld és szürke-foltos köpenyük, amivel szinte láthatatlanná tudnak válni. Az egyszerű emberek mind azt hiszik, hogy mágusok, azért képesek eltűnni az ember szeme elől. 

Will "büntetése" végül az lesz, hogy Halt tanítványa lesz. Az első könyvből megtudhatjuk, hogy milyen emberek is a Vadonjárók, és mit is csinálnak pontosan.

De a történet közel sem ilyen naivan egyszerű. Rögtön a könyv elején azt is megtudhatjuk, hogy Morgarath, aki bosszút esküdött Araluen vára ellen (itt él Will, és a történet nagy része itt történik). Mielőtt Will eljuthatna a Vadonjáróvá avatásig, a királyságnak és az uradalomnak le kell győznie Morgarathot... Morgarath aljak módon Kalkarákat küldött, hogy a legfélelmetesebb hadurakat, még az összecsapás előtt megölhesse. Will és Halt, valamint Halt korábbi tanítványa, Gilan a Kalkarák nyomába ered. A Kalkarákról nem mesélnék sokat, sem a legyőzésükről, azért az egész könyvet nem szeretném előre lelőni, szóval a lényeg az, hogy Halt kisebb-nagyobb sebesülések árán, de életben maradt, és fiatal tanítvány, Will ölte meg az egyik hatalmas Kalkarát. Ezután még közel sem győztek a gonosz Morgarath fölött, így elindulnak a wargalok nyomába, akik valószínűleg a Három-Lépés szoroson jutottak át a birodalomba.

Az első könyv borítója:

A második könyv angol címe: The Burning Bridge, azaz a Lángoló híd.

Előre szólok, sokkal kevesebbet árulok el mindenről, csak nagyon nagy vonalakban mesélem el. És amiatt is előre szólok, hogyha esetleg valaki elolvassa, akkor nagy az esélye, hogy a második könyv végén bőgni fog, a harmadikat pedig végigbőgi. Pláne a 12-et. Na, de nem spoiler.

Szóval elindulnak a wargalok nyomába. Majd Gilan-nek küldetése van Keltikában, ahová az ifjú Horác és Will követik őt. A helyzet rosszabb, mint hitték. Keltika ugyanis teljesen kihalt, minden ember elmenekült. Csak egy fiatal lánnyal találkoznak, Evelinnel, aki állítólag (na, már megint spoiler .-.) szolgálólány. Aztán kiderül, hogy egy hidat építenek a Háromlépés-szoros-nál, hogy a hadsereg át tudjon masírozni a birodalomba, sokkal könnyebben és kevesebb veszteséggel, mint azt a híd nélkül kellene. Gilan visszatér a királyhoz, hogy figyelmeztesse, addig Horác és Will feladata, hogy vigyázzanak Evelinre. De ez így olyan snassz volna, így hát a hazaszeretetük meg miegyéb miatt, megpróbálják kideríteni, hogy miért is törtek be Keltikába. ÉS ekkor kiderül, hogy a skandok, a csúnya, szőrös, északi zsírkupacok is benne vannak az Araluen elleni támadásban... És akkor jön a csúnya befejezése a második könyvnek. Will, Evelin közreműködésével ugyanis megpróbálják megsemmisíteni a hidat. A lehető legtöbb szurkot kenik rá, és megpróbálják elégetni. Ez egyedül Willnek nem sikerül, így Evelin is a segítségére siet. De két fiatal, és törékeny gyerek mit is tehetne a hatalmas skandok ellen? A híd ugyan elpusztul... De Willt és Evelint, a skand jarl, Erak elrabolja, hogy Hallasholmba vigye és eladja őket rabszolgának. Ugyan Halt még látja a Faraksfő hajót elúszni, és megpróbálja nyilaival megakadályozni, de már késő... Későn ért oda. [Fél órás bőgésszünet... a második könyvet 1 nap alatt kiolvastam .-.]

És itt a borító: T_T (igen, még mindig sírok TwT)

A harmadik könyvet most olvasom másodjára, ugyanis már túl régen olvastam és nem nagyon emlékeztem, így csak az elejét tudom részletesebben felidézni, így bocsánatot kérek T^T De azért, amit tudok leírok, a negyediknek pedig csak a hátsó kis szövegrészét kapjátok most meg, de később majd még írok róla T^T

És akkor a harmadik könyv angol címe: The Icebound Land, magyarul Jégföldje címen találhatjátok meg T^T (igen, most minden mondatom végén sírni fogok....)

T_T Will és Evelin a skandokkal együtt hajóznak a skandok hazájába. T_T Eközben Haltot nem engedi el a nyomi király (bocsi, személyes érzések is vannak szavaimban T_T), hogy megkereshesse Willt, mert most a Vadonjáróknak fontosabb feladatuk van T_T De most őszintén? T_T Mi lehet fontosabb Willnél? T_T Jó, ez elég... személyes vélemény, bár Halt is így gondolja! TwT Szóval Haltnak a el kellene kapnia Foldart, aki Morgarath főfőcsatlósa volt, és még most is van, csak nem találja senki, és minden rossz, gonosz kis falusi nyomi az ő nevét használja. T_T És miért ne, így Haltnak még nehezebb dolga van. T_T De Halt ügyes és okos, így megoldja, hogy ne kelljen ezt tennie... T_T Eközben Willék viharba keverednek, ami majdnem az életüket veszi. T_T De megszállnak egy Skorghijl nevű szigeten. T_T (jajj anyám...) Willnek ekkor árulja el Evelin, hogy ő nem is Evelin... hanem... Cassandra.... hercegnő T_T (bocsi, hardspoiler és már szétcsúszni is kezdek, mert túl epic, és élénk a fantáziámban...) T_T Aztán jön még egy adag skand a szigetre, mert rosszkor indultak el, így hát muszáj megállniuk a félig tengeralattjáró hajójukkal. Így történik, hogy Will és Evellin (mert a lány megkérte Willt, hogy ne hívja Cassandrának) megpróbálnak megszökni... Sikertelenül... T_T (Mennyit kihagytam T^T) De ha ez még nem lenne elég, majdnem megverik Evelint, és megölik Willt, de Erak, aki elrabolta az aralueni fiatalokat, kezdi megkedvelni őket, így semmi rossz nem történik azon, hogy Will kap egy akkora ütést, hogy elájul. T_T Huhh, nagyon belemerültem a részletekbe. T_T

Eközben Halt, felségárulást követ el, ami miatt majdnem megölik, de mivel a király pontosan tudja, hogy mi miatt tette, "csak" egy évre száműzi. T_T Könnyes búcsút vesz - tényleg!!!! - az ottaniaktól és elindul, hogy megkeresse Willt. Korábbi tanítványa Gilan is vele akar menni, de Halt nem engedi, mert tudja, hogy a Foldar kérdés most nagyon fontos, és rajta kívül, Gilan a legalkalmasabb a feladatra. T_T Így bírja maradásra szegény srácot. De Halthoz később csatlakozik a fiatal Horác. T_T Így már ketten indulnak Will keresésére. T_T És ugyan tudom a folytatást, de nem teljesen tiszta, így nem árulok el többet, csak annyit, hogy Willnek és Evelinnek végül sikerül a rabszolgaságból megszökniük, de Skandiából még nem. T___________________T (sírásszünet elrendelve!!!!)

Borító:

A negyedik könyv angol címe: Oakleaf bearers. Mivel az angolt előbb ismertem, mint a magyart, én személy szerint A tölgylevél hordozóinak fordítottam, de a boltokban A Tölgylevelesek néven találhatjátok meg!

Amikor két ellenség összefog egy harmadik ellen, minden megtörténhet.

A tavasz beköszöntével Will és Evelin végre megszökhetnének Skandiából, de a lányt elrabolja egy titokzatos lovas. (már félek ettől a könyvtől, megint .-. T____T) De egy fiúnak öt ádáz harcossal szemben még akkor sincs esélye, ha történetesen vadonjárótanonc. Szerencsére Halt és Horác időben odaérnek, de nincs idő megünnepelni a viszontlátást, mert Halt rájön, hogy a harcos csapat csak a hatalmas és az ország elfoglalására készülő temuj sereg felderítőosztaga...

Vajon az esküdt ellenségek képesek egymás oldalán harcolni az életük és a királyság megmentéséért?

Borító:

Chapter Three

 "Térj észhez!"

- Ezt te sem gondolhatod komolyan?! - emeli fel a hangját Kageyama már sokadszorra. Én már kezdek hozzászokni a tudathoz, így nem szólok semmit. Kageyama azonban még mindig képtelen megemészteni.

- Kageyama! Már az elején azt szerettem volna, hogy te hozd szintre Laurelt, de most, hogy láttalak titeket együtt is játszani, még inkább így gondolom - meglepődök Hide-kun szavain. Ahogy Kageyama is, aki szólásra nyitja a száját. - És Kageyama! Nincs ellenvetés! Nem csak a ti, de az egész csapat érdekeit szolgálja! - ezzel a mondatával a fiatalabb fiúba folytja a szót.

Pár másodpercnyi csend áll be közénk, majd Hide-kun a kezembe nyomja az elsősegély dobozt.

- Ha kész vagytok beszállhattok! Bár ajánlanék még 10 perc szünetet... Kageyama, tényleg elég sápadt vagy!

Kageyama felhúzza magát az edző szavain, de karját megfogva tartom vissza a beszólástól. Ahogy megragadom a karját, a meglepetés erejét használva, leültetem a kispadra, bár igazából inkább csak esik. Értetlenül néz rám, én pedig ignorálva őt a dobozzal kezdek bajolni. Szó szerint, hiszen az ujjamat sikerült hátratörnöm, mint minden egyes alkalommal, amikor feladok. Lila lett és csúnyán bedagadt. Mozgatni is fáj, de csak a dobozzal törődök, elvégre még vissza kell majd állnom a játékba.

Miután leküzdöttem azt a csúnya, piros szörnyet, kiszedtem egy kis vattát és a fertőtlenítőt. A színtelen folyadékot a vattára öntöm és Kageyama felé fordulok. Mire felé nyúlnék, elhajol és kissé ijedten bámul rám.

- A nagy, kemény Kageyama, csak nem fél a fertőtlenítőtől? - tarkójánál fogva húzom vissza és tartom ott, amíg a pamaccsal megpróbálom olyan óvatosan fertőtleníteni a sebet, amennyire csak tudom. Kicsit még így is felszisszen, de akkor is ellenkezik:

- Különben meg nem félek a fertőtlenítőtől, csak attól, hogy meg akarsz...

- Ölni? Nos, igen, de azt nem itt csinálnám és nem egy vattapamaccsal... És úgy csinálnám, hogy egy szemtanú se legyen, és ne rám mutassanak a bizonyítékok - vigyorgok rá, majd kikutatok egy sebtapaszt. - Nyugi, nem is sebtapasszal akarlak kicsinálni! - mutatom fel az említett tárgyat. Felragasztom a tapaszt, és ezúttal nem húzódik el.

- Köszönöm - tapogatja meg a homlokát. Azt hittem, hogy nem ismeri ezt a kifejezést.

- Nincs mit! Máris jövök! - megragadom az elsősegély dobozt és felállok, de a feketehajú megragadja a kezemet és visszaültet. Felhúzott szemöldökkel néztem rá, hogy mit akarhat. De nem válaszolt, csak kiszedi a kezemből a dobozt. Most komolyan képes lefertőtleníteni? Elvileg utáljuk egymást?! Jó, én is megcsináltam neki, de... én nem is utálom annyira, mint ő engem. Végigcsinálja ugyanazt, amit én is tettem. A pamacs segítségével kitisztítja a sebemet. Nem mondom, hogy nem fáj, de meglehetősen kellemetlen.

- A kezeddel... - kezd bele, nem nézve az említett testrészemre, mely most az ölemben pihen. - ... most történt?

A kezem kétségtelenül kísérteties színt öltött fel. Az alkarom nem csak vörös, de apró pontokban bevérzések és lila vagy éppen zöld, tenyérnyi nagyságú véraláfutások tarkítják, szó szerint. A kezem... a kézfejem és az ujjaim, ugyan olyan árnyalatú lilák, ujjaim pedig virsli méretűre dagadtak. Rosszabbul néz ki, mint amilyen valójában. Kicsit fura, de régen is hamar megszokta a strapát.

- Egy része - tudom végül. Nem akarom az orrára kötni, hogy milyen könnyen tropára tudom tenni a kezemet. Még mindig azon kattog az agyam, hogy miért figyelt fel egy ilyen kis pitiáner dologra, mikor ismét megtöri a kettőnk közé állt csendet:

- Kész! De gyere velem! - feláll és int fejével, hogy menjek. Ahogy én is felállok, és megteszem az első lépést, majdhogynem sírva fakadok. De komolyan. Amíg ültem elfeledkeztem arról, hogy mennyire is fáj a térdem. A kezdeti fájdalmat leküzdve próbálok arra koncentrálni, hogy ne bicegjek egy kicsit sem. Ha Kageyama, vagy Hide-kun meglátná, szerintem halott volnék, attól a perctől kezdve. Annak a következményeképp, hogy a lehető legfájdalommentesebben próbálok menni, a gyorsaságom előjele már-már mínuszos.

Kageyama meg is elégeli, így karon fog, meglepő finomsággal és gyorsabb tempót diktál, mire fájdalmasan felszisszenek.

- Mi a baj? - áll meg azonnal, és fordul hátra.

- Hm? Baj? - tettetem a hülyét. - Jaaaa... - vigyorodom el. - Csak beleakadt egy hajszálam a sebtapaszba és megpróbáltam kiszedni - ekkora hazugságot. Ennél átlátszóbb nem is lehetett volna.

- Milyen hülyeség ez? - futnak fel szemöldökei a homloka közepéig.

- Fogadok, hogy neked sem esik jól! - azzal odalépek hozzá és mielőtt még felfoghatna bármit is, kitépem az egyik hajszálát. Azt hiszem, hogy nagyon beüthettem a fejemet. Veszélyes dolgokat kezdek produkálni.

- Te őrült! - kap a hajához.

- Ahha! - úgy érzem magam, mint aki részeg. De vajon miért? - De miért raboltál el? Csak nem te vagy a hétfejű sárkány? - nevetek fel. Ezt nem gondolhatom komolyan! Honnan jönnek ezek? És miért mondom ki őket és miért nem csak gondolok rájuk?

- Ennyire kemény lenne a fejem? - gondolkodik el hangosan a fiú, majd újra elindul, engem karon fogva, továbbra is azzal a meglepő óvatossággal, mint az előbb.

- Ah! Kageyama! - állok meg. Ha nekem tovább kell mennem, belehalok. Túl régóta nem strapáltam a térdem és most a kisebb dolog is jobban megviseli.

- Mivan már megint? - nem bírom tovább, egyszerűen csak a földre rogyok... most már a seggem is fájni fog.

- Fáj! - remeg meg a hangom. Nagyon fáj, majdhogynem sírni támad kedvem. Egy árva könnycsepp végig is szalad az arcomon.

- Mutasd! - leguggol elém és a térdvédőmet levéve nézi meg, hogy mi baja lehet a térdemnek. - A fájdalom, valószínű csak átmeneti, de be fog lilulni holnapra és fájdalmas lesz a térdelés. Egyébként semmi komoly, csak időre van szüksége.

- Woah, honnan tudod? - kérdezem, akár egy gyerek, aki el van kápráztatva.

- Ugyan ez volt velem is - mondta, majd felvesz az ölébe, hercegnőpózban. Most... megtisztelve kellene éreznem magam? Leginkább csak részegnek érzem magam...

- Kageyama... miért vagyok részeg? - hajtom fejemet a nyakába. Izzadt, mégis tusfürdő illata van. És öblítő, meg sampon és dezodor... meg... bőr? Cserzett bőr? Mint a lovak nyerge?

- Nem vagy részeg, a fájdalom kábít...

- Neked van lovad?

- Nem nekem, a húgomnak, de honnan tudod? - jé, hol vagyunk? Ez a suli épülete, de ebben a részében még nem voltam. Ezek szerint itt van az elsősegélyszoba. Csak úgy benyit és lefektet az egyik ágyra. Nincs bent senki rajtunk kívül.

- Cserzett bőr... érződött az illata - hanyatlok a párnára. Jól esik. Csak egy kicsit... pihenni... Nem! Vissza kell mennem. - Kage...

- Igen? - fogja meg a kezemet. Miért ilyen kedves velem?

- Maradj velem, kérlek! - a szemeim elnehezülnek, majd minden sötét lesz. Csak Kageyama kezének melegét érzem és hangját hallom, ahogy megígéri, hogy marad.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de ahogy kinyitom a szemeimet Kageyama nincs mellettem. Pontosabban senki sincs mellettem. Kicsit kétségbeesek, hiszen nem ismerem az épület ezen szárnyát... Hogy találok így vissza a cuccomhoz?

Hirtelen kinyílik az ajtó. Kageyama lép be, kezében a cuccal. Lassan felülök, hogy kényelmesebb legyen.

- Oh, felébredtél? - pakol le, az ágy melletti székre. - Hide-kun hívott, hogy vége az edzésnek és az öltözőt is zárják, így elhoztam a cuccod.

- Köszönöm! - gyorsan kikutatom a telefonom és megnézem, mennyi az idő. 18:11. Elszaladt az idő. Van két nem fogadott hívásom Apától. - Egy pillanat - mondom a fiúnak, majd tárcsázom Apa számát.

- Szia, Apa!

- Kicsim! Minden rendben? Nem vetted fel a telefont!

- Igen, csak e-edzésem volt - nem akarom neki elmondani, hogy ismét volt pánikrohamom és el is ájultam... Éppen elég lesz a sántikálásomat és a karomat megmagyarázni... - Mit szeretnél?

- Akkor megnyugodtam! Tízre otthon vagyok, viszek haza kínait! És... beszélnünk kell. Az új bejárónőről!

- Micsoda? Apa! Én is tudok takarítani! Minek bejárónő!

- Kincsem! Te is tudod, hogy nem egészséges mindig rendelt kaját enni!

- Akkor megtanulok főzni!

- Ez nem ilyen egyszerű!

- De nem akaro-

- Kincsem, ezt otthon megbeszéljük! Mennem kell, vár a munka! Vigyázz magadra!

- Szia, Apa, te is! - azzal leteszi. Sóhajtva nézek a telefonomra. Nem akarok bejárónőt. Illetve... jól jön, csak ne "férfi" legyen. Az utolsó "bejárónőnk" ugyanis férfi volt. Egy fiatal férfi, akinek bejöttem. Gusztustalan módon próbált nyomulni. Ha nem tanultam volna önvédelmet, szerintem meg is erőszakolt volna. Így viszont megkötözve, a pincében várta, hogy apám hazaérjen... Elvileg azóta börtönben van.

- Nem tudsz főzni? - a lényeg megmaradt Kageyamának. Vagy lehet, hogy csak ennyit ért angolul? Áh, nem hinném, bunkósága ellenére okosnak néz ki.

- De, tudok! - húzom fel az orrom, de inkább csak játékosan. - Isteni ráment készítek! - nevetem el magam, mire, meglepetésemre, Kageyama is elneveti magát.

- Azta, a konyha ördöge!

- Most viccet csinálsz belőle, de ha megkóstolod, nem tudsz neki ellenállni! - vigyorgok szélesen. Ekkor eszembe jut, hogy meghívhatnám vacsira, a segítségéért. - A... Korábbit... Köszönöm - nézek rá, valóban hálásan.

- Nincs mit! Olyan esetlen voltál! Pont, mint a húgom! - neveti el magát. Érdekes, de a hangjából nem hallok gúnyt. Tettetett sértődéssel húzom fel az orrom.

- Meg akartalak hívni a híres ramenemre... De így nem foglak! - nyújtom ki rá végül a nyelvemet.

- És... Ha én készítek valami ehetőt? Ami nem ramen?

- De már így is tartozom neked!

- Lehet, de jobb lenne, ha még pihentetnéd a lábad! Majd csinálsz nekem máskor rament. Viszont én már éhes vagyok, szóval ennünk kellene valamit!

- Akkor menjünk étterembe!

- De az olyan, mintha randiznánk... fúj! Ja, és hallottam, amit apukáddal beszéltetek! Úgyhogy hazakísérlek és csinálok vacsorát!

- Tudtam, hogy kellett volna szereznem egy királyi ételkóstolót!

- Nem foglak megmérgezni, mert én is abból eszem! Micsoda feltételezés! - háborodik fel. Fura... olyan jól elbeszélgetek vele, pedig olyan szemét volt velem. Lehet, hogy... megkedvelt? Az jó volna, mert jó érzéssel tölt el, vele beszélgetni.

- Jó, áll az alku! - adom be a derekam végül, bár amúgy is rábólintottam volna.

- Akkor... mehetünk is? - csak bólintok, mire ölbe vesz... ismét.

- Öhm izé... Muszáj így? - utalok a szexi pózra. Hercegnő... utálom őket, fúj! Nyafognak, naivak és azt hiszik, hogy létezik fehér ló, miközben csak szürke van... (*)

- Igen! A lábad, emlékszel? - úgy tesz, mintha nem emlékeznék, de inkább csak hagyom. A cuccomat is felveszi... A táskámat a vállára kapja, a többit nekem adja. Basszus, baromi jó állóképessége van. Pedig még mindig sápadt.

- Elbírsz? Elég... nehéz vagyok! És még mindig sápadt vagy!

- Nem vagy nehéz! Sőt, meglepően könnyű. És nem vagyok sápadt, csak fehér a bőröm! - ellenkezik, de ebben úgyis én győzök!

- Szóval kövérnek látszom! - női praktika... imádom. Persze iróniával. Csak kihasználni szeretem, de nem az én világom. - És tudom a különbséget aközött, hogy valakinek fehér a bőre, vagy sápadt!

- Hát, igen. Itteni szemmel mindenki kövér! A csajok 80 százaléka anorexiás. Csodálkozol?! - najó, ezt a harcot mégis vesztettem. - És hiába nézek ki úgy, ahogy, teljesen jól vagyok! - ebben is hasonlít rám. Nem akarja, hogy sajnálják.

- Itt balra! - zárom le ennyivel a témát. - A fekete kapus a mi házunk!

- Akarod mondani... kastély?! - utal a házunk nagyságára. Hát... a régi nagyobb volt és a környéken a legkisebb ház az volt.

- Maradjunk a NAAAGY családi háznál! Kérem a pulcsim! - nyújtom a kezemet az említett tárgy irányába. Ahogy megkapom, elkezdek kutatni a zsebében a kulcsom után, amit pár másodperc után meg is találok; pont mire az ajtóhoz érünk.

- Azért most már igazán letehetnél! - ficánkolok a karjai között, mire végre hajlandó letenni.

- Ti tényleg olyan gazdagok vagytok, amilyennek mondtak! - húzza végig ujját a kovácsoltvas kapun.

- Nem mindig voltunk ennyire a létra tetején - fejtem ki, a lehető legjobban. Beengedem magunkat, majd vissza is zárom a kaput. Bepötyögöm a riasztó kódját. - A kód 0511, de ha be mersz törni, megöllek! - mondom neki, a bejárati ajtót kinyitva.

- De ha tudom a kódot, ami a 0511, - hangsúlyozza ki, hogy megjegyezte a számot. - akkor már nem is számít betörésnek, nem?

- Akkor mondom másképp! Ha az engedélyem nélkül lépsz át a küszöbön, nem lesz többé gyereked! - fordulok szembe vele a folyosón megállva. A lábam milliószor jobb, mint amilyen volt, de kicsit még mindig sajog. Ahogy megpillantom Kageyamát, kitör belőlem a röhögés. Amilyen gyorsan csak tudom, előkapom a telefonomat és lövök róla egy sztárfotót. Kell valamilyen eszköz, amivel zsarolni tudom. A helyzet a következő: Kageyama olyan fejet vág, mintha az ígéretemet, miszerint nem lesz nemzőképes, éppen most váltottam volna be; a lába lépés közben megállt a küszöb felett és mind a két kezével, nemesebbik felét védte.

- Azt azonnal töröld ki! - rohan utánam, mire csak lezárom a telefonom és a hátam mögé dugom.

- Arra várhatsz! - vigyorodok el kajánul. - Ezzel foglak zsarolni életed végéig!

Kageyama ezen kijelentésemen felbuzdulva ismét megpróbálja megszerezni a telefonomat. De még ha meg is szerzi... nem tudja a kódomat. Hosszú karja van, ugyanis elérte a hátam mögé rejtett telefonomat, de hozzáférni már nem tud. Hiába csinál akármit...

- Azonnal add meg a kódot!

- Nem!

- Kérem!

- Soha!

- Akkor ne add meg!

- Akkor majd megzsarollak!

- Úgyis velem edzel! - adja vissza a telefonomat. A fenébe, hogy elfelejtettem!

- Franc, tessék, kitöröltem! - mutatom felé a képernyőt. Az már megint más kérdés, hogy nem csak oda menti el a képeket, ahol ő láthatja. Okos telefon, majd később kap jutalomfalatot is...

- Helyes! - fonja össze karját diadalittasan a mellkasa előtt. - Szóval, merre van a konyha?

- Arra! - nyújtom ki a bal kezemet.

A házunk emeletes ház lévén meglehetősen tágas. A földszinten van a nappali, ahová a folyosóról juthatunk be. A folyosó másik oldalán van a konyha az étkezővel. A folyosó legvégén található a lépcső, annak az aljában pedig egy fürdő és egy szoba. Ha apukám későn ér haza és nem akar zavarni az emeleten, akkor itt alszik. Az emelet hasonló a földszinthez, annyi különbséggel, hogy négy szoba nyílt belőle, nem pedig kettő. A jobb oldali, hátsó szoba, az én szobám. Vele szemben van apum szobája, ami hasonló nagyságú, mint az enyém. A különbség az, hogy az ő szobájából külön dolgozó is nyílt, ahová a folyosóról is be lehetett jutni. Ez volt a baloldal első ajtaja. A jobb első szoba egy, jelenleg raktárnak használt vendégszoba. Mivel még mindig nem sikerült kipakolni mindent; a dobozokat csak egymásra pakolva betuszkoltuk ebbe a szobába.

- De előtte öltözz át, ne koszold össze az egyenruhád! - apának biztos nem fog hiányozni egy felső meg egy melegítőgatya.

- Elég egy kötény is!

- Hogy... Mi? - anyám hordott kötényt egyedül, ebben a családban. Szóval kidobtuk az összeset. Azt sem tudom, hogy konyha minek van, mikor szinte soha nem főzünk, csak rendelünk.

- Kötény! Tudod, ami a nyaka-

- Tudom, hogy mi az! De nálunk olyat keresve sem találsz! - csak egy értetlen fejet kapok. Nem, ezt nem fogom vele megosztani. - Hozok ruhát! - tekintem ennyivel lezártnak a témát. - Addig szétnézhetsz a hűtőben! Szerencsére pont tegnap voltunk bevásárolni.

Ezzel magára hagyom a gondolataival. Jómagam felszaladnék az emeletre, de a dolog ott szakad meg, hogy már a vízszintes talajon való szaladás gondot jelent, nem hogy a lépcső. Szóval, csak szép lassan, egyesével... Felmegyek, és apum gardróbjába szabadulok. Igazából, amióta az eszemet tudom, én vettem neki a ruháit, így pontosan tudom, hogy melyik milyen, és nagy volna-e Kageyamára vagy sem. Szerencsére apám egyáltalán nem mondható még testesnek sem, így még ha lógni is fog Kageyamán a ruha, akkor sem lesz vészes.

Végül egy szürke, viszonylag testhezálló melegítőgatyát és egy kisebb méretű rövid ujjú akad a kezembe. Visszaindulok zsörtölődő vendégemhez, legyűrve az ismét elém került akadályt és a kezébe nyomom a ruhákat.

- Tessék! Ha valamelyik nagy, vagy netán kicsi, szólj, és kerítek másikat!

- Ugye, nem a bátyád ruhái, aki ha meglátja, hogy rajtam vannak, megöl?! - veszi el tőlem, de továbbra is csak kérdőn bámul a szemembe.

- Nincs testvérem és ezek az apám ruhái, aki, még ha meg is próbálna kinyírni, a nézésemmel képes lennék leállítani - fejtem ki, röviden és tömören.

- Akkor megnyugodtam. Amíg ezeket átveszem, elővennél néhány edényt, tányért és fakanalat?

- Persze! A fürdő a lépcsőfeljáró mellett van, a folyosó végén! - hagyom meg neki az utasítást. Amint eltűnik az ajtóból, nekiállok keresgélni azokat a dolgokat, amiket mondott. Mire mindent kiteszek, Kageyama is visszaér. Nos... A szemmértékem jónak bizonyult, de amit láttam, arra nem voltam felkészülve. Sem az egyenruhában, sem abban a felsőben, amiben röpizett nem látszott, hogy ilyen izmos volna. Oké, a karján látszott, de a mellkasán vagy hasán egyáltalán nem. Na, jó, akkor most másra figyelünk!

- Kell még valami?

- Nem! Csak ülj le és pihenj! - azzal minden átmenet nélkül leültet a konyhapult másik oldalán lévő bárszékek egyikére. Kicsit megszeppenten konstatálom hirtelen jött és effajta határozottságát. - Viszont ha valamit nem találok, segíthetsz és megmondhatod, hogy merre van - mint utolsó parancsára, csak bólintok egyet és a telefonomat elővéve nézek fel facebookra. Nem igazán szoktam használni; csak a kedvenc sportolóim, festőim és zenészeim oldalai vagy fan-oldalai vannak bejelölve. Mi mást is tehetnék, ha barátaim száma minimális?!

Meglepődve látom, hogy van öt ismerős jelölésem. Kaza-chan, Sei-kun, Shiro, Hide-kun és Kise-kun. Vigyorogva bámulom a telefonom kijelzőjét. Szerintem fogyatékosnak nézhetek ki, de képtelen vagyok uralkodni magamon. Örömködve jelölöm őket vissza, majd le is teszem a készüléket.

- Apukád mindig ilyen későn ér haza? - töri meg a hosszú percek óta közénk állt csendet Kageyama.

- Most korán jön. Általában nagyon későn érkezik, bár igazából korán, mert az már hajnal. Azt nem tudom, hogy mikor oldja meg az alvást - gondolkodom el hangosan.

- Nem rossz? Gondolom, alig van veled?!

- De, rossz, viszont nincs mit tenni! Neki ez nem csak a munkája, hanem az élete is. Amióta a... - mondjam el? Anyám elvesztése mai napig fáj, pedig lassan már egy éve. A fájdalom ugyan már nem olyan intenzív, de nem szívesen mondom el olyanoknak, akiket csak néhány napja ismerek, ráadásul még nem is a szívem csücske. Mégis, valami arra késztet, hogy elmondjam neki. De vajon miért? És mi lehet az? - Anyám halála óta beletemetkezett a munkába. Persze foglalkozik velem is, de közel sincs olyan kapcsolatunk, mint amikor Anya még élt. Azt hiszem Anya volt az, aki összetartott minket... - Kageyama megáll a zöldség mosásában, gondolom, ahogy eljut az agyáig, mit is jelentenek azok a szavak, amiket mondtam. Pár perc csend telepszik ránk, ahogy Kageyama tovább készíti az ételt, amit még mindig nem tudom, hogy pontosan mi is lesz.

- Amit korábban mondtam... - hajtja le a fejét miközben zöldséget szeletel és odarakja a tésztát főni. - Sajnálom! - ebben a percben változott meg a véleményem erről a srácról. Ugyanis az, hogy képes volt megbocsátani, sok mindent elárul róla. Ahhoz, hogy valaki bocsánatot kérjen, hatalmas alázatra van szükség és úgy tűnik, benne megvan.

- Semmi gond, megértem - kissé elpirultam szavai hallatán.

- Tudod... Nekem a röplabda az életem, ezért reagáltam úgy, ahogy. Soha nem szerettem, ha valaki nem bizonyít, mégis elismert. De amikor láttam, hogy hogyan játszol, rájöttem, hogy a véredben van, csak még tanulnod kell - folytatja a zöldségek vagdosását. A szavaira nem tudok mit reagálni, csak ülök és próbálom felfogni, hogy mit is jelent az, amit mondott.

- Megértem - nyögök ki egyszerre csak ennyit. - Ami azt illeti nekem is van hasonló, így azt hiszem, tudom, hogy mit érzel - hajtom le a fejemet, ha netán felnézne, se találkozzon a tekintetünk. De ő nem néz fel. Csak továbbra is aprítja a zöldséget.

Ezután beáll közénk a csönd. Az elején még kínosnak érzem, de aztán rájövök, hogy ez csak csönd. Csak nézem, ahogy főz, - mellesleg szerintem jól áll neki - tesz-vesz és összehúzza a szemöldökét a koncentrálás közben.

Azt hiszem elérkezett az az idő. Az idő, amikor elkezdem értékelni Kageyamát és a tetteit. És ez számomra egy veszélyes időszak. Ugyanis előfordulhat, hogy beleesek. De nem akarom. Attól függetlenül, hogy néha kedves és normális, nem feltétlen a szívem csücske, és nem is kell annak lennie.

- Az evőeszköz, hol van? - ránt ki a gondolataimból ezzel a mondatával.

- Középső fiók! - mutatom is, hogy biztos lehessen benne.

Ahogy kiszedi az említett tárgyat, illetve tárgyakat, már tálal is. A mellettem lévő bárszéken foglal helyet és diadalittasan elvigyorodik.

- Jó étvágyat! - szólal meg, majd már venne is belőle az evőeszközére mikor szavaimmal, mozdulata közepébe vágok.

- És honnan tudjam, hogy nem raktál bele mérget? - vonom fel a szemöldököm. Igyekszek komoly maradni, de éreztetni azt, hogy csak viccből mondom.

- Akkor én nem ennék belőle... - mondja a logikus választ, majd vele nem törődve tovább, enni kezdi a saját adagját. Jómagam csak halkan felkuncogok, majd szintén enni kezdek.

Ahogy az első falat a számba kerül, azt hiszem, hogy azonnal bőgni kezdek. Ez... pontosan olyan soba tészta, mint amilyet Anya is készített nekem. A zöldségek aránya és a fűszerek is... Nem teszek semmit, csak bámulom az ételt és próbálom feldolgozni a bennem kavargó érzéseket. De valahogy nem megy. A könnyem csorog, de egy hangot sem adok ki. Meg sem nyikkanok, és meg sem mozdulok.

- Mi a baj? Csíp? - rángat ki a gondolataimból Kageyama. Már-már el is feledkeztem róla, hogy itt van.

- Tessék? - kapom hirtelen felé a fejemet. - J-ja hogy az... Nem, nagyon finom! - erőltetek magamra egy mosolyt, ami azért annyira nem is erőltetett.

- Ennek örülök! - mosolyodik el ő is, majd tovább eszi az adagját.

Ahogy befejezzük az evést felállok és a mosatlannal együtt a mosogatóhoz lépek. Mert mosogatógépünk, azért nincs...

- Hagyd, majd én! - lép mellém Kageyama is, de csak elhessegetem.

- Te csináltad meg! Legalább a mosogatást én hadd csináljam!

- A lá-

- Nem szaladgálok, csak egy helyben állok! És nem sokáig - kizárt, hogy ennyi mindennel hagyom, hogy tartozzon nekem! Ez túl sok lehetőség a kihasználásomra. Végül megadóan ül vissza a székére. Mire készem vagyok, ő már a telefonján pötyög valamit. Ahogy látom, üzenetet ír. De nem akarom beleütni az orromat.

- Kérsz valamit inni? - kérdezem, miután leraktam a két előszedett poharat az asztalra.

- Egy pohár víz jól esne, köszönöm! - fel sem néz a telefonjából. A kis kocka... Has...

- Tessék! - tolom elé a vizet, mire végre hajlandó kikandikálni a telefonja mögül. Azonnal el is teszi.

- Köszi! - miközben lassan kortyolgatjuk a hűvös vizet azon gondolkodom, hogy mit kellene csinálnunk kettesben, még két órán keresztül. Talán filmet kellene néznünk? Játszani valamit a gépen? Beszélgetni? De miről?

- Minden rendben Laurel?!

- Eh? - kapom fel a fejem. Miért jövök ilyenkor zavarba?

- Tördeled az ujjaidat! Nem kellene! - elveszi a poharakat, mielőtt felfoghatnám, hogy mi is történik, és el is mossa.

- Csak elgondolkodtam! - vigyorodom el kissé kínosan. - Gyere, menjünk - a szobámba nem hívhatom! Az totál félreérthető! - át a nappaliba!

Csak bólint, majd követ az említett helységbe.

- Akkor megbeszéljük, hogy mikor legyenek az edzések? - veti fel azonnal az ötletet! Tökéletes! Letelepedek a kanapéra és az ölembe veszem a laptopomat, hogy lássam magam előtt az órarendemet. Megpaskolom magam mellett a helyet, ezzel mutatva neki, hogy üljön le.

- Mivel a suli csak nyolc negyvenkor kezdődik, hétfőn és csütörtökön megyünk órák előtti edzésre. Kedden délután, öttől, fél nyolcig - a szerdát nézve elgondolkodik. - Szerdára már nem kellene még egy délelőtti edzés, szóval azt majd a rendes edzés után tartjuk. Pénteken már békén hagylak. De ha elmarad valamelyik edzés, akkor hétvégén találkozunk - ezt alig bírtam felírni, nem hogy felfogni. Szerencsémre itt később kezdődik az iskola, így az órák előtti edzés nem lesz annyira megerőltető. Viszont hetente minimum négyszer találkozom Kageyamával. És van egy olyan sejtésem, hogy nem kicsi izomlázam lesz az elkövetkezendő időben.

- Te komolyan vetted a kínzásomat! - nézem a kiegészített órarendemet. Búcsút inthetek a szabadidőmnek.

- Nem kínzás! - dől hátra a kanapén. - Meg kell erősödnöd! Máskülönben úgy fogsz hullani, mint ahogyan ma is tetted! - mondja, az ájulásomra utalva. Erre csak bosszankodva, égő arccal hajtom le a fejemet. - Azért ennyire nem kell szégyellni! Majd hozzászoksz! - hatásszünet. - Viszont Hide-kunnal beszélnem kell, mert az eheti edzéseket kihagyjuk!

- Mi? Miért? - kapom fel azonnal a fejem. Ugye nem akarja, hogy csak vele legyek? Oh anyám! Meg fogok halni!

- Most nem edzhetsz úgy, mintha nem lenne veled semmi. Szóval velem leszel akkor is! Viszont így egy egész hét kimarad - gondolkodik a homlokát ráncolva.

- Könyörgöm ne kínozz meg! - hanyatlok a párnára, a kanapé karfájába verve a fejem... Hurrá! Ettől szerencsétlenebb, nem nagyon lehetek. - Áuuu... Még ez is! - fogom a fejem, kissé hisztisebb hangnemre váltva.

- Oh, te szerencsétlen! - nevet hangosan, majd megpróbál felhúzni a fekvő pózból, ülőbe. De olyannyira váratlanul ér, hogy ha nem kapaszkodom meg Kageyama vállában, ezzel magamhoz rántva őt, akkor lefordulnék a kényelmes ülőalkalmatosságról, aminek az imént találtam meg az egyetlen kemény pontját.

- Úgy tűnik ragályos! - nevetek most már én is elengedve Kageyamát.

Hosszú-hosszú percekig nevetünk még ehhez hasonló badarságokon, mikor megcsörren a telefonom. Ismeretlen szám, de valahol már biztosan láttam. Lehet, hogy az előző telefonomban benne volt ez a szám.

- Hallo? - veszem fel a telefonomat japánul.

- Rose? - szól bele egy férfi. - Te vagy az, Rose? - Noel... Ez Noel!

Ahogy felfogom, azonnal le is teszem és a telefont a földre hajítom, és még az sem érdekel, ha valami baja lesz.

- Laurel? Mi a baj? Ki volt az? - Kageyama szavai rángatnak ki az újabb, pánikrohamom előtti állapotból.

- Cs-csak egy ismerősöm... - harapom el a szavakat.

- Akit, ha jól sejtem, nem akartál, még hallani sem?! - a telefonom újra csörögni kezd. Nincs az az isten, amiért ezt a hívást fogadnám! - Nem akarod felvenni?

- Dehogy! - rázom hevesen a fejemet.

- Mi van, ha apukád az? - teszi fel a kérdést. Ahogy felfogom szavainak értelmét, a kanapéról felpattanva a telefonomhoz rohanok. Apa az. Honnan... Tudta?

- I-igen?

- Kicsim! Kinyitod nekem a kaput?

- Apa! Már megint nem vitted a távirányítót? - trappolok a TV melletti polchoz és a kulcsos tartóból kihalászom a kapu nyitóját.

- Szerintem, ha a kezemhez kötnéd is elhagynám! - nevet bele a telefonba, mire én is felnevetek. - Köszi, Kincsem! - teszi le a telefont, ahogy kinyitom a kaput.

- Megjött Apa! - fordulok Kageyama felé. - Semmiképpen ne magázd! - adom ki az utasítást.

- Akkor én megyek is, csak köszönök apukádnak! - áll fel a kanapéról.

- Ugyan már! Késő van! Ne mászkálj az utcán! Apukám amúgy sem engedné meg, hogy hazamenj ilyenkor.

- De nem akarok zavarni! - kezdi el piszkálni a kezét.

- Nem zavarsz, és ha apumat megkérdezed, ugyan ezt fogja mondani.

- Szia, Kincsem! - lép be Apa, még azelőtt, hogy Kageyama elslisszolhatna.

- Szia, Apa! - futok oda hozzá és ölelem magamhoz szorosan. Legalább, mintha ezer éve nem láttam volna.

- Most már elengedhetsz! Nem kapok levegőt! - eltol magától, majd tekintete Kageyamán állapodik meg.

- Apa, ő Kageyama, Kageyama ő pedig az apám - mutatom be őket egymásnak.

- Örvendek a találkozásnak! - megforgatom a szemeimet. Ugyan ezzel a mondatával nem magázta, de eléggé formális. Pedig én mondtam!

- Én is örülök Kageyama, de kérlek, tegezz! - Apa hozza a szokásos formáját. - Ettetek már?

- Ahha - vigyorgok. - Kageyama főzött.

- Köszönöm! - neveti el magát. - A lányom legalább egy éve nem evett semmi egészségeset.

- Mintha te ettél volna! - durcizok karba tett kézzel.

- Az iskolából ismeritek egymást? - kérdezi Apa. Kíváncsi apamód bekapcsolva. Legalább egy órán keresztül, egyfolytában kérdezni fog mindenről. Mindig is féltett a pasiktól, de miután a drága "bejárónőnk" rájött, hogy "szeret" még inkább elővigyázatos.

- Képzeld Apa! - ülök vissza a kanapéra. Kageyama mellém ül, míg Apa a fotelben foglal helyet. - Ugyan abba a röpiklubba jár, mint én, miután véletlenségből pont egy olyan iskolába kerültem, ami erős röplabdából, és egészen véletlenül, Anya is ide járt... - mondom tele cinizmussal. Pontosan tudja, hogy mire célzok a szavaimmal. A hátam mögött rendezte ezt az egészet.

- Kicsim, ez...

- Apa, tudom, hogy direkt csináltad, de már mindegy. Legalább az idei évet kibírom itt, nem akarok hetente iskolát váltani! - zárom le ennyivel a témát. - Viszont, hol a kínai! Baromi éhes vagyok. Lefárasztottak az edzésen - pillantok csúnyán Kageyama felé.

- Menjünk ki a konyhába! Szerencse, hogy hoztam holnapra is! - áll fel a fotelből mosolyogva. Mind kivonulunk, és szerencsémre Apa nem veszi észre, hogy sántikálok. Bár kétség sem fér hozzá, hogy már sokkal jobb, mint amilyen volt. Ahhoz képest, szinte egyáltalán nem sántítok.

Mind a hárman csöndben esszük az adag kínai kajánkat. Amit, amúgy nem értek... mert Japánban vagyunk, akkor nem japán ételt kellene ennünk? De mindegy, végül is Londonban sem csak angol ételeket ettünk.

- Uhm... Apa?! - jut eszembe a kissé kínos téma, viszont muszáj megbeszélnem vele.

- Igen?

- Megint kell egy új telefon... - turkálok lehajtott fejjel a kajámban, de nem azért mert nem ízlene, csak a téma pont annyira kínos, hogy szégyenemben a föld alá süllyednék, ha most fel kellene néznem.

- De hiszen egy hónapja kaptál újat? Mi történt már megint? - nem bántásból kérdezi. Tud minden zaklatómról, így azt is tudja, hogy ha én azt mondom, hogy új telefon kell, akkor tényleg kell az a telefon.

- Noel... megint megtalált - érzem Kageyama zavarát. És Apa növekvő feszültségét.

- Kageyama! - szól édesapám a mellettem ülő, feketehajú sráchoz.

- Igen?

- Lenne egy kérésem! - ajjaj, csak azt ne! Könyörgöm, Apa, csak azt ne!

- Apa... Ezt... ne! - engem teljesen ignorálva folytatja:

- Ha a lányom egyedül elindulna, tartsd vissza, amíg vissza nem érek, vagy pedig kísérd el, és vigyázz rá!

- Apa, tudok vigyázni ma-

- Lor, ezt most hagyd rám! - csitít el. Utálom, amikor ezt csinálja. Értem én, hogy félt, de az, hogy ilyen módon rendezi le, nagyon nincs az ínyemre.

- Rendben, U- - biztos, hogy azt akarta mondani, hogy uram, de szerencséje, hogy eszébe jutott, és elhallgatott.

- Chris. Szólíts csak Chrisnek!

- Rendben... Chris - mondja Kageyama zavartan.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy elvonuljunk aludni - nyújtózkodik apám, hatalmasat ásítva. Na, igen, már elmúlt fél tizenkettő.

- Akkor én haza-

- Nem mégy haza ilyen későn! - vág közbe Apa. Hiába. Látszik, hogy egy vér vagyunk! Kageyama csak illetődötten bámul apámra. - Ugyan a vendégszoba jelen állapotban, használhatatlan, de a lányomnál van egy matrac, amin alhatsz - ezennel hivatalosan is, hozzám száműzte Kageyamát. Akár meg is kérdezhetett volna...

- De...-

- Fiam, - nagyszerű, befogadta a családba. - ilyen későn ne mászkálj nekem a sötét utcákon, akkor sem, ha erőd teljében vagy! Mit kapnék a szüleidtől, ha valami bajod esne?! Ha kell beszélek velük, csak add meg a telefonszámukat!

- Rendben - köszörüli a torkát a fiú. Teljesen zavarban van, mintha még soha nem élt volna át, ehhez hasonlót. Talán igazam is van. - Akkor elfogadom a... marasztalást - mosolyodik el mondata végére. Most először, egy igazi, szívből jövő mosoly.

- Akkor mars aludni! - hatásszünet. - Mikorra kell holnap bemennetek? - én csak segélykérően Kageyamára nézek. Őszintén, én már egyáltalán nem emlékszem, hogy milyen edzéseket és mikorra beszéltünk meg. Ilyen szempontból eléggé "lyukas" az eszem.

- Azt hiszem, hogy elég, ha hétre bemegyünk!

- Akkor elviszlek titeket!

- Köszi, Apa! - lépek oda hozzá, és egy puszit nyomok az arcára. - Lopok Kageyamának pizsit a gardróbodból! - mosolygok rá, majd én is kapok egy jó éjt puszit.

- Nincs mit, Édesem! Jó éjt nektek; már ne legyetek fenn túl sokáig!

- Meglesz! Szép álmokat! - rángatom magammal Kageyamát a lépcső felé. Apa még lent marad, elpakolni az evés után maradt műanyag tálakat és egyéb szemetet.

- Apukád nagyon hasonlít rád! - mondja, ahogy a lépcsőkhöz érünk.

- Sokan mondják! - mély levegőt veszek. Újabb leküzdendő akadály: lépcsők. Majd megindulok, hogy felmenjek rajta. Alig teszek meg két lépcsőfokot, mikor Kageyama ismét felkap az ölébe. - Remélem, hogy ez nem fog a szokásoddá válni! - utalok az ölben hurcolásra.

- Nyugi! Biztosíthatlak róla, hogy nem lesz az. Csak most kaphatod meg ezt a luxust, szóval élvezd ki! - vigyorog, majd a lépcső tetején letesz.

- Ez a szobám! - nyitom ki neki az ajtót, de én magam nem lépek be. - Nyugodtan menj be, és zuhanyozz le! Van a fürdőben minden! Addig hozok neked ruhákat!

- Köszönöm! - lép be a birodalmamba, majd el is tűnik a szemem elől. Csak megtalálja a fürdőt, elvégre csak 3 ajtó van a szobámban, ebből egyet már ismer is.

Vajon mekkora boxer kell neki? És miért kell nekem ilyeneken gondolkodni? Apa, kinyírlak! Keresek, egy viszonylag kisebbet, mert azért apumtól, biztos, hogy kisebb a... khm, hagyjuk. Egy térd fölé érő fekete gatyát és egy fehér trikót még felkapok a hosszas keresgélés után, és a szobámba robogok. Kageyama még nem jött ki, de a víz már nem csobog.

- Kageyama! Meghoztam a ruhákat! Beadhatom? - kérdezem, miután bekopogtam a fürdőbe.

- Igen, köszönöm! - azzal benyitok. Ha nem csak egy pillanatig tartott volna az, ahogyan láttam őt, akkor nem csak fülig lettem volna vörös. Egy szál törölköző volt csak, a csípője köré tekerve. Kínos.

Ahogy ő befejezi, én is elmegyek, addig hagyom neki, hogy szétnézzen a szobámban. Mikor kilépek a fürdőből, a hálóingemben, éppen az anyukájával beszél telefonon.

- Igen, Anya! Igen! Mi? Anya! Nehogy már! Még egy napja sem ismerem! Nem olyan kapcsolatban vagyunk! - látom, ahogy fülig vörösödik. Úgy látom, hogy az ő anyukája is egyből félreért mindent. - Jó, jó! Szia, Anya! Jóéjt! - azzal leteszi, és az ágyra rogyik. Ekkor látja, hogy én is megérkeztem. Alaposan végigmér, mire gyorsan leülök mellé, hogy észrevegye magát.

- Nincs kedvem kicibálni a matracot! - biggyesztem le játékosan az alsó ajkamat. - Elég nagy az ágy, és sok párna van... - utalok arra, hogy közöttünk pont jók lesznek. - Neked megfelel? - nézek rá nagy, bociszemekkel.

- Persze!

- Nagyszerű! - azzal elnyúlok az ágyon, a távirányítóval lekapcsolom a villanyt. A helyemre gurulok és a szememet lehunyva már alszom is.

*olyan, hogy fehér ló, valóban nincs. A ló azon színe, mikor szőre fehér, bőre pedig fekete, a szürke és mikor a szőre fehér, a bőre viszont rózsaszín, albínónak hívják. Ily' módon, az, hogy szőke herceg, fehér lovon, nem is létezhet.